— Emma, tényleg nem akarod eladni azt a házat? — Leon letette a villát és feszülten a felesége felé fordult, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne valamit.
— Még nem döntöttem, — Emma tovább keverte a levest a tányérban, mintha az egész nem is róla szólna. A szeme lefelé nézett, kezei gépiesen mozogtak. — Túl váratlan az egész.
— Váratlan? Már egy hónap eltelt! Minden vasárnap odamész, mintha üdülő lenne, — Leon megfeszítette a vállát. — Mi pedig még mindig albérletben lakunk, és semmit sem gyűjtöttünk az előlegre!

Emma lassan felnézett. A szemében ott volt a fáradtság — egy végtelenül ismételt beszélgetéstől.
— Értem, Leon. De ez Marianne nagynéném öröksége. Nem tudom csak úgy eladni.
— Örökség egy nagynénitől, akit kétszer láttál életedben! — Leon felugrott és széttárta karját, mintha ettől meggyőzőbb lenne. — Rá sem gondoltál egészen mostanáig!

Ekkor a telefon rezegni kezdett az asztalon. A kijelzőn — „Madeleine Grigorjevna”. Az anyósa. Természetesen.
— Ne most, kérlek… — sóhajtott Leon, látva Emma arckifejezését.

Emma mégis felvette:
— Jó estét, Madeleine Grigorjevna.
— Drága Emma! — az anyósa hangja csilingelt. — Mi a helyzet a házzal? Találtunk egy kiváló ingatlanost, már holnap jöhet!

Emma Leonra nézett. Ő éppen a terítő sarkát tanulmányozta.
— Köszönöm, de egyelőre nem szeretném eladni, — válaszolta Emma higgadtan.
— Hogyhogy nem szeretnéd? — az anyós hangja azonnal megkeményedett. — Hiszen lakást akartok venni! Tökéletes alkalom!
— Majd később beszélünk. Most vacsorázunk. — Emma a telefon képernyőjét lefelé fordította.

A csend olyan vastag lett, hogy hallani lehetett a másik szobában ketyegő órát. Leon feszült mosollyal továbbra is a szék lábát vizsgálta.
— Anyád mintha itt ülne velünk, — mondta Emma, alig visszatartva ingerültségét.
Leon felemelte kezeit:
— Csak elmondtam neki az örökséget. Nem mondtad, hogy titok.
— Persze, hogy nem mondtam, — Emma összeszedte a tányérokat. — Csak éppen kiderül, hogy ez az én házam, mégis mindenki más dönt — rajtam kívül.

*

— Mert ez lenne az ésszerű! — robbant ki Leon. — Eladni a régi házat és lakást venni. Három éve spórolunk! Tökéletes lehetőség!

Emma megállt, a tányérokat szorítva.
— Tehát az én örökségem tökéletes lehetőség neked?
— Nekünk! — Leon az asztalra csapott. — Család vagyunk. Közös jövőt építünk!

„Közös jövő…” — ismételte Emma magában.
Három éve ez ígéretnek hangzott.
Most — kötelességnek.

— Hétvégén elmegyek oda. Egyedül, — mondta Emma tisztán. — Akkor majd döntök.
— Megint egyedül? — Leon hunyorított. — Mit csinálsz ott egész nap?
— Rendezek, átnézem a papírokat. Az örökségem. Jogom van eldönteni, mi legyen vele.

Leon felállt, keresztbe tette karjait és rámeredt.
— És mikor akarsz dönteni? Jövőre? Két év múlva? Vagy amikor anya végleg kikészít a hívásaival?

Emma nem válaszolt.
De a tekintetében megjelent valami új — szilárdság, amit Leon még soha nem látott.

*

Amikor Emma csendben kilépett a konyhából, Leon ott maradt az asztalnál, mintha éppen elveszített volna egy csatát, amelybe saját maga kergette bele magát. Szeretett volna mondani valamit, magyarázni, bocsánatot kérni, de a szavak megakadtak a torkában. Tudta, hogy Emma utolsó kérdése mögött sokkal több rejlett, mint egy vita egy házról. De kimondani ezt hangosan — félelmetes lett volna.

Emma felment az emeletre, becsukta a hálószoba ajtaját, és nekidőlt.
Csend.
Úgy érezte, mintha a bérelt lakás falai, ahol már három éve éltek, ugyanazzal a nyomással nehezednének rá, mint Leon és Madeleine elvárásai. Mintha a levegő tele lett volna a „kell”, „logikus”, „így helyes” szavakkal.

