— Szia, drágám, nagyon elfáradtál ma? — kérdezte Martin, miközben óvatosan segített a feleségének levenni a kabátot és a csizmát.
— Kicsit, — sóhajtott Eliza. — És a fejem is olyan nehéz… Nem tudom, hogy megfáztam-e, vagy csak túlhajtottam magam…
— Meg kell mérnünk a lázad, — nyugtalankodott a férj. — Feküdj le, hozom a lázmérőt. A lányokat már megetettem, én nem ettem — rád vártam…
— Nekem nincs étvágyam, egyél nyugodtan nélkülem… Tényleg lefekszem egy kicsit…

Martin és Eliza tizenhat éve voltak házasok. Martin majdnem egy évig próbálta meghódítani azt a nőt, akibe első látásra beleszeretett. Eliza eleinte rá se nézett — egyáltalán nem az esete volt.

*

Ő inkább a magas, erős, sötéthajú férfiakat kedvelte… Martin viszont alig volt magasabb nála, vékony, ráadásul szőke. Teljesen más, mint amit megszokott. Még kicsit színtelennek is látta.

Az anyja is folyton ugyanazt ismételgette:
— Olyan szép lány vagy… minek neked ez a jelentéktelen fickó? Egyáltalán nem hozzád való! Nézd csak Philippe-et — na, az igen!
— Anya, Philippe a múlt, — válaszolta fáradtan Eliza.
— Kár, hogy akkor nem jött össze… Micsoda szép pár voltatok, tökéletesen néztetek ki együtt… Az emberek utánatok fordultak… És Martin? Mi ez egyáltalán? Se igazán jóképű, se markáns…
— Anya, nem akarok Martinnal kapcsolatot.
— Akkor mondd meg neki nyíltan! — nem adta fel Tereza. — Csak körülötted forog, virágokat hoz… Nem látja, hogy túl jó vagy hozzá? Fordítsa inkább Lídia felé a figyelmét, a barátnődre — ők egy szint. Te nem!
— Hát, ha nekik összejön valami, áldásom rájuk… — vont vállat Eliza.

Aztán egyszer csak minden megváltozott. Egy komoly lábtörés után Eliza kórházba került, és sokáig bent kellett maradnia. Martin pedig minden nap bejött hozzá. Virágot, gyümölcsöt, könyveket hozott — csak hogy ne unatkozzon.

Ott, abban az időszakban nézett rá Eliza először más szemmel. Már nem tűnt szürkének — inkább jóságosnak, világosnak, megbízhatónak látta. És ami a legfontosabb: vele szokatlanul könnyű és érdekes volt. Rajtakapta magát, hogy várja, hogy hiányzik neki, és örül minden találkozásnak.

Anyja igazi sokkot kapott, amikor meghallotta, hogy eljegyzik egymást.
— Teljesen elment az eszed? Ezzel a… ezzel a… minek neked ő? — Tereza a fejéhez kapott, és minden erejével azon volt, hogy lebeszélje lányát erről, szerinte óriási hibáról.
— Anya, én magam döntöm el, kihez megyek feleségül, — mondta Eliza nyugodtan, de határozottan, és ezzel lezárta a témát.
— Majd meglátod… meg fogod bánni… — remegett az anyja hangja. Nem tudta elhinni, hogy a gyönyörű lánya beleszeretett egy ilyen „jelentéktelen” férfiba, mint Martin…

De eltelt tizenhat év — és Eliza egy pillanatra sem bánta meg. Hálás volt a sorsnak, hogy annak idején abban a kórteremben feküdt. Boldogan, gyengéden éltek, két lányt neveltek — a tizenhárom éves Sophie-t és a kilencéves Julie-t. Martin tökéletes férjnek és apának bizonyult — odavolt a lányaiért.

Még Tereza is beletörődött idővel. Sőt, beismerte, hogy tévedett.
— Igazuk van azoknak, akik azt mondják: a külső nem minden… Jól döntöttél, hogy Martint választottad… Azonnal látszik, mennyire szeret. Philippe… ő meg már kétszer elvált, hallottad?
— Nem, anya, nem. És őszintén szólva, nem is érdekel…
— Pedig micsoda szerelem volt köztetek… Emlékszem, mennyit sírtál akkor…
— Elmúlt. Minek rágódni rajta?..

Eliza lefeküdt a kanapéra, és becsukta a szemét. A fejében egyre erősebb volt a zúgás, a testét mintha ólom húzta volna lefelé. Martin visszajött a lázmérővel, és fölé hajolt:
— Na, gyerünk… tedd a hónod alá. Ég az egész tested.

Eliza gyengén felemelte a karját, de hirtelen összerezzent, mintha éles fájdalom hasított volna belé.
— Óvatosan… valami… valami húz belül…

*

Martin összevonta a szemöldökét, és mellé ült.
— Eli, lehet, hogy ez nem egyszerű megfázás. Lehet, hogy a vérnyomásod? Vagy… migrén?
— Nem tudom… — suttogta, miközben lehunyta a szemét. — Csak adj egy percet…

De ő nem nyugodott bele. Tizenhat év alatt jobban megtanulta érezni az ő állapotát, mint a sajátját. És most valami nagyon nem stimmelt.

