Lucas újra és újra tárcsázta anyja számát, de a hideg hang mindig ugyanazt ismételte: „A hívott szám nem elérhető.” Két éve nem hívta. A felesége választás elé állította — ő vagy az anyja. És ő a feleségét választotta.
— A hívott szám nem elérhető…
Lucas levegője elakadt, és a fehér munkaringó alatt hideg verejték tört rá. A parkon, ahol leült, nevető tinédzserek csoportja haladt át. Lucas úgy nézett rájuk, mint egy vadember, mintha nem értené, ki ő, hol van, és mi értelme van ennek az egésznek: életnek, nevetésnek, örömnek, gondtalanságnak… A levél az ölében hevert. A borítékon nagy, szép betűkkel ez állt: „Lucasnak.” Ponttal. Marlen mindig pontot tett mindenhová.

A boríték már fel volt bontva. Nem nyitotta ki senki előtte — tehát Emma nem olvasta el. Anyja két oldalt teleírt tökéletes, dísztelen, precíz kalligráfiájával — olyan írással, ahogyan a régi szorgalmas tanulók írtak: egyforma betűk, hibátlan sorok, egyetlen maszat nélkül. A levél így kezdődött:
„Drága Lucas, fiam. Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok…”

Lucas szimatolva felszisszent. Meg akarta tartóztatni könnyeit, de ahogy tovább olvasott, egyre kevésbé sikerült.

*

Aznap nem gondolt az anyjára. Ebédszünetben csak kiugrott shawarmát venni. Már előre érezte a füstös, szaftos húst, a káposztával, paradicsommal és uborkával, a tadzsik árus különleges szószával leöntve. De megdermedt a bevásárlóközpont forgóajtaja előtt — úgy tűnt neki, mintha anyja lépett volna ki rajta. A barna kabát, a fekete, enyhén hullámos haj a válláig, a fáradt nő nehéz lépései… Pont olyan volt, mint Marlen.

Az utóbbi három hónapban többször is azt hitte, hogy látja őt, és néha álmodott is vele — egyszer azt látta, hogy elcsomagolja a dolgait, mintha utazni készülne; másszor azt, hogy ő, kisfiúként, oltalmat keres nála, de az annyira szokatlanul távoli, szomorú, nem segítő anya… Lucas pánikban ébredt, rettegve a gondolattól, hogy egyedül marad ebben a világban.

Három hónapja egy állat jelent meg az ágyában — nem tudta, menyét vagy patkány. Sérült volt, olyan szerencsétlen, meleg, félig kopasz teste hozzá simult. Undorító volt, mégis megsajnálta — hagyta, hogy az állat a párnájára gömbölyödjön, egészen a feje mellett. Csendben feküdt, mintha ereje sem lett volna többre. Aztán Lucas rájött, hogy a házban nincs patkány, nincs menyét. Amikor erre gondolt, az állat hirtelen eltűnt. Csak a párna meleg mélyedése maradt utána. Esküdni mert volna, hogy nem álmodta.

Aznap éjjel a felesége aludt, ő pedig régi fényképeket nézegetett — képeket, amelyeken ő és Marlen még család voltak, együtt éltek, veszekedés nélkül. Nem tudta, mit gondoljon.

A bevásárlóközpont kijáratánál éppen el akart indulni a nő után, aki édesanyjára emlékeztette, amikor meghallotta, hogy egy futár a biztonsági őrt kérdezi:
— Melyik emeleten van a háztartási géposztály? Kiszállításom van.
— A harmadikon — válaszolta az őr fontoskodva.
— Ott dolgozom — szólt közbe Lucas. — Kinek a csomagja? Lehet, hogy az enyém.
Valami előérzete volt. A futár elolvasta a címkét:
— Lucas Semenov részére.
— Én vagyok — mondta Lucas.
— Egy igazolványt kérek — felelte a futár.

Lucas elővette útlevelét, aláírt, majd kiment az utcára. Feltépte a csomagot. Egy cetli volt benne Emma kézírásával:
„Mama június 12-én meghalt. Megkért, hogy adjam át ezt a levelet. Ne hívj — nem fogok válaszolni. Számomra áruló maradsz.”

Június 12! És már szeptember 15-e volt! Három hónap hallgatás!

Halántéka lüktetett, gyomra összerándult, és majdnem elájult — csak a bevásárlóközpont poros fala tartotta meg. Marlen meghalt. Az anyja… aki annyi szeretetet, hűséget és védelmet adott neki… És akinek ő, a felesége kedvéért, azt kiáltotta: „Nem vagyok többé a fiad!”

Lucas elfelejtett shawarmát, kávét, éhséget. Lehetetlen volt hirtelen elfogadni…

Nem merte ott felbontani a levelet. Elindult, maga sem tudva merre. Elért a parkba. Leült. Sokáig habozott… majd végül felnyitotta a borítékot.

 

*

Lucas kibontotta a levelet, és az ujjai úgy remegtek és nedvesedtek, hogy a boríték sarka elszakadt. Mély levegőt vett, mintha jeges vízbe készülne ugrani, és olvasni kezdett.

