— Anya, hívd a rendőrséget. — mondta Lucas, a telefonra mutatva.
Egyáltalán nem számított erre a találkozásra: arca elnyúlt a döbbenettől, a szeme kitágult. A nő teljes értetlenséggel nézte a váratlan vendéget — mit keres itt?

A ünnepség javában tartott. A vendégek élénken beszélgettek, időről időre poharat emeltek az ünnepelt egészségére. Gabriella Anzhelik kissé elpirulva a sok kedves szó miatt szerényen mosolygott, és minden jókívánságot hálásan köszönt meg. Amikor idősebb fia, Lucas, szólni kezdett, már a mondat elején törölgette a meghatottság könnyeit.

— Drága anyukánk, én és Clara szeretnénk felköszönteni téged, és rengeteg szép élményt kívánni, — mondta Lucas, majd a mondat végén Clara is mellé állt.
— És hogy biztosan legyenek is ilyen élményeid, ajándékba adunk neked egy törökországi utat — pihenj, töltődj fel, és térj vissza hozzánk megújulva és boldogan.

A vendégek tapsoltak, Gabriella örömkönnyei pedig már szabadon folytak. Pár hét múlva felszállt a repülőre — életében először hagyta el az országot. Elhatározta, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a nyaralásból, hogy ne okozzon csalódást a gyerekeinek.

Az első este, vacsora közben a medence mellett, mellé ült egy nyitott arcú, szélesen mosolygó nő.
— Szia, a szomszédod vagyok a másik épületből, — mondta, a szállodaszárny felé intve. — Gyönyörű itt, igaz?
— Igen, csodás, — egyezett bele Gabriella, kissé meglepve az idegen közvetlenségén.
— Paula vagyok. Gyakran járok ide. És te?
— Gabi. Most vagyok először külföldön, a gyerekeim ajándékozták nekem az utat.
— Nagy szerencséd van ilyen gyerekekkel, — mondta Paula egy kis irigységgel.

*

Az este barátságos beszélgetéssel telt, és szinte barátnőként váltak el. Paula energikus, életvidám nő volt, aki nem szeretett egy helyben ülni.

— Talán belevághatnál egy kis nyaralásos románcba? — vetette fel egy este, miközben Gabi oldalán sétált a tengerparti sétányon. — Nézd csak, mennyi jóképű férfi van itt.
— Ó, ugyan már, mi már nem vagyunk erre valók, — pirult el Gabriella.
— Ne beszélj butaságokat, még mindig ragyogunk! — háborodott fel majdnem Paula.

Ettől kezdve gyakran visszatért a témára. Gabi kényelmetlenül érezte magát még a gondolattól is — nem így nevelték. De az első hét gyorsan eltelt, és egy este, miközben koktélt kortyolt a bárnál, meghallotta:
— Jó estét, leülhetek?
— Persze, — felelte kissé megrezzenve.
— Ilyen gyönyörű nő és egyedül… nem mehettem el szó nélkül, — mondta a férfi elbűvölő mosollyal.

— Köszönöm… — Gabi zavartan lehajtotta a fejét. Rég nem dicsérték így, főleg nem ilyen fiatal férfiak.

A férfi Andrénak mutatkozott be. Negyven éves, egyedül érkezett — „pihenni egy nagy projekt után”, amin az ő ügyvédi irodája dolgozott.
— Saját iroda?! — lepődött meg Gabriella.
— Igen, meguntam másnak dolgozni, gondoltam, felépítem magamnak, — intett könnyedén.

Gabi lopva a drága órájára nézett. Így kezdődött váratlanul a nyaralási románc. Kiderült, hogy André ugyanabban a városban él, és ugyanazzal a járattal mennek haza. Együtt repültek vissza.

Ettől kezdve Gabriella élete megváltozott. A Lucas és Clara apjával való szakítás után nem remélte, hogy újra szerethet. De André megjelent — figyelmes, nagylelkű, szerelmes.

— Anya, szeretnél mondani valamit? — kérdezte Clara.
— Van valaki az életemben, — vallotta be Gabi félénken.
— Sejtettük. Mesélsz még róla? — tette hozzá Lucas.
— Csak egy jó ember, — kerülte a részleteket.
— Anya, ha te boldog vagy, az a lényeg, — mondta Lucas.

*

Az idő múlt. Gabriella szinte kivirágzott — sportolt, úszni járt, odafigyelt magára. André továbbra is udvarolt és a jövőről beszélt.

— Szeretném bővíteni az üzletet, egyre több a kliens, de a lehetőségeim szűkösek. Csak most nincs pénzem… — mondta egy vacsorán.
— Talán kölcsönkérhetnél valakitől? — javasolta Gabi.
— Csak tőled tudnék kérni. Talán zálogba adhatnád az ékszereket? Gyorsan visszaadom majd, — mondta André.
— Rendben, ha kell, segítek, — egyezett bele.

