— Én háromszor annyit keresek, mint te, és még van képed azt mondani, hogy nekem kell egyedül csinálnom mindent a házban?! Nem érzed, hogy túl messzire mész, drágám?! Vagy talán egyedül akarsz élni?!

— És akkor… vacsora sincs?

Mark hangja, ahogy a hideg októberi huzattal együtt belépett a lakásba, nem tartalmazott valódi kérdést. Ez ténymegállapítás volt, vádként megfogalmazva. A kulcsait az előszobaszekrényre dobta, és a csörgés idegesítően élesen visszhangzott. A konyhába lépett, és demonstratívan kinyitotta a hűtőt. Üresség. Csak egy üveg mustár és fél citrom. Vádoló csend. A nappali felé fordult, ahol Eliza az asztalnál ült.

— Egész nap otthon voltál. Jól értem, hogy semmi nincs kész estére?

Eliza dolgozott. A laptop képernyőjének hideg fénye éles árnyékokat vetett összpontosító arcára. Nem felelt azonnal; hagyta, hogy Mark szavai megüljenek a levegőben, és magukba szívják a nap feszültségét. Amikor befejezte az utolsó sort a jelentésben, halk kattanással lecsukta a gépet. A lakásban a csend szinte tapinthatóvá vált. Lassan fordult felé.

— Kellett volna? — hangja teljesen nyugodt volt, minden érzelem nélkül. Ez a nyugalom jobban kizökkentette Markot, mint bármilyen kiabálás.

— Hát… igen — próbált magabiztosnak tűnni Mark. — Ez a kötelességed. Te vagy a nő, te vagy az otthon őrzője. Rend, meleg vacsora, otthonosság. Vagy ezt elfelejtetted?

*

Eliza sokáig nézte, pislogás nélkül. A tekintete olyan volt, mint egy kamera objektívje — rideg és pontos. Aztán finom, ragadozó mosoly suhant végig ajkain.

— Kötelesség… — ismételte. — Szép, súlyos szó. Rendben. Beszéljünk a kötelességekről.

Felállt, kinyitott egy fiókot, elővett egy régi számológépet, és visszaült az asztalhoz. Mark egyre nagyobb aggodalommal figyelte minden mozdulatát.

— Kezdjük a számokkal — hangja üzleties lett. — A múlt havi fizetésem pontosan százötvennégy ezer rubel volt. Felírjuk.

Szépen leírta a számot.

— A te fizetésed, Mark… — rövid szünetet tartott, miközben a szemébe nézett — ötvenegy ezer. Tehát a különbség három az egyhez. Egyetértesz ezzel a matematikával?

Mark hallgatott. Hideg borzongás futott végig rajta.

— Tegyük fel… — préselte ki magából.

— Nem feltételezzük. Így van. — Eliza megkopogtatta a számológépet. — Most pedig jöhetnek a teendők. Egy hónap harminc nap. Arányosan osztjuk el a feladatokat. Az én részem: hét és fél nap. A tiéd: huszonkettő és fél. Ma tizenötödike van. Én már túl is teljesítettem a saját részemet.

Bekeretezte a számokat.

— Hogy ne legyen több félreértés — folytatta —, készítek neked egy beosztást. Főzés, takarítás, mosás, bevásárlás. Minden nap meglesz a feladatod. Igazolatlan mulasztás: ötszáz rubel bírság. A sörpénzedből vonjuk le. Te szerettél volna hagyományos családot, világos szerepekkel? Tessék. Modern, igazságos könyveléssel együtt.

A papírt egy mágnessel a hűtőre tűzte. A tetején nagybetűkkel állt: „HÁZTARTÁSI FELADATOK ÜTEMTERVE”. Mark dermedten állt.

Az első napokban idegen, fojtott csend telepedett a lakásra. A hűtőre tűzött beosztás úgy festett, mint a régi életük gúnyos sírfelirata. Mark árnyékként járt-kelt. Elfogadta a szabályokat, de úgy, mint egy rab a napi fegyelmet — néma, mély gyűlölettel, keresve a szabotázs lehetőségeit.

*

Az első „műszakja” a konyhában nyílt háborús üzenet volt. Főzött tésztát. Nem pastát, nem szószt… csak túlfőtt, szürke, ragacsos masszát. Két tányérra borította, és demonstratívan letette az asztalra. Ebben nem volt gondoskodás — csak passzív agresszió: „Azt akartad, hogy főzzek? Tessék.”

Eliza belépett. Megszagolta a tányért, belenézett a fazékba. Aztán a tartalmát higgadtan a szemetesbe öntötte.

— Ez nem étel — jegyezte meg hidegen. — Ezek tönkretett alapanyagok. Én rendelek pizzát. Az árát levonom a részedből.

Mark ordítást, veszekedést várt. De könyvelői magyarázatot kapott. Elfehéredett ujjakkal szorította a villát, de hallgatott.

Következett a fürdő. Mark „kitakarította”: foltok maradtak a tükrön, kosz a csempén, hab a padlón, sárga vízkő a mosdóban. Végül nagy csattanással eldobta a felmosót.

