Tánya bőröndje már két órája ott állt az ajtó mellett. Ő pedig járkált a lakásban, és nem tudta elhinni, hogy mindez vele történik.

— Tánya, meddig késlekedsz még? — Vológy a erkélyen dohányzott idegesen. — Anyám vár.

Az anyósa a fotelben ült, és azzal a hideg tekintettel nézte, amit Tánya már az első nap óta ismert — harminc évvel ezelőtt óta.

— Vológy a jól döntött, — mondta Raisza Petrovna. — Minek neked ez a lakás? Hiszen nem is dolgozol.

— Hogyhogy nem dolgozom? — állt meg Tánya. — A könyvtárban…

— Fillérekért, — vágott közbe az anyós. — Vológyának új család kell. Te pedig… te már nem vagy fiatal. Minek neked mindez?

Tánya a férjére nézett. Ő elfordította a tekintetét.

— Vol, — lépett közelebb Tánya. — Megbeszéltük, hogy békésen válunk. Azt mondtad, nálam hagyod a lakást.

— Anya, talán mégis… — kezdte ő.

*

— Semmi „talán”! — csattant fel Raisza Petrovna. — A lakás az én nevemen van. Én döntök. Vológyának élni kell, nem a múltban ragadni.

Tánya úgy érezte, mintha körülötte repedezne a világ. Harminc év házasság. Harminc év főzés, mosás, takarítás. Harminc év tűrés: az anyós gorombaságainak, a férj részegen hazatérő hangulatainak. A könyvtári fizetését is azért vállalta, mert a férje mondta: „Minek neked karrier? A ház a fontosabb.”

— És hová menjek?

— Hogy jön ez ránk? — vont vállat az anyós. — Ott van… hogy is hívják… Léna. Lakj nála.

— Raisza Petrovna, — próbált nyugodt maradni Tánya. — Léna egyszobás lakásban él a lányával. Nincs hely.

— Majd találsz. Olyan okos voltál régen.

Vológy a tovább dohányzott. Tánya megértette: nem fog kiállni mellette. Soha nem tette.

— Rendben, — mondta halkan. — Legalább hadd szedjem össze a dolgaimat.

— Milyen dolgokat? — csapta össze a szemöldökét az anyós. — Mindent a fiam vett. A könyvtáros fizetésedből mit vehettél volna?

— A könyveim…

— Csak helyet foglalnak. Vológyának nem kellenek könyvek.

— Anyám fényképei, az iratok…

— Az iratokat vidd. A többit hagyd.

Tánya nézte ezeket az embereket. Vajon mindig ilyenek voltak? Vagy ő nem akarta látni? Harminc évnyi élet egyetlen bőrönddé zsugorodott.

— Hívsz taxit? — kérdezte Vológy a.

— Gyalog megyek.

— Messze van Léna.

— Megyek.

Felemelte a bőröndöt. Könnyű volt. Az egész élete belefért.

Az ajtóból visszanézett. Vológy a már bekapcsolta a tévét. Az anyós az ablaknál állt.

— Raisza Petrovna, — szólalt meg Tánya. — És ha nem boldogulok egyedül?

Ő meg sem fordult:

— Az már nem a mi dolgunk. Most Vológyának kell megtalálnia a boldogságát.

Az ajtó kattanva becsukódott.

A novemberi hideg szél arcul csapta. Tánya végigsétált az utcán — és először sírt sok év után.

 

*

Marian úgy nézett Elenre, mintha egy múltbéli szellemet látna. Többször pislogott, mintha nem hinne a szemének, majd előrelépett, erősen a mellkasához szorítva a táskáját.

— Te… tényleg te vagy?.. — remegett meg a hangja.

Elen lágyan, nyugodtan mosolygott, azzal a belső méltósággal, amely csak akkor születik meg, amikor az ember végre a saját életét kezdi élni.

— Igen, Marian. Én vagyok.

Jean mellette állt, sápadtan, mint a kréta. Nem tudta, mit kezdjen a kezével, hová nézzen. Tekintete Elent kutatta, mintha azt a csendes, elnyomott asszonyt keresné benne, aki öt évvel ezelőtt novemberi éjszakán egy bőrönddel ment el.

De az a nő már nem létezett.

Helyette itt állt valaki más — magabiztos, erős, szabad.

— Te… megváltoztál, — mondta alig hallhatóan.

— Igen, — bólintott Elen. — Az élet megváltozott.

A vásár zaja eltompult. Mintha egy külön térben maradtak volna — a múlt és a jelen határán.

— És te… — Marian nyelt egyet. — Itt dolgozol?

— Tárlatvezető vagyok, — válaszolta Elen nyugodtan. — Ma pedig a múzeumot képviselem.

— Te?… Tárlatvezető? — Jean láthatóan nem tudta összerakni a képet. — Te?..

Elen mosolya még nyugodtabb lett:

— Igen. Én.

Marian tetőtől talpig végigmérte — a ruhát, a frizurát, az egyenes tartást, a szemében égő fényt.

— Hihetetlen… — suttogta. — Elen… ilyen…

— Ilyen kellett volna mindig legyen, — mondta halkan Clara, aki időközben mellé lépett.

Jean köhintett, lehajtotta a fejét:

— Nagyon jól nézel ki. Tényleg.

*

— Köszönöm, Jean.

— Azt hittük… nehéz volt neked, — folytatta bizonytalanul. — Hogy szenvedtél.

Elen a szemébe nézett:

— Nehéz volt. De megoldottam.

— Megoldottad… — ismételte Marian, mintha ízlelgetné a szót. — Egyedül?

— Igen. Egyedül.

Marian elfordult, hogy eltakarja remegő ajkát.

— Hát akkor… — mondta végül. — Gratulálok. Komolyan.

Elen elmosolyodott — keserűség nélkül.

— Köszönöm.

Jean egy lépést tett felé, de Clara finoman elé állt. Ő megtorpant.

— Elen… — kezdte. — Sokat gondolkodtam… évekig.

Elen őszintén nézett rá.

— Minket már semmi sem köt a múlthoz, Jean, — mondta csendesen, de határozottan. — Hálás vagyok minden jóért. A többit… elengedem.

Jean szótlan maradt.

— Örülök, hogy boldog vagy, — mondta végül.

*

— Az vagyok, — bólintott Elen. — És nektek is ugyanazt kívánom.

Marian félrenézett. Most már gőg nélkül.

— Szép napot, — mondta Elen, finoman meghajolva. — Vissza kell mennem a gyerekekhez.

Elindult — magabiztosan, szépen, szabadon.

Clara néhány lépés után mellé ért:

— Úgy álltad a helyzetet, mint egy királynő.

Elen melegen mosolygott:

— Nem, Clara. Csak végre önmagam lettem.

És ez most először volt teljesen igaz.