Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de mégsem voltam felkészülve arra, hogy kimondjam azt a mondatot:
„A szolgáló nem vacsorázik a ház urainak családjával!”

Öt év. Pontosan öt évig tűrtem Eleonóra Geldmann csípős megjegyzéseit. Öt évig hallgattam, ahogy minden adandó alkalommal hangsúlyozza, hogy „befogadott a családba”, mintha valami óriási kegyet gyakorolt volna.

Talán tényleg így is volt? Amikor megismerkedtem Lucasszal, egy kisebb nőiruha-boltban dolgoztam eladóként. Egyszerű lány voltam, munkáscsaládból — diploma nélkül, kapcsolatok nélkül, világmegváltó álmok nélkül. Ő pedig egy elit gimnázium igazgatónőjének fia, műszaki diplomás szoftvermérnök.

Már a kezdetektől éreztette velem Eleonóra, hogy nem érek fel a szintjükre. Először burkolt célzásokkal.
„Tudsz egyáltalán borscsot főzni? Nem? Hát akkor hogy akarod etetni a férjed?”
Vagy: „Lucas hozzászokott egy bizonyos életszínvonalhoz, remélem érted…”

Értettem. És igyekeztem. Megtanultam az ő receptjei szerint főzni, bár anyám is kiválóan főzött. Vettem illemszabály-könyveket, megtanultam, hogyan kell helyesen megteríteni. Angol tanfolyamra jártam — hiszen Eleonóra gyakran dobott be angol szavakat, hogy érzékeltesse műveltségét.

Az esküvő után csak rosszabb lett. Az ő háromszobás lakásában laktunk — Lucas szerint spórolnunk kellett saját otthonra. De nap mint nap úgy éreztem magam, mint egy hívatlan vendég.

Eleonórának mindenről volt véleménye: hogyan vetem be az ágyat, hogyan teszem el a tányérokat, hogyan takarítok.

„Mirella, kedvesem, nem gondoltál rá, hogy egyetemre menj? Manapság illetlenség diploma nélkül lenni. Főleg, ha méltó feleség akarsz lenni a fiamhoz.”

*

Mosolyogtam. Hallgattam. Aztán beiratkoztam levelező tagozatra, munka és házimunka mellett. Azt hittem, ez végre kielégíti majd. Nem így történt — most már a szakválasztást, a jegyeket, sőt azt kritizálta, hogyan jegyzetelek.

Amikor megszületett a lányunk, Katya, azt reméltem, hogy a nagymamaság majd enyhít rajta.

Ehelyett csak új okokat talált a kritizálásra.

Amikor megszületett a fiunk, Markus, titokban reméltem, hogy Eleonóra Geldmann végre nem tekint majd szolgálónak. De úgy tűnt, a második gyerek születése csak új kritikákhoz adott neki muníciót.

 

— Mirella, már megint üveges bébipürét adtál neki? — hangja úgy csilingelt, mint az üveg. — Mondtam: csak frisset! Vagy azt akarod, hogy az unokám üvegházi immunrendszert örököljön?

 

Kirántotta a kezemből az üveget, mintha orvostudományi professzor lenne, én pedig ott álltam, karomban a fiammal, és úgy éreztem magam, mint egy büntetésben lévő diáklány.

 

A tetőpont azonban azon az estén jött el, amikor a szemében végleg megszűntem „a család részének” lenni.

 

Vacsorához ültünk. Nagy asztal, fehér terítő, ezüst evőeszközök — mintha egy polgári családról szóló sorozat jelenete lett volna. Csakhogy a valóság más volt.

 

Az asztalra tettem a főételt: sült halat, pontosan az ő receptje szerint. Salátát, kenyeret, üdítőt a gyerekeknek.

*

Csend volt. Túlságosan is.

 

Aztán Eleonóra rám nézett, és halkan, de metszően kimondta:

 

— És te miért ülsz le? A szolgáló nem vacsorázik a ház urainak családjával.

 

A szavai úgy vágtak át a levegőn, mint egy penge. Nem azért, mert először alázott meg — ahhoz hozzászoktam. Hanem mert ezt a gyerekeim nagyanyja mondta.

 

Felálltam. Kezem remegett, de a hangom tiszta maradt.

 

— Akkor a szolgáló most elmegy. Hogy ne rontsa el az étvágyukat.

 

Lucas felugrott, zavarodottan:

 

— Mirella, mit csinálsz? A gyerekek…

*

Megfogtam Katya kezét. A másik karomban felemeltem Markust.

 

— A gyerekek velem jönnek. Nem fogom megtanítani őket arra, hogy az anyjuk szolgáló.

 

Eleonóra gúnyosan felnevetett:

 

— Tipikus! Elfutsz, mert nem bírod a kritikát!

 

A szemébe néztem.

 

— Nem elfutok. Felnövök. És elmegyek.

 

Egy perc alatt összepakoltam ruhákat, iratokat, a gyerekek dolgait. Gondolatban évek óta készen álltam.

 

Lucas dermedten állt, próbálta felfogni, ki vagyok valójában.

 

Amikor a folyosóra léptünk, hallottam Eleonórát:

 

— Gratulálok, Lucas. Mondtam, hogy sosem lesz igazi feleség. Most oldd meg te.

 

Nem fordultam vissza.

*

Az ajtó úgy csapódott be mögöttem, mintha pontot tett volna egy mondat végére.

 

A liftben Katya megkérdezte:

 

— Mama, nem fogunk többé nagyival lakni?

 

Megöleltem.

 

— Nem, drágám. Mostantól ott élünk, ahol szeretnek és tisztelnek minket.

 

A liftajtó becsukódott.

 

És évek óta először szabadságot éreztem.