— Izabella, zseni vagyok! Nem, nem én — anyám zseni! Figyelj, olyan hírem van, ami mindent megváltoztat!

 

Marco hangos, lelkes hangja betört a csendes bérelt lakásba, szétrobbantva a délutáni nyugalmat. Úgy rontott be a szobába, hogy még a kabátját sem vette le, érezni lehetett rajta a hideg levegőt és a benzinszagot. Arca kipirult, szeme csillogott, mintha most nyert volna a lottón.

 

Izabella a régi szekrény tükrös ajtaja előtt állt. Kezében finom, hosszú fátyol — a legszebb és legdrágább esküvői darabjuk. A könnyű tüll, apró gyöngyökkel díszítve, felhőként omlott le a földre. Izabella a hajához emelte, nézegette különböző szögekből, arcán álmodozó mosoly ült. A levegő még mindig illatozott parfümjétől és a szombati izgalomtól — amíg Marco be nem tört a világába.

 

Izabella lassan leengedte a kezét. A fátyol puhán elterült a padlón. A mosoly nem eltűnt — elpárolgott, mintha valaki láthatatlan radírral törölte volna le. Nyugodt, kutató tekintettel fordult felé.

*

— Mit „változtat meg”, Marco? Három nap múlva esküvőnk van. Talán találtál módot rá, hogy egy évvel elhalaszd?

 

Marco nem hallotta meg a hidegséget a hangjában — túlságosan el volt telve a „zsenialitással”. A kabátját egy dobozokkal teli székre dobta, és hevesen gesztikulált, mintha zenekart vezényelne.

 

— Nem, nem! Az esküvő meglesz! Utána van a lényeg! Emlékszel a lakáshitelre? Arra a húszéves rabságra? Felejtsd el! Nincs rá szükség!

 

Dramatikus szünetet tartott, várta a tapsot. Izabella azonban némán nézett rá, szürke szemében nem volt sem öröm, sem kíváncsiság. Csak egyre növekvő feszültség — amit Marco nem vett észre.

 

— Anyámhoz költözünk! — robbant ki belőle. — Ma reggel azt mondta: „Marco, minek nektek hitel? Minek ezek az őrült kamatok? A lakás nagy, háromszobás. A hálóm üres, amúgy is régóta a kanapén alszom — kényelmes. Költözzetek hozzám! Éltek, spóroltok! Autóra, nyaralásra… Segítek nektek! Együtt minden könnyebb!” El tudod képzelni? Adósság nélküli élet! Tökéletes indulás!

 

Gyorsan, lelkesen beszélt, mintha csak ismételte volna anyja hanghordozását, gondolatait, terveit.

A fejében úgy hitte, hogy nem egyszerű hírt hozott Izabellának, hanem minden problémára kész megoldást.

 

Izabella olyan sokáig hallgatott, hogy Marco végül megértette: valami nagyon rossz irányba ment.

Nem mosolygott. Nem ragyogott. Nem ugrott a nyakába. A dobozok között állt, a kis esküvői holmikkal körülvéve — és úgy nézett rá, mintha hirtelen idegenné vált volna.

— Szóval… — mondta lassan. — Azt akarod mondani, hogy az esküvő után… anyádhoz költözünk?

Túl magabiztosan bólintott:

*

— Igen! Nem nagyszerű? Van egy üres szoba, berendezhetjük. Spórolunk a lakbéren, a hiteleken. Mama segít majd — főz, mos, intézi a házat. Mennyi lehetőség! Néhány év, és talpra állunk!

— Mi? — ismételte halkan.

— Persze! Ez a közös kezdetünk!

Izabella felemelte a földre hullott fátylat, finoman megrázta és visszaakasztotta. Aztán Marco felé fordult.

— Megkérdeztél engem?

Marco pislogott.

— Mire gondolsz?

— Megkérdeztél? — ismételte. — Hol akarok élni? Hogyan képzelem el a családunkat? Megkérdezted, hogy akarok-e anyád szabályai szerint élni, az ő felügyelete alatt? Hogy egy idegen házban akarom-e kezdeni a házasságot?

Marco bosszúsan elhúzta a száját:

— Izabella, mit kell ezen kérdezni? Teljesen logikus! Az emberek évekig élnek a szüleikkel. Mi csak ideiglenesen. Két-három év. Mama mondta: „Nem foglak megfojtani”.

— Ideiglenesen? Három év? — kérdezte összeszorított ajakkal. — Tudod, én mit látok? Egy anyát, aki húsz éve nevezi „ideiglenesnek”, és még mindig mindent irányít a házában.

— Ne túlozz — emelte fel a hangját Marco. — Mama jó. Gondoskodik rólunk!

— Magáról gondoskodik — vágta rá élesen. — És arról, hogy mindig kéznél legyél. Mindig így volt. Most pedig már a mi családunkat is irányítani akarja.

Marco mélyet sóhajtott.

— Dramatizálsz! Ez előnyös! Racionális! Én már igent mondtam. Szóval odaköltözünk.

Izabella pillantása kőkemény lett. Most először érezte meg ő is a feszültséget.

— Marco… három nap múlva esküvőnk van. És te már meghoztál egy döntést kettőnk helyett. Egy döntést, ami mindent megváltoztat. Anélkül, hogy megkérdeztél volna.

— Ne kezd már! — csattant fel. — Egy jó feleség támogatja a férjét, nem jelenetet rendez!

A nő szeme veszélyesen összeszűkült.

*

— Jelenet? Így hívod a határaimat?

Marco vállat vont:

— Mi más lenne?

Izabella ekkor lehúzta a jegygyűrűt. A fény megcsillant rajta.

Marco elsápadt.

— Izabella… mit csinálsz?

— Nem fogok anyáddal élni. Nem kezdem a házasságot olyan helyen, ahol megmondják, hogyan lélegezzek. Nem hallgatom nap mint nap a kritikákat arról, hogyan főzök, mosok vagy nevelek leendő gyerekeket, akik még nincsenek is.

A gyűrűt Marco tenyerébe tette — finoman, de végérvényesen.

— Ha számodra az, hogy „anyámhoz költözünk”, annyira természetes, hogy a véleményemre sincs szükség… akkor nem állsz készen a házasságra. Senkivel.

Marco úgy húzódott el, mintha megégették volna.

— És most? — suttogta.

*

Izabella megsimította a fátylat, elmosolyodott — új, tiszta nyugalommal.

— Most nem lesz esküvő. Nem lesz költözés. Semmi nem lesz.

Fogta a táskáját, a kabátját, kinyitotta az ajtót.

Hátranézett:

— Keress magadnak olyan feleséget, akinek megfelel anyád szárnyai alatt élni. Én nem vagyok az.

És kilépett az ajtón.