Annelise leparkolta az autót a Központi Park bejáratánál, és az órájára nézett — fél hét volt. Tökéletes idő egy meglepetéshez. Tudta, hogy Michael minden nap munka után ide jön, hogy néhány percet csöndben töltsön, mielőtt hazamegy. Általában a kedvenc padjuknál ült le a tó mellett — annál a padnál, ahol tizenöt éve először csókolták meg egymást.

A kezében egy kis dobozka volt színházjegyekkel — arra a musicalre, amelyről Michael már fél éve álmodott, de mindig halogatta a jegyek megvételét. Annelise pontosan itt akarta átadni neki a meglepetést, ezen a különleges helyen.

Ismerős sétányon haladt, elképzelve férje örömét. A levelek halkan zizegtek a lába alatt — október arannyal és vörössel festette a parkot. A levegő friss volt, enyhe őszi hűvösséggel.

Előtte feltűnt a pad, és Annelise meglátta Michael sziluettjét. Előrehajolva ült, és beszélgetett valakivel. A padon egy nő ült mellette.

Annelise lelassított, ösztönösen egy vastag tölgyfa mögé húzódott. Szíve gyorsabban vert — nem a meglepetés izgalmától, hanem valami hirtelen félelemtől. Ki ez a nő? És Michael miért nem említette, hogy itt találkozik valakivel?

Óvatosan kikukucskált. A nő nagyjából vele egykorúnak tűnt — barna haj, laza konty, sötét kabát, világos sál. Elég közel ültek egymáshoz, Michael pedig úgy gesztikulált, ahogyan csak nagyon közeli emberekkel szokott.

Hideg futott át a mellkasán. Közelebb lépett, ügyelve, hogy ne törjön meg a száraz levelek alatt, majd elég közel állt meg ahhoz, hogy hallja őket.

*

— …nem bírom tovább így, Helen — mondta Michael, hangjában olyan fáradtsággal, amit Annelise évek óta nem hallott. — Minden nap ugyanaz. Felkelek, dolgozom, hazamegyek, vacsorázunk, tévézünk, lefekszünk. És így… hány éve már?

— Michael, — válaszolta lágyan a nő, — a házasság nem csak romantika. Szokás, stabilitás, közös emlékek…

Annelise lábai megremegtek. A jegyeket tartó dobozka kicsúszott a kezéből és a levelek közé esett. Ők a házasságukról beszéltek. Róla.

— Stabilitás… — nevetett keserűen Michael. — Néha úgy érzem, hogy Annelise és én idegenekké váltunk, akik csak együtt laknak. Hazamegyek, megkérdezi: „Milyen volt?” Én meg: „Jó.” És ennyi. Ennyiben marad minden.

Helen megrázta a fejét: — Próbáltál változtatni? Elmondtad neki, mit érzel?

— Mit mondjak neki? — Michael végigsimított a haján. — Nem tudom, mit érzek. Csak… ürességet. Régen órákig tudtunk beszélgetni mindenről. Most… neki megvan a maga élete, nekem az enyém. Csak vacsoránál és az ágyban találkozunk.

Annelise lehunyta szemét. Minden szava villámcsapás volt. Tényleg ennyire messze sodródtak?

— És mit fogsz csinálni? — kérdezte Helen.

Michael sokáig hallgatott. Annelise visszafojtotta a lélegzetét.

— Nem tudom — mondta végül. — Néha arra gondolok, hogy párterápiát kéne próbálnunk. Vagy egyszerűen őszintén beszélni vele. De elképzelem az arcát, amikor elmondom mindezt… és nem megy. Nem akarom bántani.

— De így mindkettőtöket bántja — jegyezte meg Helen halkan. — Mindketten ebben az ürességben éltek.

— Igen… talán. Néha idejövök, és arra gondolok, kik voltunk régen. Itt, ezen a padon csókoltuk meg egymást először. Huszonhárom volt, én huszonöt. Képesek voltunk hajnalig itt ülni és beszélgetni. Könyvekről, filmekről, álmokról…

Helen megérintette a karját: — És most nincsenek közös álmaitok?

