— Megvetted?! És akkor mi van! Ennek a háznak most inkább az anyámnak van rá szüksége, nem neked! — vágta oda a férfi hidegen, szinte gúnyosan.

 

Anna összerezzent, de hallgatott. Az egyszobás lakás ablakánál állt, mintha a szavak elől menekülne, és a szürke panelházakat nézte odakint. Harminckét négyzetméter — két felnőtt embernek szűk tér, ahol minden zaj és mozdulat felerősödik. A lakást öt évvel ezelőtt vette meg, még a házasság előtt, a hosszú évek munkájával összegyűjtött pénzből és a szülői lakásban lévő része eladásából. Akkor azt hitte, az első lépést teszi meg a nagy, boldog élete felé.

 

A lakás otthonos volt — világos falak, letisztult berendezés, egy kis konyha új gépekkel. De szűk volt. Főleg azóta, hogy két éve ideköltözött Martin, a férje. A holmijai hamar ellepték a szekrényeket, a szokásai az egész teret, és Anna szabadságérzése lassan elolvadt.

 

Anna egy logisztikai cégnél dolgozott menedzserként, Martin a termelésben. A fizetésük elég volt a megélhetésre — ételre, számlákra, ritka kikapcsolódásra. Néha moziba mentek, vagy vacsorázni, emlékeztetőként arra, hogy még mindig egy pár. De Anna többre vágyott.

 

Egy igazi otthonra. Egy házra udvarral, ahol kertet lehet kialakítani, pavilont építeni, kutyát tartani. Ahol nem harminckét négyzetméter van, hanem száz. Ahol szabadon lehet lélegezni, falak nélkül.

 

Anna gyakran elképzelte ezt a házat. Két hálószoba, tágas nappali, nagy konyha étkezővel. Világos terek, magas plafon. Fa padló, panorámaablakok, terasz a kertre nézve. Arról álmodott, hogy mindent a saját ízlése szerint rendez be.

*

— Min gondolkodsz? — kérdezte Martin, amikor kilépett a fürdőből, törölközővel a fején.

 

— Csak a házon — fordult meg Anna.

 

— Már megint a ház — mosolygott gúnyosan. — Anna, házra milliók kellenek.

 

— Tudom — bólintott. — De álmodni lehet, nem?

 

— Lehet — vont vállat Martin, és kiment a konyhába.

 

Ő nem osztotta Anna álmait. Neki megfelelt a lakás — közel volt a munkahelyhez, nem messze a központtól, minden kéznél volt. Miért kellene egy ház valahol a város szélén?

 

De Anna nem engedte el a saját ház gondolatát. És elkezdett félretenni.

 

Öt évvel ezelőtt nyitott egy külön számlát. Havonta tíz–tizenöt ezret utalt át. Mindenen spórolt — ritkábban vett ruhát, nem járt drága helyekre, nem ment nyaralni. Minden megtakarított összeg arra a számlára került — egy újabb lépés a nagy álom felé.

 

Anna senkinek sem beszélt a számláról. Még Martinnak sem. Nem azért, mert nem bízott benne — egyszerűen félt attól, hogy az álom szertefoszlik, ha kimondja hangosan. A pénz lassan, de biztosan gyűlt. A számok a képernyőn nőttek, és velük együtt nőtt benne a belső bizonyosság: egy nap mindez valóra válik.

 

Esténként néha felment a hirdetési oldalakra. A város szélén álló házakat nézte, udvarral, verandával, padlással. Csak akkor csukta le a laptopot, amikor a szíve túlságosan gyorsan kezdett verni — a reménytől, a félelemtől, attól, hogy mindez most még elérhetetlen.

 

Nem vette észre, hogyan változik meg Martin. Egyre gyakrabban lapozgatta a telefonját eltűnődve. Egyre ingerlékenyebb, türelmetlenebb lett. Szinte teljesen abbahagyta, hogy érdeklődjön az ő dolgai iránt.

 

Egy este, mintha csak mellékesen mondaná:

 

— Anyának nehéz egyedül.

 

Anna felemelte a tekintetét a tányérról.

*

— Milyen értelemben?

 

— A háza régi. Beázik a tető, a fűtés alig működik. Ráadásul a környék sem valami jó.

 

Anna bólintott. Martin anyja, Éva, a külvárosban élt egy megdőlt, régi házban, amely még a nagymamától maradt rá.

 

— Segíthetnénk a felújításban — mondta óvatosan Anna.

 

Martin furcsán elmosolyodott.

 

— Ott már a felújítás sem segít.

 

Attól az estétől kezdve egyre gyakrabban kerültek szóba az anyjával kapcsolatos dolgok. Eleinte mintha véletlenül. Aztán egyre kitartóbban. Végül minden egyetlen egésszé állt össze.