Este Eliza mindent csendben megnézett, majd egy másik papírt ragasztott a hűtő mellé:

„HIBÁK ÉS BÍRSÁGOK NYILVÁNTARTÁSA”

— Október 16.: főzés — 250 rubel
— Október 17.: fürdő — 500 rubel

Markot belülről emésztette a düh. Ez már nem veszekedés volt — hanem módszeres megalázás. Minden új sor ostorként csapott büszkeségére.

A lista nőtt napról napra.

Október 21.: mosás — a fehér ruhák elszíneződtek — 1500 rubel.

Valami elpattant benne.

És rombolni kezdett.

A nappaliban kiborította a tiszta ruhákat, a koszos serpenyőt a világos szőnyegre tette, tejet öntött a parkettre, csészéket és morzsákat szórt mindenhová. Tudatos, kárörvendő káoszt hagyott maga után.

Amikor Eliza hazaért, Mark a kanapén ült a pusztítás közepén.

— Mi az? Nem tetszik? Bírságot adsz? Vagy egyből takarítócéget hívsz?

Eliza lassan körbejárta a szobát.

— Úgy döntöttél, hogy úgy viselkedsz, mint egy gyerek, akinek nem vették meg a játékát? — kérdezte halkan.

— NEM! Csak meg akartam mutatni, mivé tetted az otthonunkat! Laktanyává! Irodává! Én férfi vagyok! Olyan otthonba akarok hazajönni, ahol vár a meleg vacsora, a feleség! Nem egy szoknyás könyvelőhöz, aki a veszteségeimet számolja!…

*

Eliza úgy hallgatta végig a kirohanását, mintha nem is róla beszélne. Nem remegett a hangja, nem villant a szeme — csak hideg, feszült csend. Mark szinte fizikailag érezte, hogyan elemzi minden szavát, hogyan darabolja az érzelmeket száraz fogalmakra.

— Meghitt otthon, meleg vacsora és feleség — ismételte Eliza, mintha belső jegyzetfüzetébe írná. — Érdekes.

Az ablakhoz ment, széthúzta a függönyt, és kitárta a szárnyat. A hideg levegő betódult, Mark irritáltan grimaszolt.

— Mit csinálsz? — kérdezte.

— Szellőztetek — felelte nyugodtan. — A hisztis gyerek szaga túl erős.

Mark újra érezte, ahogy a düh feltör benne.

— Te nem hallasz engem! Semmiben! Minden csak „lázadás”, „büntetés”, „táblázat”! Nem érted, hogy ezzel az irodai gondolkodással megölted mindazt, ami köztünk volt?!

Eliza becsukta az ablakot és felé fordult. Tekintetében most valami új csillant meg: fáradtság. Mély, súlyos fáradtság.

— Mark… — sóhajtott. — Tudni akarod, mit öltem meg? Rendben. Legyünk őszinték.

Leült vele szemben, minden maszk és szerep nélkül.

— A te „a férfinak kötelessége” elvedet — mondta halkan. — Azt öltem meg. Mert engem ölt. Évek óta.

Mark szóhoz akart jutni, de nem tudott.

— Amikor többet kezdtem dolgozni és többet keresni — folytatta — nem azt mondtad: „ügyes vagy”. Nem azt: „osszuk el igazságosan a feladatokat”. Hanem azt: „de te nő vagy”. Akkor értettem meg: neked a kényelem fontosabb, mint a tisztelet. A házi melegség fontosabb, mint a partnerség. A feleség pedig funkció — nem ember.

A csend elnehezült.

— Rosszul értelmezed… — suttogta Mark.

*

— Nem, Mark — rázta meg a fejét. — Csak most először hallasz meg úgy, hogy nem szakíthatsz félbe.

Eliza felemelt egy gyűrött inget a padlóról, kisimította a szélét, majd visszatette.

— A káosz, amit csináltál, nem tiltakozás. Bevallás. Hogy valójában nem akarsz felelősséget.

Mark felpattant.

— Ez nem igaz! Csak… tiszteletet akarok!

Eliza felvonta a szemöldökét.

— Tiszteletet? Miért? Egy elrontott vacsoráért és szétrombolt szobáért?

Mark mellkasában szégyen, harag és bűntudat keveredett.

Eliza körbenézett, majd megszólalt:

— Nem fogok háborúban élni. És nem fogok olyan emberrel élni, aki a pusztítást választja a beszélgetés helyett. Úgyhogy — így lesz.

Letett elé egy üres lapot.

— Ez nem táblázat. Egy döntés. Egyetlen.

Mark alig kapott levegőt.

— Milyen döntés?

— Vagy mindent újraépítünk — szabályokat, határokat, tiszteletet.
Vagy elmész. Most.

Elsápadt.

— Komolyan mondod?

— Teljesen. Én társat akarok. Nem gyereket. Nem főnököt.

Mark leült. A lap ítéletnek tűnt.

*

— Nem akarok elmenni — mondta halkan. — És nem akarok tovább háborúzni. De… nem tudom, hogyan javítsam helyre.

Eliza tekintete meglágyult.

— Akkor így kezdjük: nem azt mondod többé, hogy „a férfinak kell”. Hanem azt, hogy „mi együtt tudjuk”. Együtt.

Eliza felemelte a lapot.

— Az első szabály pedig ez lesz: beszélünk, nem háborúzunk.

Mark bólintott. Hosszú idő után először tűnt úgy, hogy otthonuk nem csatatér, hanem hely, ahol az emberek megtanulhatják meghallani egymást.