Néhány nappal később otthon egy zaklatott fiút talált.
— Minden rendben? — kérdezte.
— Leépítések lesznek. Félek, hogy én is sorra kerülök.

A telefon megcsörrent.
— Halló? Ez munkaügyben? — kérdezte Lucas.
— Van egy ajánlatom… remélem, nem utasítod vissza… — szólt izgatott hang a vonal végén.

 

*

Lucas mozdulatlanul állt, telefon a fülén, és Gabi érezte, hogy a levegő megnehezedett, mintha egy feszes húr rezgett volna közöttük. A kolléga hangja feszült, kapkodó volt.

— Figyelj… nincs sok időm, — mondta. — Még nem hivatalos, de… megnyílik egy állás. A szomszédos osztályon. Nehéz, igen, de a te esélyed. Ha akarod, ajánlhatlak.

Lucas úgy sóhajtott, mintha addig nem is lélegzett volna.
— Persze, hogy akarom. Köszönöm… tényleg köszönöm.

Letette a telefont, végigsimított az arcán, és először az este folyamán halványan elmosolyodott. De a mosoly feszült maradt, és Gabi a szemében aggodalmat látott.

— Anya… — kezdte, de elakadt.
— Mi az? — kérdezte halkan.
— Én… szükségem lenne pénzre. Ha nem megy át az interjú, ha elbocsátanak… — lehorgasztotta a fejét. — Nem akarok adósságot. Tőled sem akarok kérni. De… félek.

Ezek a szavak jobban fájtak, mint bármilyen szemrehányás. Gabi átölelte, és végigsimított a haján — mint régen, amikor még kisfiú volt.
— Megoldjuk. Te képes vagy rá. Én itt vagyok, — mondta csendesen.

De belül minden felbolydult. Egyetlen gondolat járt a fejében: ha André kapja a pénzt — mi marad a gyerekeinek?

Este André telefonált. Hangja meleg, magabiztos, ahogy mindig.
— Drágám, mindent előkészítettél? — kérdezte.
— Mire gondolsz? — válaszolta Gabi, bár pontosan tudta.
— A zálogra természetesen. Találtam valakit, aki gyorsan intézi. Segítesz nekem — és mi ketten… — tartott egy kis szünetet. — mindent megengedhetünk majd magunknak.

Az ő szünete sokkal hosszabb lett.
— André… a fiam elveszítheti a munkáját. Neki van szüksége a pénzre. Elsősorban neki.

Sóhaj — nem kedves, nem megértő, hanem ingerült.
— Megint a gyerekek. Mindig a gyerekek.
— A mi jövőnk? — ismételte Gabi, de hangjában már csak hideg felismerés volt.

*

André elhallgatott. Egy másodpercre, kettőre. Aztán a hangja megváltozott — kemény, éles lett.
— Nagyszerű. Csinálj, amit akarsz. De lehet, hogy nem lesz második esély.
— Ha a „mi esélyünk” az anyám ékszereitől és a megtakarításaimtól függ… akkor az nem esély. És nem „mi”.

André még mondott volna valamit, de Gabi már bontotta a hívást.

Másnap Lucas elment az interjúra. Ideges volt, gyűrögette az iratait, de amikor anyjára nézett, kihúzta magát.
— Minden rendben lesz, kicsim, — mondta neki, pont úgy, mint az első tanítási napján.

Lucas őszintén elmosolyodott, majd kilépett az ajtón.

Gabi várt. A félóra végtelennek tűnt.

Amikor az ajtó kinyílt, Lucas állt ott — fáradtan, de sugárzó arccal.
— Anya… — sóhajtott. — Sikerült. Megkaptam az állást.

A melegség elárasztotta Gabi szívét.
— Tudtam, hogy menni fog, — mondta, és szorosan átölelte.

Este Gabi levette a polcról az ékszeres dobozt. Sorra vette a fülbevalókat, gyűrűket, brosst — ajándékok a férjétől, a nagyapától, olyanoktól, akik már nincsenek. És először értette meg igazán: semmilyen tárgy nem ér annyit, mint a gyerekei nyugalma és a saját méltósága.

Visszazárta a dobozt — mintha pontot tett volna egy hosszú mondat végére.

A telefon újra csörgött. André.
Gabi a kijelzőre nézett, érzett egy halvány árnyalatnyi sajnálatot… de csak egy pillanatig.
Határozottan megnyomta: „elutasít”.

*

Aztán lenémította a telefont.
Aztán ki is kapcsolta.

Kilépett az erkélyre, mélyet lélegzett a hűvös esti levegőből, és úgy érezte, hosszú idő után először lett igazán csend, béke és világosság benne.
Nem azért, mert új szerelem jött az életébe.
Hanem mert végre önmagát választotta.