A lázmérő 39,1-et mutatott.
— Eli… Ez rengeteg. Menjünk a kórházba.

Megpróbált mosolyogni:
— Ugyan már, ez csak kimerültség. Holnapra elmúlik…

Martin hirtelen felpattant.
— Nem. Nem akarom megvárni a „holnapot”. Most fontosabb nekem a pulzusod, mint a vacsora, amit épp most csináltam. Öltözz fel.

— Marti… — hangjában egyszerre volt hála és tehetetlenség.

Felállította, segített rá a cipőt, ráadta a kabátját. A lányok ijedten leskelődtek ki a szobájukból.
— Anya, mi történt? — kérdezte remegő hangon Julie.
— Minden rendben, kicsikéim, — próbált Eliza mosolyogni, de a mosoly feszült maradt. — Apa csak túlságosan óvatos.
— Hamar visszajövünk, — tette hozzá Martin, miközben lehajolt hozzájuk. — Ti addig feküdjetek le. Felhívom a nagymamát — ha kell, átjön.

Kiléptek a hideg estébe. Hópelyhek hullottak Eliza hajára, és elolvadtak a forró bőrén. A parkolóban Martin erősen átkarolta, amikor megingott.
— Eli! Lélegezz mélyeket. Már indulunk is.

Eliza lehunyta a szemét, és a kabátja ujjába kapaszkodott, mintha mentőöv lenne.

A sürgősségin Martin fel-alá járkált, miközben az ápolónő a papírokat töltötte ki. Eliza a vizsgálóágyon feküdt, fehérebb volt, mint a lepedő.
— Magas vérnyomás… magas láz… valószínű fertőzés… — mormogta az orvos, miközben megvizsgálta.

A szavai elvesztek Martin tompa félelmében.
— Mi baja? — kérdezte rekedt hangon. — Kérem, mondja meg őszintén.
— Meg kell várnunk a laboreredményeket. De időben hozták be. Jó, hogy nem várták meg a reggelt.

Ezek a szavak jobban mellbe vágták, mint bármilyen diagnózis.

Egy óra múlva már infúzió alatt aludt. Az arca kissé kipirult, a légzése egyenletesebbé vált. Martin mellette ült, és fogta a kezét. Eliza hosszú ujjai hidegek voltak, ő pedig a saját tenyereivel próbálta felmelegíteni.
— Látod? — suttogta, pedig tudta, hogy alszik. — Mindig megérzem, ha valami baj van veled… mindig.

Az orvos benézett a kórterembe:
— Megjöttek az első eredmények. Vírusfertőzés, gyulladással szövődve. Nem életveszélyes, de kezelés nélkül veszélyes lett volna. Egy-két napig bent kell tartanunk.

Martin bólintott. A szemében a hála összekeveredett a rettenetes fáradtsággal.
— Itt maradok vele. Reggelig. Aztán a következő reggelig is. Amíg kell.

Az orvos elmosolyodott:
— Látszik, mennyire szereti a feleségét.

*

Martin úgy nézett Elizára, ahogy az ember csak egyszer néz az életben — és arra az egyre emlékszik örökké.
— Ő az én esélyem. Az ajándékom. A családom. A „szeretem” szót kevésnek érzem.

Reggelre a láz csökkent. Eliza kinyitotta a szemét, és őt látta — ugyanabban a testtartásban, ugyanazzal a megkövült aggodalommal az arcán, a kezét pedig még mindig szorítva.
— Nem aludtál? — suttogta.
— Nem, — mosolygott fáradtan. — Féltem, hogy ha elalszom, újra lázas leszel…

Eliza lehunyta a szemét. A szempilláin könnyek csillantak meg.
— Marti… köszönöm, hogy vagy.

A férfi lehajolt, és gyengéden megcsókolta a homlokát.
— Én pedig azt köszönöm, hogy annak idején engem választottál.

Halvány mosoly jelent meg az ajkán:
— És egy pillanatra sem tévedtem…

Két nap múlva hazamentek. A lányok a nyakába ugrottak. Tereza, aki a unokákra vigyázott, széttárta a karját:
— Jaj, Elizám, hogy rám hoztad a frászt…

Aztán Martinra pillantva még hozzátette:
— Bár… el kell ismernem… jó kezekben vagy.

*

Martin zavartan elfordította a tekintetét.
Eliza megfogta a kezét, és halkan, de biztosan mondta:
— Ezt már tizenhat évvel ezelőtt is tudtam. És most is tudom.

Martin csak magához ölelte — úgy, ahogy azt öleli magához az ember, ami a legértékesebb, amit valaha az élettől kapott.

És abban a pillanatban világos lett:
sem az anyja, sem a régi kételyek, sem mások szavai — semmi nem tudja lerombolni azt, amit ennyi éven át építettek.
Mert az ő családjuk nem szép szavakon állt,
hanem tetteken.
Gondoskodáson.
Idő által próbára tett szereteten.