A tükörhöz lépett.
Arca — fáradt, kissé sápadt.
A szemében — az az új, szilárd elszántság, amely annyira megrémítette Leont.

Marianne nagynéni háza volt az egyetlen, amely valóban Emma tulajdona volt. Egyetlen hely, ahol senki nem mondta meg neki, hogyan éljen.

Leült az ágy szélére.
A telefon megremegett. Leon üzent.

„Sajnálom. Csak azt akarom, hogy minden rendben legyen köztünk.”

Emma nem válaszolt.
Felállt, kinyitotta a szekrényt, és nyugodtan elkezdett néhány ruhát bepakolni egy kis utazótáskába. Határozottan, de nem látványosan.

Amikor fél óra múlva lement, Leon a folyosón várta.

— Most mész el? — kérdezte halkan.
— Igen. Ott kell egyedül lennem. Tisztán gondolkodni.

Leon előrelépett, majd hirtelen megállt, mintha láthatatlan falba ütközött volna.
— Emma… nem akartalak nyomás alá helyezni. Azt hittem, hogy jó döntést hozunk.
— A probléma nem a döntés, Leon. Hanem az, hogy amikor fontos dologról van szó, nem engem hallasz. Hanem az anyádat.

Leon lehajtotta a fejét.
Emma felvette a kabátját.

*

— Vasárnap visszajövök. Akkor nyugodtan beszélünk.

Kiment.
Leon ott maradt, mintha a lakás hirtelen túl nagy és túl üres lett volna.

Az út a faluba két órát vett igénybe.
Ahogy közeledett, Emma érezte, hogy a feszültség lassan feloldódik benne.
Amikor Marianne háza feltűnt a kanyar után — világos spaletták, a régi szilfa, a verandán égő meleg lámpa — Emma úgy érezte, valami fagyos elkezd olvadni a mellkasában.

Bent faillat, szárított füvek és békés melegség terjengett.
Emma meggyújtotta a kandallót, és leült a karosszékbe.
Csak ő és a ház.
Elvárások nélkül.
Külső hangok nélkül.

Régi fiókokat nyitva egy köteg levelet talált — Marianne nagynéni kézírása.
Egy levél neki szólt.
Felbontatlan.

Emma keze megremegett.
Kibontotta a borítékot.

„Kedves Emma,
Ha ezt olvasod, a ház már a te kezedben van.
A régi házak nem teher. Horgonyok.
Egy hely, ahol meghallod saját hangodat, amikor túl sok a külső elvárás.
Ne add el, ha nem érzed úgy, hogy ideje.
A döntés legyen a tiéd.”

Emma lehunyta a szemét.
Először érzett tiszta, mély bizonyosságot.

Vasárnap visszatért.
Leon idegesen járkált a folyosón. Amint meghallotta a kulcsot, azonnal odasietett.

— Jól vagy? Aggódtam…

*

Emma letette a kabátját és a táskát, majd a szemébe nézett.

— Meghoztam a döntést.

Leon megfeszült.

— Nem adom el a házat — mondta halkan. — Nem azért, hogy elmeneküljek a felelősség elől. Hanem mert rájöttem: szükségem van egy helyre, ahol a döntéseket én hozom.

Egy lépéssel közelebb ment.
— Ha velem akarsz lenni, meg kell tanulnod engem hallani. Engem. Nem az anyádat.

Leon lehunyta a szemét, mély levegőt vett.
Amikor kinyitotta — a tekintete őszinte és más volt.

— Tévedtem. Bocsáss meg. És… meg akarok tanulni változni. Ha… engeded.

Emma sokáig nézte, majd finoman megszorította a kezét.

— Engedem. De neked is el kell fogadnod az én döntéseimet. Még azokat is, amelyek nem tetszenek.

Leon bólintott — őszintén, védekezés nélkül.

Mindketten tudták: hosszú út áll előttük.
De Emma először hónapok óta érezte, hogy nem egy „helyes terv” felé mennek…
hanem egymás felé.

Halvány mosoly jelent meg az arcán:

— Menjünk el együtt jövő hétvégén a házhoz. Szeretném, ha látnád.

Leon fáradtan, de őszintén felnevetett.
— Már most tetszik. Csak azért, mert neked fontos.

*

Emma mély levegőt vett.
A mellkasában nem volt többé feszültség — csak könnyedség.

Marianne háza nem szakította szét őket.
Épp ellenkezőleg — az a hely lett, ahol újra megtalálták egymást.
És ez volt az a döntés, amely mindent megváltoztat.