A férj új szerelmet választott, de egyetlen papír minden tervét tönkretette
Eleonóra ösztönösen megtörölte a kezét a kötényében és megdermedt. Az ajtó becsapódott — Markus a szokásosnál jóval korábban ért haza. Furcsa volt: csütörtökön mindig értekezlete volt.
— Nora, itt vagy? — szólt a férfi szokatlan hangon.
— A konyhában, — felelte, levéve a serpenyőt a tűzről.
Markus belépett, de most nem ült le. Az asztal mellett állt meg.
— Beszélnünk kell, — mondta, félrenézve.
— Hallgatlak.
— Találkoztam valaki mással. Komoly. Elmegyek hozzá. A ház ügyét később rendezzük.
— Melyik házat? — suttogta alig hallhatóan Eleonóra.
— A miénket. Megosztjuk a vagyonunkat. Tudod, hogy az építkezés fő részét én finanszíroztam. Te félállásban dolgoztál.
*
Eleonóra nézte ezt az idegen férfit, és nem hitte el. Ez lenne az ő Markja… akivel harminckét éve közösen építették a házat?
— Tudod egyáltalán, mit beszélsz?
— Nora, kérlek, ne csinálj jelenetet. Őszinte vagyok, előre szólok.
— Micsoda nagylelkűség! — érezte, hogy nő benne a düh. — Mikor mész?
— Holnap. Isabelle vár rám. A kolléganőm, nem ismered.
— Ismerem, — mondta halkan Eleonóra. — A parfümjéről a pólóidon.
Markus összerezzent, de nem válaszolt.
Amíg Markus pakolt, Eleonóra az ablaknál ült, a virágzó cseresznyefa mellett, amelyet egykor megvédett a kivágástól. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, felment a hálószobába. Még mindig érződött benne Markus kölnije. A komód alsó fiókja mögötti rejtekhelyről elővette a régi bőrmappát — Markus már régen elfelejtette, hogy létezik.
Benne volt egy megsárgult „Ajándékozási szerződés”, amelyet Markus nyolc éve írt alá egy veszélyes kiküldetés előtt — „arra az esetre, ha…”. A dokumentum szerint a ház fele az övé volt. A papírt a mellkasához szorította, és hosszú idő óta először szabadon lélegzett. A történetnek még korántsem volt vége.
Egy hét múlva Markus felhívta, hogy találkozzanak és beszéljék meg a ház ügyét.
— Gyere, — mondta higgadtan Eleonóra.
Este Markus ott ült a konyhájukban, új ingben, friss hajvágással.
— Kérsz teát? — kérdezte a nő.
— Kérek, — nézett körbe Markus. — Semmi sem változott nálad.
Markus elővette a jegyzetfüzetét.
— Utánaszámoltam. A ház házasság alatt épült, tehát fele-fele arányban osztjuk. De mivel a tőkét főként én tettem bele, jogos lenne, ha kétharmadot kapnék.
Eleonóra alig tudta visszatartani a nevetést.
— És Isabelle mit szól a házunkhoz?
— Mi köze Isabelle-nek ehhez? Ez kettőnk dolga, — húzta össze a szemöldökét Markus.
— Hát nem együtt készültök élni?
*
Markus összevonta a szemöldökét, letette a jegyzetfüzetet, és mintha vissza akarta volna nyerni régi magabiztosságát.
— Majd… megoldjuk. A lényeg, hogy tisztességes legyen, — mondta, kerülve a nő tekintetét.
Eleonóra letette elé a teát.
— Tisztességes? Rendben. Akkor beszéljünk tisztességesen, egészen a végéig.
Elővette a régi bőrmappát. Markus rögtön felismerte — arcán átfutott az a kifejezés, amikor valaki hirtelen ráébred egy évekkel ezelőtt elkövetett hibára.
— Te… megtaláltad? — nyelt egyet.
— Sosem tűnt el, Markus. Csak elfelejtetted, mit írtál alá. Nyolc évvel ezelőtt. Emlékszel?
Csendben maradt, remegő mozdulattal érintve a borítót.
— De az csak… — sóhajtott fel. — Azt hittem, csak formaság.
— Neked formaság. Nekem dokumentum, — mondta nyugodtan a nő. — Eszerint a ház fele az enyém. Valódi, törvényes fele.
Markus hátradőlt.
— Tehát… nem akarsz engedni?
Eleonóra hosszan ránézett.
— Tiszteletet akarok. Úgy jöttél ide, mintha az a harminckét év nem is létezett volna. Mintha csak albérlő lennék. Nem. Ez nem fog így menni.
Markus idegesen megdörzsölte a homlokát.
— Isabelle… — kezdte, de elhallgatott, mintha megértette volna, milyen helytelenül hangzik itt a neve.
— Isabelle mit? — kérdezte Eleonóra.
— Ő… gyors megoldásra számít.
Eleonóra halványan elmosolyodott.
— Gyorsra? Nem, ez nem lesz gyors.
Markus hirtelen felállt.
— Háborút akarsz?
*
— Nem, — állt elé a nő. — Rend akarok. Te döntöttél úgy, hogy elmész — rendben. De a következmények a tieid, Markus. A ház nálam marad. Egészében. A felét nekem ajándékoztad, a másik felét pedig megvásárolom. Piaci áron.
Markus megmerevedett.
— Nincs… ennyi pénzed.
— Van.
Olyan meggyőzően mondta, hogy értelmetlenné vált minden vita.
Markus azt sem kérdezte, honnan.
— Ennyire biztos vagy…
— Abban vagyok biztos, hogy nem hagyom, hogy mindent lerombolj, amit felépítettünk. Te választottál utat — most én választok.
Hosszú csend következett.
— Tehát… itt akarsz egyedül élni.
— Nyugalmat akarok. Azt akarom, hogy ez a ház többé ne legyen csatatér.
Markus bólintott.
— Rendben. Majd… átgondolom.
— Gondold át. De nem fogok meghátrálni.
*
Markus egy pillanatra megállt az ajtóban, majd szó nélkül távozott.
Eleonóra egyedül maradt, kezében a meleg teával és furcsa felszabadultságérzéssel. Hosszú évek után először mosolygott.
— Akkor… kezdjük újra.