Az otthoni tea mindig gyanúsan erős volt. Nem mintha Lukas tudott volna teát főzni — inkább azt hitte, hogy a filtert addig kell áztatni, míg szinte kátrány lesz belőle, majd újra felforralni, „hogy kijöjjön az íze”. Elisa általában citromot tett bele, hogy valahogy enyhítse ezt a „tintalevet”. De ezen az estén a citrom sem segített — nem az íz miatt, hanem a beszélgetés miatt.

Elisa a mosogatónál állt, háttal az asztalnak, egy csészét dörzsölve.
A víz hideg volt… pont, mint a hangulata — gondolta.

Mögötte hallatszott a kanál ritmikus csörrenése — Lukas cukrot kevert, bár cukor nélkül itta. Ez csak egyet jelentett: olyan beszélgetés jön, amit fejben már előre begyakorolt.

— Ma későn értél haza — mondta semleges hangon, de olyan hangsúllyal, hogy Elisa ösztönösen megfordult.

Lukas úgy nézett rá, mint egy eladó, aki felméri, vajon a vevő tényleg vesz-e valamit, vagy csak felhajtást csinál.

— Hosszúra nyúlt a megbeszélés — válaszolta. — Valami sürgős?

— Sürgős? — vigyorodott el. — Mondjuk inkább… rég esedékes.

Elisa felsóhajtott.

— Mondd ki. Mi van megint?

— Gondolkodtam… együtt vagyunk már, mi is, nyolc éve?

— Kilenc — javította.

— Akkor még inkább. És ezalatt valahogy… túl külön élünk. Anyagilag.

Elisa letette a csészét a csepegtetőre és lassan megtörölte a kezét.

— Mire akarsz kilyukadni?

— Arra, hogy egy családban nem lehetnek titkok. Közös otthonunk van, közös életünk, de külön számláink, külön megtakarításaink. Tudod, hogy ez nem normális.

— Nem normális az sem, amikor a férj kutakodni kezd más pénze után — mondta halkan, de keményen.

— Elisa — Lukas hangja fémes lett. — Család vagyunk. Jogom van tudni, mennyink van összesen. Nem elméletben, hanem a valóságban.

— „Mennyink” vagy „mennyi van nekem”? — fordult felé.

— Ne csűrd-csavard! — sértődést színlelve hátradőlt. — Csak… te többet keresel. Terveznünk kell a jövőt. Vehetnénk jobb autót, új bútort…

Elisa hidegen elmosolyodott:

— Tehát jövőtervezés = hozzáférést adok a pénzemhez, te pedig veszel egy terepjárót.

— Na és? Együtt vagyunk! — a szeme felcsillant, mint aki már el is képzelte a vásárlást.

— Együtt vagyunk — ismételte. — De ez nem jelenti azt, hogy finanszíroznom kell a vágyaidat.

— Vágyaimat?! — majdnem felugrott. — Ez fejlődés! Te mondtad, hogy nagyobb lakásra vágysz!

— Igen — bólintott. — És félre is teszek rá.

— Látod?! Félreteszel! Mennyi?

— Nem tartozik rád — mondta higgadtan, bár öklei megfeszültek.

— Tehát szerinted házasságban lehet titkolózni?

— Szerintem házasságban tiszteletben kell tartani a személyes határokat.

— Személyes?! Férj és feleség vagyunk! Milyen „személyes” pénz?! A megtakarításaid fele törvény szerint az enyém!

— Emberileg pedig? — kérdezte élesen. — A tiéd micsoda? A bizalmam? Az éveim? Az életem? Vagy csak a pénzem?

Ő elhallgatott egy pillanatra.

— Ne tereld a témát. Csak átláthatóságot akarok.

— Lukas — szűkítette össze a szemét. — Mikor mutattad meg utoljára a bankszámlakivonatodat? Vagy mondtad el, mennyit költesz „horgászatra” és „fiús kiruccanásokra”?

Fintorgott:

— Az más.

— Persze hogy más — biccentett. — Ha te költesz, az személyes. Ha én költök, az családi.

Csend ereszkedett közéjük. A tea kihűlt. Elisa a mosogató szélébe kapaszkodva állt, Lukas pedig azt tette, amit a legjobban tudott: tettette, hogy átgondolja.

*

— Rendben — mondta végül. — Nem akarok veszekedni. De tudod, hogy a titkok a válás első lépései.

Elisa megfordult. A tekintete tiszta, eltökélt volt.

— Néha pedig a szabadság első lépése.

Megcsörrent Lukas telefonja. A férfi csak annyit mordult: „majd folytatjuk”, és kiment.

Elisa egyedül maradt. Tudta, hogy a „majd folytatjuk” még rosszabb lesz.
Ez a beszélgetés nem a pénzről szólt.
Hanem arról, ki irányít kettejük életében.

