Vera a konyhában ült és az ablakon bámult ki. Az eső kopogott az üvegen. Mintha az élete véget ért volna.

— Anya, mit csinálsz ott? — kiáltotta a lánya, Katia, a folyosóról. — Megint búslakodsz?

— Dehogy búslakodom, — hazudta Vera. — Csak teát iszom.

Katia belépett, végigmérte és felsóhajtott.

— Anya, meddig fog ez tartani? Apa elment. És akkor mi van? Az élet megy tovább.

— Könnyű mondani, — suttogta Vera. — Harminc évig éltünk együtt. Harminc!

— És mire volt jó az a harminc év, ha most egy huszonéves lánnyal él?

Vera letette a csészét. A keze remegett. Hogyan mondhat ilyet? Mintha az a harminc év semmit sem ért volna. Mintha mindenért ő lenne hibás.

— Katia, nem érted… — kezdte.

*

— Dehogy nem értem. Apa bolond, hogy elhagyta a családját egy fiatal miatt. De te? Örökké sírni akarsz?

Fiatal lány. Huszonöt éves. Vera még mindig maga előtt látta őket a bevásárlóközpontnál — Filip kézen fogta és nevetett. Úgy már évek óta nem nevetett otthon.

— Azt mondta, unalmassá váltam, — suttogta. — Hogy két külön ember lettünk.

— Anya, felejtsd el, mit mondott! — Katia mellé ült. — A fontos, hogy a papírok aláírva, a lakás a tiéd. Élj nyugodtan.

Vera bólintott. Igen, a lakás az övé lett. Három szoba, központban. Filip úgy mondta: így igazságos. Ő vesz másikat, ő pedig maradjon itt. Mintha ezzel nagy szívességet tett volna.

— De miből fogok élni? — kérdezte halkan. — A nyugdíjam semmire sem elég. Amikor megszülettél, felhagytam a munkával.

— Találsz majd munkát.

— Ötvennyolc évesen? Kinek kellek?

Katia sóhajtott.

— Anya… voltál már ügyvédnél?

— Minek? Minden el van rendezve. Válás, vagyonmegosztás.

— De lehetnek más lehetőségek is. Tartásdíj, jogok…

Vera keserűen felnevetett.

— Tartásdíj? Nekem? Ne nevettess.

— Miért ne? Harminc évet töltöttél házasságban, a karrieredet feladtad. Segítenie kellene.

— Filip nem tartozik nekem semmivel, — mondta, de a hangja megingott.

Talán mégis tartozott? Harminc év főzés, mosás, gyereknevelés, éjszakákon át tartó segítség a vállalkozásban. Ő maga mondta neki: „Mine

 

*

— Vera, mit művelsz?! — Filip hangja úgy hasított a csendbe, mint egy mennydörgés.

Vera erősebben fogta meg a telefont. A szíve gyorsabban vert, de a hangja nyugodt maradt.

— Nem értem, miről beszélsz.

— Tartásdíjjal fenyegetsz?! Ez valami vicc?!

— Nem fenyegetek, — mondta halkan. — Beadtam a kérelmet.

— Milyen alapon?! — ordította. — Mindenben megegyeztünk! Normálisan!

— Te egyeztél meg, — javította ki Vera. — Én nem tudok megélni a nyugdíjamból. Te ezt tudod.

— Ez nem az én problémám! — üvöltötte. — Aláírtad a papírokat! Most meg meggondoltad magad? Vagy Clara beszélt rád?

— Én döntöttem így.

Csend lett a vonal végén. Majd:

— Vond vissza a keresetet, — mondta hidegen. — Azonnal. Különben…

— Különben mi? — kérdezte csendesen Vera.

— Ne provokálj. Új életem van. Nem fogok bíróságra járkálni.

— És én nem fogok könyörögni, — Vera hangja váratlanul határozott lett. — A bíróság eldönti.

Filip felrobbant:

— Háborút akarsz? Megkapod!

Rácsapta a telefont.

Három hét múlva megérkezett az idézés.

*

Clara úgy tartotta, mint egy győztes trófeát.

— Anya! Kitűzték a tárgyalást! Veled megyek. Nem mész be egyedül!

Vera elmosolyodott — először hosszú idő után.

Filip drága öltönyben jött, magabiztosan. Mellette az új barátnője — fiatal, vörös kabátban, rágógumit rágva.

Emma, az ügyvéd, odasúgta Verának:

— Nem számít komoly ügyre. Ez jó nekünk.

A bíró megnyitotta az ülést.

— Felperes, ismertesse a kérelmet.

Emma felállt.

— Ügyfelem nehéz anyagi helyzetben van. Harminc év házasság után, karrier nélkül, minimális nyugdíjjal. Az alperes vállalkozó, havi jövedelme meghaladja a 300 000 forintot…

Filip felugrott:

— Hazugság! Dolgozhatott volna! Ő döntött így!

— Ingyen segített a maga vállalkozásában, — emlékeztette Emma.

— Bizonyítsa be! — üvöltötte.

Ekkor Vera felállt.

— Filip, te mondtad: „Ne dolgozz. Én eltartalak.” Évekig. Mindent én csináltam. És ezt tudod.

Filip elsápadt.

A barátnője abbahagyta a rágást.

A bíró írt valamit.

*

— A bíróság elrendeli: a felperes részére havi tartásdíjként az alperes jövedelmének húsz százalékát.

Filip felháborodva fordult felé:

— Tönkre akarsz tenni?!

— Csak élni akarok. Jogom van hozzá.

A barátnője halkan megszólalt:

— Nekem nem kell olyan férfi, akinek ekkora kiadásai vannak. Beszélnünk kell.

Filip arca megroggyant.

Egy hónappal később Vera már nem az ablaknál ült.

Tanfolyamra járt. Úszni kezdett. Megtanult cheesecake-et sütni.
Az élet — az a szürke, összetört élet — hirtelen színes lett.

*

Egy este Clara azt mondta:

— Anya… szép lettél.

Vera mosolygott.

— Csak abbahagytam, hogy másoktól várjam a boldogságot.

— És most?

— Most én teremtetem meg magamnak.