— Nem tudom. Már nem osztjuk meg őket. Annelise mindig elfoglalt — munka, angol, edzőterem. Én pedig… beragadtam. Azt hiszem, számára a rutin része lettem — a férj, aki időben ér haza vacsorára és nem zavar vizet.

Könnyek folytak végig Annelise arcán. Igen, elfoglalt volt. De azért, hogy fejlődjön… Nem tudta, hogy ő közben magányos.

— Michael — mondta Helen — emlékszel, hogy holnap van az első csókotok évfordulója?

Felkapta a fejét: — Mi?

*

— Mesélted. Tizenöt éve. Holnap.

Annelise megdermedt. Miért tudja ezt ez a nő?

— Istenem… — suttogta Michael. — Teljesen elfelejtettem. Régen mindig megünnepeltük…

— Akkor emlékeztesd rá. Csinálj valami különlegeset.

— Szerinted segít?

— Szerintem érdemes megpróbálni. Mielőtt drasztikus döntéseket hozol.

— És ha túl késő?

— Michael, tizenöt év nem tűnik el csak úgy. Még mindig szeretitek egymást, csak… eltévedtetek.

Leszegte a fejét:

— És ha ő is úgy érzi, hogy vége?

— És ha nem? — mosolygott Helen. — Kérdezd meg.

Annelise alig bírt levegőt venni. Fájdalom és halvány remény vibrált benne.

— Köszönöm, hogy meghallgatsz — mondta Michael. — Hónapok óta. Nem tudom, mit csinálnék ezek nélkül.

— Ezért vannak a barátok — felelte Helen.

Barátok.
Megkönnyebbülés hullámzott át rajta. A legrosszabbra gondolt… pedig Helen csak segített neki.

— De szerintem abba kell hagynunk ezeket a találkozókat — folytatta Helen.

— Hogyhogy? — lepődött meg Michael.

— Mert ezeket használod arra, hogy elkerüld a beszélgetést a feleségeddel. Idejössz, elmondod, ami fáj, megkönnyebbülsz. De nem oldasz meg semmit.

Michael lassan bólintott.

*

— Beszélj vele. Igazán. Mondd el neki, mit érzel. Kérdezd meg, ő mit érez.

— És ha nem sikerül?

— És ha sikerül? — mondta mosolyogva, felállva. — Indulnom kell. Várnak a gyerekek.

Baráti puszit nyomott az arcára.

— Sok szerencsét.

És elsétált.

Michael egyedül maradt. Ránézett a telefonjára, de nem hívott senkit. Lehunyta a szemét, hátradőlt.

Annelise a fa mögül nézte. A férfit, akivel tizenöt évet élt — de akit talán sosem ismert igazán. Nem tudta, hogy magányos. Nem tudta, hogy hiányoznak neki a beszélgetéseik. Nem tudta, hogy emlékszik minden évfordulóra.

Lehajolt, felvette a jegyeket tartó dobozkát. A színház… És ő nem emlékezett, mikor kérdezte meg utoljára, mire vágyik ő. Mi bántja…

Annélise még néhány percig mozdulatlanul állt, mintha az idő is megdermedt volna a lehullott levelekkel együtt. Aztán mély levegőt vett, letörölte nedves arcát, és előrelépett. De nem Mikael felé — hanem az autó felé.

Tudta: most nem tudna higgadtan beszélni. És ha a férjéhez sírással és fájdalommal térne vissza, azzal mindent tönkretenne, ami még megmenthető.

Otthon Annélise sokáig ült az üres konyhában, a jegyeket rejtő dobozkát nézve. A lámpa vibrált fölötte, mintha a bizonytalanságát tükrözné. Kimerültnek, elveszettnek és ugyanakkor… felébredettnek érezte magát.

Nem árulták el. De elveszítette őt — milliméterről milliméterre, napról napra, megszokásról megszokásra.
És ő is elveszítette Annélise-t.

Amikor az ajtó finoman kattanva kinyílt, és óvatos lépések hangja töltötte be az előszobát, Annélise nem emelte fel rögtön a fejét. Hallotta, ahogy Mikael leveszi a kabátját, hosszasan kutat a zsebeiben — mintha bátorságot gyűjtött volna.