„Lucas, drága fiam. Sokáig gondolkodtam, írjak-e neked. Te döntöttél — én pedig próbáltam nem beavatkozni. De egy anya akkor is anya marad, ha a gyermeke elfordul tőle. Nem haragszom. Soha nem haragudtam. Te voltál a csodám az első naptól fogva…”

Lucas végighúzta a kezét az arcán, szétkenve a könnyeket, amelyek akaratlanul is folytak, bármennyire próbálta visszatartani őket.

A levél hosszú volt — Marlen leírta, hogy régóta beteg volt, hogy ezt Emma elől titkolta, hogy hirtelen minden rosszabbra fordult. Arra kérte, ne hibáztassa a testvérét, bocsásson meg mindenkinek, aki nem értette meg az ő döntéseit.

A végén pedig néhány sor:

„Ne gyere el a temetésemre. Ne pazarold az erődet. Tudom, milyen nehéz lenne neked. Emlékezz rám élve. És kérlek, fiam, élj. Ne zárkózz el. Ne veszítsd el önmagad. Közel vagyok, amíg emlékszel rám. Szeretlek. — M.”

Lucas ölébe ejtette a levelet, mintha megégette volna. Egy pillanatra minden elcsendesedett — még az utca zaja is távolinak tűnt. Aztán minden újra rázuhant, mint egy hullám.

Tenyerébe temette az arcát. Sokáig. Olyan sokáig, hogy egy járókelő megállt mellette, de amikor meglátta remegő vállait, zavartan továbbindult.

Lucas úgy állt fel, mintha sebesült testét emelné. Lassan ment át a parkon, a lábai nehézek voltak, idegenek.

Nem tudta, hová tart, míg meg nem látta a buszmegállót. A régi városrész felé tartó járat — oda, ahol egykor éltek. Ahol Marlen olyan sűrű borscsot főzött, hogy megállt benne a kanál, ahol nevetett Lucas első borotválkozási próbálkozásain, ahol leszidta a kenyérért, amit az asztalon felejtett.

Felszállt a buszra. A fém kapaszkodó jeges volt.

A város elsuhant az ablak mögött, minden szokatlanul idegennek tűnt: az emberek — mások, az épületek — magasabbak, a fények — túl élesek. De belül minden ott maradt abban a házban, ahol Marlen még élt.

Korábban leszállt. Megállt. A levegője elakadt — a ház ugyanolyan volt, még a sarkon lepattogzott vakolat is.

Csak a bejárati ajtót cserélték le — új, szürke, néma.

*

Lucas közelebb lépett. Reszketett az ujja, amikor megnyomta a kapucsengőt. Valaki belépett, és kitartotta neki az ajtót — így bejutott.

A lépcsőház illata más volt, de a léptek visszhangja ugyanúgy zengett. Felment a harmadik emeletre. A régi, most már idegen ajtó előtt megállt. Új névtábla: „Semenov”. Nem az ő neve. Nem Marlené.

Lucas nem tudta, miért jött ide. De valami belül könyörgött egy utolsó nyomért, egy utolsó jelért…

Már fordult volna vissza, amikor kinyílt az ajtó. Egy középkorú nő állt ott, szemeteszsákkal, és meglepetten nézett rá.

— Kit keres?

— Itt… itt élt az anyám. Régen. Marlen. — A hangja elcsuklott.

A nő elhallgatott, majd figyelmesebben végigmérte.

— Ó… maga a fia? Hallottam a szomszédoktól. Jó asszony volt… Mi azután költöztünk ide, hogy… elment. A szomszédok virágokat hoztak. Azt mondták, kedves, csendes nő volt.

Lucas nem bírt megszólalni. A nő arca meglágyult.

— Várjon egy percet. — Bement, majd egy kis fa dobozzal tért vissza. — Ezt találtuk a felújításkor. Ki akartuk dobni, de… talán magáé.

A doboz meleg volt a kezében. Lucas ott, a lépcsőházban nyitotta ki.

Bent volt egy fénykép — ő, hatévesen, Marlen karjában. Mindketten nevettek. A kép alatt pedig egy cetli, a jellegzetes precíz írással:

„Lucasnak. Amikor újra a fiam lesz.”

*

Végighúzta ujját a sorokon — és mintha újra hallotta volna a hangját. Meleg. Nyugodt.

A lélegzete alig észrevehetően lassult. Nem lett könnyebb — de valami megmozdult benne. Finoman. Lassan. Visszafordíthatatlanul.

Megköszönte a nőnek, kiment az utcára, és sokáig állt az egyre sötétedő ég alatt.

Aztán elindult. Sokáig. Sietés nélkül.

Amikor belépett saját lakásába, és meghallotta felesége hangját a konyhából:

— Hol voltál? Aggódtam…

*

Lucas letette a dobozt az asztalra, és először két év után azt mondta:

— El kell mondanom neked. Mindent.

És a hangja nem tört meg — őszinte volt.

Olyan, amilyen már régóta nem volt.