 

— Találtam egy remek lehetőséget — mondta Martin egy este vacsoránál. — Egy új házat. Tágasat. Jó helyen. Anyának tökéletes lenne.

 

Anna különös hideget érzett a mellkasában.

 

— Házat akarsz venni neki?

 

— Nem egészen — kerülte a tekintetét. — A nevére tudnánk íratni. Mi pedig majd… ahogy alakul.

 

— Mi? — Anna lassan letette a villát. — Azt mondtad, „mi“?

 

Martin zavarba jött.

*

— Neked vannak megtakarításaid.

 

Mintha minden hang megszűnt volna körülötte. Valahol mélyen benne becsapódott egy ajtó.

 

— Miféle megtakarítások, Martin?

 

Egy pillanatig hallgatott, majd határozottan megszólalt:

 

— Tudom, hogy félreteszel. Láttam az átutalásokat. Véletlenül.

 

Anna levegővétele nehézzé vált.

 

— Figyelted a számlámat?

 

— Ne képzelődj — legyintett. — Csak észrevettem. És úgy gondolom, hogy ezek a pénzek most fontosabbak anyának.

 

És akkor elhangzott az a mondat — hidegen, kegyetlenül, mint egy ütés:

 

— Megvetted? És akkor mi van! Ennek a háznak most inkább az anyámnak van szüksége, nem neked!

 

Anna nem kiabált. Csak ült ott, és nézte őt, mintha egy teljesen idegen ember ülne vele szemben.

 

— Most döntöttél az életemről helyettem — mondta halkan.

*

— Egy problémát oldok meg.

 

— A saját kényelmedet oldod meg.

 

Martin feldühödött.

 

— Ő az anyám!

 

— Én pedig a feleséged vagyok — felelte Anna ugyanilyen halkan. — Voltam.

 

A szó a levegőben maradt, súlyosan és végérvényesen.

 

Aznap éjjel külön szobában aludtak. Pontosabban Anna egyáltalán nem aludt. Az ablaknál ült, és hosszú évek óta először nem a fáradtságtól, hanem a csalódástól sírt. Nem is annyira Martin miatt — inkább önmaga miatt. Amiért olyan sokáig megengedte, hogy mellette éljen valaki, aki semmibe vette az álmait.

 

Reggel a szokásosnál korábban indult munkába. Délben elintézte a számlával kapcsolatos változtatásokat. Este összegyűjtötte az iratokat. Éjszaka pedig, amikor Martin már aludt, elővette a bőröndöt a szekrényből.

 

— Mit csinálsz?.. — motyogta álmosan, amikor meghallotta a zajt.

 

— Elmegyek — válaszolta nyugodtan Anna.

 

Martin felült az ágyon.

 

— A pénz miatt?

 

Anna hosszan nézett rá, mintha utoljára tenné.

 

— A tisztelet hiánya miatt. Az soha nem a pénzzel kezdődik.

 

Martin nem próbálta megállítani.

 

A válás gyorsan és meglepően csendesen zajlott le. Martin nem tartott igényt a lakásra — azt még a házasság előtt vásárolták. Anna nem osztott meg semmit — nem volt mit. Csak egy üresség maradt, amelyet újra meg kellett tölteni valamivel.

 

Eltelt másfél év.

 

Tavasszal Anna a fa teraszon állt, és nézte, ahogy a szél ringatja a fiatal almafákat. A ház nem volt tökéletes. Nem kétszintes, nem panorámaablakos. De volt udvara. Volt csend. Volt friss fa- és földszag. És ami a legfontosabb — az övé volt.

*

Továbbra is a logisztikában dolgozott. Továbbra is számolta a pénzt. De most minden reggel nem a lift hangjára, hanem a madarak énekére ébredt.

 

Néha magányos volt. Néha félt. Néha nehéz volt. De soha, egyetlen pillanatra sem érezte úgy, hogy szűk lenne körülötte a tér.

 

Tegnap a bolt előtt meglátta Évát. Megöregedett, megroppant.

 

— Azt mondják, házat vettél… — mondta szemrehányás nélkül.

 

Anna bólintott.

 

— Vettem.

 

— Martin nem könyörög, hogy visszatérj hozzá?

 

Anna halványan elmosolyodott.

*

— Nem. És hála az égnek.

 

Elment anélkül, hogy visszanézett volna. Este pedig, a háza lépcsőjén ülve, hosszú idő után először nem a múltra gondolt, hanem a jövőre. A kertre. A kutyára. Az életére — a saját, igazi életére.

 

És először nem félt ettől a jövőtől.