És most először… nem félt.

*

Lukas úgy nézett rá, mintha a jól megszokott, kényelmes feleség hirtelen eltűnt volna, és helyére valaki teljesen más állt volna — valaki, akit sosem próbált igazán meglátni.

 

— Ne beszélj butaságokat — mondta Elisa fáradtan. — Tudod, hogy értékelem a munkádat. De legyünk őszinték: a sértődöttséged pontosan akkor kezdődött, amikor úgy döntöttél, hogy jogod van az én megtakarításaimhoz.

 

Lukas idegesen dobolt az ujjaival az asztalon.

 

— Úgy beszélsz, mintha valami élősködő lennék! Én csak stabilitást akarok! Fejlődni akarok családként! Férfinak érezni magam!

 

— Attól még senki nem lett férfi, hogy hozzáfér a felesége pénzéhez — felelte nyugodtan. — A felelősségtől lesz az.

 

Ő hirtelen előrehajolt:

*

— Tehát azt mondod, felelőtlen vagyok?!

 

— Nem ezt mondtam — válaszolta Elisa. — De te úgy akarsz kontrollt, hogy semmit nem adsz érte cserébe. Nincs átláthatóság, nincs egyenlőség. Csak követelések.

 

Lukas néhány másodpercig némán bámulta, dühös szemekkel. Aztán nagyot sóhajtott, és gúnyos mosolyra húzta a száját.

 

— Rendben. Ha szerinted titkolok valamit… legyen így. Megmutatom az összes számlámat. Mindet. És te megmutatod a tieidet.

 

Olyan hangosan mondta, hogy a szomszéd asztalok is meghallották. Elisa meg sem rezdült.

 

— Nem — felelte nyugodtan.

 

Lukas tátva maradt szájjal.

 

— Miért NEM?! — tört ki belőle. — Ez így tisztességes! Ez így igazságos! Ez…

 

— Ez zsarolás — vágott közbe Elisa. — Ha meg akarod mutatni, mutasd meg. De követelni, hogy én is tegyem ugyanezt — nem őszinteség. Hanem nyomásgyakorlás.

 

Lukas felpattant, a szék csikorgott.

 

— Elisa, úgy viselkedsz, mintha idegen lennél! Mintha nem is lennénk család! Félsz, hogy megtudom, mennyit dugtál el előlem!

 

Elisa hosszasan, figyelmesen nézett rá.

 

— Nem, Lukas. Nem ettől félek.

Pillanatnyi csend.

— Attól félek, hogy ha hozzáférést adok a pénzemhez… azt hiszed, hozzám is hozzáférhetsz. Mint valami tulajdonhoz.

 

Lukas visszazuhant a székre.

 

— Túlzás…

 

— Talán. Vagy talán csak most látok tisztán.

 

Ismét csend ereszkedett közéjük — hideg, nehéz, fojtogató.

 

A pincér kihozta az ételt, amely teljesen oda nem illőnek tűnt ebben a légkörben.

*

— Jó — mondta végül Lukas. — Vagy közös számlát nyitunk… vagy azt kell feltételeznem, hogy titkolsz valamit. És vond le a következtetést.

 

Elisa letette a villáját és nyugodtan ránézett.

 

— Rendben — mondta.

 

Lukas arca felderült.

 

— Tényleg? Akkor…

 

— Közös számlát nyitunk — bólintott Elisa.

 

A férfi már-már mosolygott.

De Elisa folytatta:

 

— Egy számlát.

— Amit mindketten ugyanakkora összeggel töltünk fel.

Rövid szünet.

— Pontosan ugyanannyival. Minden hónapban.

 

A mosoly lefagyott az arcáról.

 

— M… micsoda? — kérdezte rekedten.

 

— Jól hallottad. Egyenlő hozzájárulás. Nem ezt akartad?

 

Lukas elsápadt.

 

— Ezt direkt csinálod! Tudod, hogy nem tudok annyit félretenni, mint te!

 

— Nekem is vannak költségeim — emlékeztette gyengéden. — De ha család vagyunk, egyenlően teszünk bele. Nem csak én.

 

Lukas elvörösödött.

 

— Ez… ez őrültség!

 

— Ez igazságos — felelte Elisa.

 

A férfi ismét felpattant.

*

— NEM! Ez csapda! Én… én elmegyek! — felkapta a zakóját. — Ennyi!

 

Elisa bólintott.

 

— Szép estét.

 

Lukas döbbenten állt még egy pillanatig, majd kiviharzott az étteremből.

 

Elisa a megüresedett székre nézett, és halkan azt mondta:

 

— Néha a szabadság ára mindössze egy jól megfogalmazott mondat.

 

Nyugodtan befejezte a vacsorát, megitta a vizét, taxit hívott.

 

Évek óta először nem volt benne félelem.

Csak egy tiszta, valódi könnyedség.