Az anyós és a sógornő berontottak a lakásba, és kijelentették: „Mostantól mi fogunk itt lakni!” De én mindkettőjüket kidobtam.

Marina sosem szerette a vasárnap estéket. Ez elvileg pihenés, vacsora csendben a férjével — de mindig jött egy ajtócsengő, súlyos, mint egy ítélet. Tudta már: Amélia az.

És ezúttal is. A küszöbön — Amélia, vékony tűsarkakon, mintha kifutóra menne, és egy óriási táskával, amiben fél áruház elfér. Mellette két gyereke, unottan rágózva.

— Sziasztok, fösvény család, — húzta el a száját Amélia. — Ahogy mindig: bejelentés nélkül. Nem baj, ugye?

— Van választásunk? — morogta Marina.

— Mit mondtál? — szűkítette össze a szemét Amélia, letéve a táskát.

— Azt, hogy gyere be. De cipőt le. Senki nem fog utánad takarítani.

Oliver — Marina férje és Amélia bátyja — úgy tett, mintha nem is létezne. Leült a géphez, mintha a világ megmentése múlna a kódján.

— Oliver, hihetetlen vagy, — nevetett Amélia. — A feleséged már a cipődet is irányítja. Hamarosan a távirányítót is elveszi tőled.

— Csak vedd le a cipőt, Amélia, — motyogta Oliver.

— Micsoda papucsférj, — kuncogott. — De Marina mindig főnök volt. Csak egy baja van — nincs gyereke. Én viszont anya hősnő vagyok!

Éles szúrás futott át Marinán. Ez volt Amélia kedvenc sebet találó mondata — „nincs gyereked”.

— Csak ezért jöttél? — kérdezte Marina higgadtan, teát töltve.

— Egyrészt igen. Másrészt gondom van, — húzta ki magát Amélia. — Nyolcezer tartásdíj két gyerekre — nevetség. És hallottam, jól álltok anyagilag. Oliver már százhúszat keres?

Marina kis híján leforrázta magát.

*

— Honnan tudod?

— Kisváros — gyors pletykák. Gondoltam… talán segíthettek. Csak ötvenezer.

— Ötven?! — Marina megdöbbent. — Sejtésed van, mit kérsz?

— Nektek ez apró, — nevetett Amélia. — Hamarosan kifizetitek a lakást. Nekem gyerekek, ruhák, foglalkozások. Nem akarod, hogy az utcán nőjenek fel, igaz?

— Talán dolgoznod kéne. Nem csak márkás táskákat hordani.

— Féltékeny vagy? — fújta. — Ez ajándék. A férfiaktól.

— Azoktól a férfiaktól? Vagy az exedtől, aki nyolcezret küld?

Oliver hangosan nyelt, de hallgatott.

— Oliver! Szólj már! — fordult hozzá Amélia. — A gyerekek a rokonaid!

— Mégis hogyan az enyémek? — dermed meg Oliver.

— Az unokaöcséid! — emelte a hangját. — Segítenetek KELL!

Marina öklei fehéredtek.

— Figyelj, Amélia, — hangja remegett, — nem tartozunk senkinek semmivel. Évek óta spórolunk, lemondunk mindenről, hogy kifizesdük a hitelt. Te meg úgy élsz, mintha holnap nem létezne. Most meg mi fizessünk a hibáidért?

— Hibákért?! — Amélia felpattant. — Te merészelsz ítélkezni? Te, aki sosem keltél fel gyerek miatt éjszaka?

— De tudom, mennyibe kerül egy lakás, — vágta rá Marina. — És nem hagyom, hogy tönkretedd az életünket.

— Szóval van pénzed, csak fösvény vagy, — vigyorgott Amélia. — Tipikus gyermektelen gondolkodás.

Marina lassan felállt.

— Menj el.

— Tessék?

— Azt mondtam: menj el. Most. A házamból.

Amélia lefagyott.

— Oliver! Szólj közbe!

És ő végre felnézett.

— Amélia, menj el.

Csend. Kemény, végleges.

*

Amélia kikapta a táskát, összeszedte a gyerekeket és kiviharzott.

— Éljetek a kis dobozotokban, fösvények!

Az ajtó csattant. Marina remegett, de fellélegzett.

Oliver mellé lépett és átölelte.

— Jól tettél. De anya… ő szét fog szedni minket.

Marina elmosolyodott keserűen.

