— Szó sem lehet arról, hogy „anyámhoz költözöm”! Ez a lakás az én váram, és innen nem megyek sehová! — jelentettem ki, amikor megláttam a férjem bőröndjeit.

Olívia mindig büszke volt a lakására. Egy kétszobás, negyedik emeleti panel — nem luxus, de az övé. Négy évig spórolt a kezdőrészletre, kereskedelmi cég menedzsereként dolgozott, lemondott utazásokról és új ruhákról. Amikor végre megkapta a kulcsokat, a szoba közepén állt és alig hitte el — ez itt az övé. Csak az övé. A papírokon feketén-fehéren az ő neve állt, mindenféle kikötés nélkül.

Egy évvel azután, hogy kifizette a jelzálogot, Olívia megismerte Lucát közös ismerősök céges buliján. Luca építésvezetőként dolgozott, de már akkor a terveiről beszélt — saját vállalkozást indítani, igazi vállalkozóvá válni. Olívia hallgatta a jövőről szóló történeteit, és lenyűgözte a férfi magabiztossága. Olyan embernek tűnt, aki pontosan tudja, mit akar.

Hat hónappal később összeházasodtak. Olívia továbbra is dolgozott, vezette a háztartást, spórolt a „nehéz napokra”. Az óvatosság iránti hajlama sosem múlt el.

*

Luca valóban elindította saját építőipari cégét — kicsi volt, de ígéretes. Először apró munkákat vállaltak: lépcsőház-felújítás, lakásfelújítás, kisebb irodatér-átrendezések. A munka jól ment. Luca gyakran jött haza elégedetten, beszámolt az új ügyfelekről, megmutatta a következő projekt költségvetését. Olívia örült neki, de a családi költségvetést szigorúan kézben tartotta. Minden hónapban félretett egy fix összeget egy külön számlára — „biztonság kedvéért”.

Egy este Luca úgy rontott be a lakásba, hogy Olívia már a tekintetéből tudta: történt valami nagy. Még a cipőjét sem vette le — a folyosón állt, papírokat lengetve.

— Livi, el sem hiszed! Egy egész épület felújítását kínálták fel nekünk! — Luca szeme csillogott. — Ez teljesen más szint! Bővíthetjük a csapatot, rendes gépeket vehetünk!

Olívia elvette tőle a lapokat — egy befektetési cégtől érkezett üzleti ajánlatot. A számok valóban lenyűgözőek voltak. De az előleg összege is.

— Luca, honnan szerzünk ennyi pénzt az anyagra és a gépekre? — kérdezte, miközben leült a kanapéra és tovább olvasta a dokumentumokat. — Itt legalább másfél milliót kellene azonnal befektetni.
Olívia csendben lapozta a dokumentumokat, a sorokat pásztázva, mintha valami csodát keresne bennük. De csoda nem volt — csak kíméletlen számok.

Luca idegesen járkált a nappaliban, mint aki saját gondolatai rabja.

— Livi, — állt meg végül, — ha most befektetünk, a cég valóban szintet léphet. Nem maradunk kis felújító brigád — igazi projekteket kapunk. Ez egy életben egyszeri lehetőség.

— De a kockázat óriási, — mondta Olívia halkan. — És ha valami félremegy…

— Nem fog félremenni! — vágott közbe Luca. — Mindent kiszámoltam. A befektetési cég megbízható. Te csak… nem akarod elhinni.

Olívia megszorította a papírokat.

*

— El akarom hinni. Tényleg. De másfél millió a teljes megtakarításunk. Három év munkája. A jövőnk… a biztonságunk.

Luca leült mellé, lehajtott fejjel.

— Livi… kérlek, bízz. Nem csak bennem — magadban is. Mindig erős voltál, határozott. Te mondtad sokszor: csak az változik, aki mer kockáztatni.

Olívia elhallgatott. Igen, mondta már. De a valóság sosem volt olyan könnyű, mint a bölcs mondatok.

Végül felnézett:

— Rendben. Befektetünk egy milliót. Csak egyet. A többit útközben megoldjuk. Ha a projekt olyan jó, mint mondod, megtérül.

Luca szeme felragyogott.

— Egy millió… Igen! Livi, köszönöm! Nem fogod megbánni!

Megcsókolta, majd már rohant is telefonálni. Olívia nézte — és első alkalommal érzett valami finom borzongást. Nem félelmet… még nem. De már nem is nyugalmat.

Az első hónapok jól mentek. Új emberek, új rendelések, tele volt a lakás tervekkel és papírokkal. Luca későn járt haza, fáradtan, de lelkesen. Olívia teával várta, segített neki az adminisztrációban.

Aztán egy este Luca úgy lépett be, mintha összeomlott volna benne valami.

Leült a sötét konyhában, és csak ennyit mondott:

*

— Livi…

Szíve összeszorult.

— Mi történt?

Luca végighúzta kezét az arcán.

— A befektetési cég… felfüggesztette a finanszírozást. Audit, vizsgálatok… valami gond. A kifizetések leálltak.

— Mennyi időre? — kérdezte Olívia.

— Nem tudni. Egy hét? Egy hónap? Több?
És közben fizetni kell a beszállítóknak, a munkásoknak. A felét már hitelre vettük.

— Mennyi pénz kell? — mondta halkan.

A férfi tekintete összepréselte a mellkasát.

— Még egy millió.

Olívia megdermedt.

— Luca… nincs…

A férfi idegesen járkálni kezdett.

*

— Tudom! De ha most megállunk — mindent elveszítünk! A cég bedől. A nevem is. Ezek az évek… kárba vesznek! Ez az utolsó esélyem. Kérlek… add oda azt a milliót.

Megállt előtte. A hangja gyenge volt, reménytelen.

— Livi… könyörgöm.

Olívia hosszú ideig nézte. Aztán felállt.

— Luca… szeretlek. Támogattalak. Az első millió is nehéz volt, de megtettük együtt.
De a második… — megrázta a fejét. — Ez már nem növekedés. Ez süllyedés. És te azt kéred, süllyedjek el veled.

A férfi arca elsápadt.

— Tehát… nem bízol bennem.

— Bízom. De látom a valóságot.

— Vagyis… visszautasítasz? — hangja pengeélesen csengett.

— Igen. Visszautasítalak.

Luca felrántotta a szekrényt, előkapta a bőröndöt, és vadul pakolni kezdett.

— Szó sem lehet arról, hogy anyámhoz menjek! — kiáltotta Olívia. — Ez a lakás az én váram! Én innen nem megyek el!

A férfi nem fordult vissza.

— Akkor én megyek.

Aznap éjjel elment. Az ajtó finoman kattant — és lezárta a fejezetet.

Olívia sokáig állt a folyosón. Aztán bezárt, bement a nappaliba, leült a kanapéra.

Nem sírt.

*

Csak hallgatta a lakás ürességét.

Az asztalon ott voltak a szerződések. Felvette az elsőt és kettészakította.

Aztán még egyet.

És még egyet.

Amíg csak csend maradt.

Fél év múlva megtudta, hogy Luca cége csődbe ment. A befektetési cég sosem folytatta a kifizetéseket. A beszállítók perelték.

Nem érzett se kárörömöt, se szomorúságot.

Csak megkönnyebbülést. Finom, tiszta levegőt.

*

Most, amikor hazatért, mindig ugyanazt érezte: hálát.
Önmagáért.
A józan belátásért.
Azért, hogy időben kimondta: „nem”.

A lakás újra az ő vára volt.
De most — érte magáért.