Megállt a konyha ajtajában.

*

— Annélise… — a hangja halkabb volt, mint máskor. — Nem alszol?

Ő felnézett. És ugyanazt látta a tekintetében, amit ő maga érzett: félelmet, fáradtságot, bizonytalanságot.

— Nem, — mondta halkan. — Vártalak.

Mikael megmerevedett egy pillanatra. Aztán lassan odament és leült vele szemben.

— Beszélnünk kell, — kezdte.

De Annélise felemelte a kezét:

— Kérlek, hadd kezdjem én.

Mikael bólintott, lesütötte a tekintetét.

Annélise mély levegőt vett — és kimondta, amit régóta hallgatott:

— Ma a parkban voltam.

Mikael feje hirtelen felrántódott.

A szemében egyszerre villant fel minden: bűntudat, félelem, meglepetés, fájdalom.

— Te… hallottad?

— Igen, — szólt halkan. — Mindent.

Mikael végigsimított az arcán, mintha el akarná törölni saját kifejezését.

— Annélise, én… nem akartam, hogy így tudd meg. Akartam beszélni veled. Csak… nem tudtam hogyan. Elvesztem.

Ő bólintott.

— Tudom. Én is.

Mikael meghökkent, meg sem tudott szólalni.

Annélise folytatta:

*

— Úgy élünk, mintha szomszédok lennénk, nem házastársak. Nekem megvannak a dolgaim, neked is a tieid. Igazad van: már rég nem osztottunk meg semmit igazán. Még azt is… — lesütötte a szemét — …abbahagytam, hogy megkérdezzem, mi fontos neked. Azt hittem, ha minden nyugodt, akkor minden rendben. De kiderült… hogy nem.

Mikael némán hallgatta, mintha a levegőtől is félt volna.

— Annélise… nem akartalak hibáztatni. Nekem is nehéz volt ezt elmondani Hélène-nek. Mert én is hibás vagyok. Eltávolodtam. Feladtam. Elhallgattam. Engedtem, hogy a csend elnyeljen minket.

Érintette a nő ujjait, finoman.

— De szeretlek. Igen, másképp. Nem úgy, mint régen — amikor pirkadatig csókolóztunk. Hanem mélyebben. És félek, hogy elveszítelek. Borzasztóan félek.

Annélise könnyei újra felgyűltek.

— Akkor miért nem hozzám jöttél? Miért Hélène-nek mondtad el?

— Mert azt hittem, nem hallanál meg, — suttogta. — Azt hittem, azt mondanád: „Minden rendben”. De nekem szükségem volt rá, hogy gyenge lehessek. Valahol.

Aztán a tekintete találkozott az övével:

— De veled akarok gyenge lenni. Ha te még… akarsz mellettem lenni.

Annélise becsukta a szemét. A dobozka ott feküdt közöttük az asztalon.

Felvette, kinyitotta, és Mikael felé nyújtotta.

— Ez a tiéd. Ma vettem őket. Meg akartalak lepni.

Mikael úgy vette át, mintha törékeny lenne.
Amikor meglátta a jegyeket, a szeme megtelt melegséggel, fájdalommal, hálával.

— Annélise… — megrázta a fejét. — Istenem… mennyire elvesztünk egymásnak.

A nő elmosolyodott — először azon az estén. Gyengén, de valódi mosollyal.

— Akkor keressük meg egymást újra.

Mikael a kezeire tette a sajátját.

— Igen.

*

Aznap este sokáig beszélgettek.
Arról, amit mindketten féltek kimondani.
Arról, amit elveszítettek.
És arról, ami még megmenthető.

A beszélgetés nehéz volt. Néha fájdalmas.
De először évek óta — őszinte.

Éjfél körül Mikael halkan megszólalt:

— Holnap van az első csókunk évfordulója. Lehetne… úgy ünnepelni, mint régen?

Annélise szélesebben mosolygott.

— Lehet.

És hosszú idő óta először nem ürességet érzett.

Hanem reményt.