— Próbálja csak meg.

Ő még nem tudta, mennyire komolyan „megpróbálja”.

— Az édesanyádat kidobtad az utcára a gyerekeivel együtt! — sikította Emma Karlovna olyan hangerővel, hogy a falak beleremegtek.

Marina a konyhaasztalnál állt, próbálva egyenletesen lélegezni. Minden sikoly olyan volt, mint egy ütés az idegein.

— Anyu… — nyelt nagyot Oliver. — Túl messzire ment. Nagyon. Ha hallottad volna, mit mondott Marinának…

— Nem érdekel, MIT mondott! — vágott közbe az anyós. — Amélia az ÉN lányom. És vannak GYEREKEI! Neked kötelességed segíteni, nem kirúgni őket!

— Anya, — próbálta nyugodtan mondani Oliver, — nem tudjuk eltartani az egész családot. Mi is alig bírjuk.

— Tényleg?! — háborgott az anyós. — Étterembe járni bezzeg tudtok! Telefont venni is tudtok! De segíteni a családon — NEM! Persze, mert Marina kimosta az agyad!

Marina lehunyta a szemét. Néhány másodperc múlva odalépett és kikapcsolta a hangszórót.

Nem akarta tovább hallani.

Oliver felnézett:

— Marina… Miért? Most majd azt mondja…

— Hadd mondja, — felelte halkan. — Elég volt.

A telefon tovább vibrált. Oliver a kijelzőre nézett — „ANYA” — majd megnyomta a „Visszautasít” gombot.

Csend lett. Sűrű, nehéz csend.

Nem tartott sokáig.

Negyven perc múlva valaki erősen, durván döngette az ajtót. Nem kopogott — ütött. Marina összerezzent. Oliver falfehér lett.

— Ő az, — suttogta.

Marina a kukucskálóba nézett.

Igen. Emma Karlovna. Az arca torz volt a dühtől.

Marina kinyitotta az ajtót.

*

— Beszélni akart? — kérdezte nyugodtan.

— Beszélni?! — az anyós berontott, mintha ő lenne a tulajdonos. — Hogy merted kidobni a lányomat?! Hogy merted Oliver-t a családja ellen fordítani?!

— Úgy beszéltem Améliával, ahogy ő beszélt velem évek óta, — felelte Marina. — És igen, túllépett minden határt.

— Határok?! — üvöltött az anyós. — És te mi vagy? Szent? Családbontó! Améliának segítségre van szüksége, te pedig kirúgod!

Marina lassan levegőt vett.

— Ötvenezer forintot kért. Ez nem segítség. Ez élősködés.

— Semmit nem értesz! — ordította az anyós. — Améliának nehéz! A férje elhagyta!

— És miért hagyta el? — kérdezte Marina halkan.

Emma hátrált, mintha megütötték volna.

— Te… te… — alig kapott levegőt a dühtől. — Irigykedsz! Mert neki vannak gyerekei, neked pedig NINCS!

Oliver hirtelen felállt.

— Anya! — kiáltotta. — Fejezd be!

Marina elsápadt, de nem hátrált.

— Téved, — mondta halkan. — Nem vagyok köteles tűrni a sértéseket. És nem vagyok köteles eltartani senkit.

— DE IGENIS KÖTELES VAGY! — visította. — Mert a FIAM lakásában élsz!

— Együtt vettük, — felelte Marina. — És ha fenyegetni jött — rossz ajtón kopog.

Emma reszketett a dühtől.

— Oliver! Pakolj össze! Velem jössz! Nem fogsz egy ilyen nővel élni!

Oliver megdöbbent.

— Anya… Nem megyek.

— DE IGENIS MÉSZ! — kiabálta. — Ez a nő irányít téged!

Marina egyenesen a szemébe nézett.

*

— Kérem, menjen el.

Csend. Éles, mint a penge.

— Mit mondtál? — suttogta Emma.

— Azt mondtam: menjen el. Most.

Oliver felesége mellé állt.

— Anya, menj el.

Ez volt a vég.

Emma felkapta a táskáját és kiviharzott, becsapva az ajtót.

Marina leült, kezei remegtek. Oliver mellé lépett és átölelte.

*

— Sajnálom, — mondta halkan. — Rég meg kellett volna húznom a határokat.

— Most megtetted, — felelte Marina.

És hosszú idő után először béke szállt rájuk.