A fiatal Semjonov házaspár szerényen élt egy hitelre vett lakásban — teljesen megszokott manapság. Reggel munkába, este haza. Szombaton kialudták magukat, vasárnap sétálni mentek.

 

Egy szép szombaton, úgy tíz óra körül, amikor a legteljesebb nyugalomban voltak, egyszerre csak — csengőszó. Nem rövid, szokásos, hanem hosszú, ünnepélyes.

 

A férj ajtót nyit, és a küszöbön ott áll a nagynénje, Margaret, a férjével, Karl bácsival, és két hosszúra nőtt kamaszukkal. A kis „csapat” ragyogó mosollyal és csörgő bőröndökkel érkezett.

 

— Megjöttünk! — jelenti ki vidáman Margaret. — Meglepetés! Két hétre a városba jöttünk, a gyerekeket felkészíteni sulira, meg kicsit pihenni. Ugye nem bánjátok? Nálatok szállunk meg — szűkös, de vidám! Rokonok vagyunk, tartani kell a kapcsolatot!

 

A férjnek elakadt a lélegzete. Jól ismerte ezt az „idillt”. Most beözönlenek, eltorlaszolják a folyosót a csomagokkal, és kezdődik… Etetni őket naponta háromszor, szórakoztatni…

 

Este Karl bácsi egy pohár ital után biztos elkezd bölcselkedni életről, politikáról, és elvárja majd a tiszteletet. A kamaszok feltekerik a tévét maximumra, és valami buta sorozatot néznek. Két hétig. A házi béke vége.

 

Ott állt elsápadva, gondolatai összevissza cikáztak: csináljon botrányt? Hívja fel az anyját, hogy tegye helyre a húgát? Vagy végső megoldásként — szökjön el „sürgős kiküldetésre”?

 

És ekkor valami egészen váratlan történt. Közeledett fiatal felesége, Olivia. És nemhogy nem ijedt meg vagy feszült meg. Nem! Arca úgy ragyogott, mint a nap.

 

— Margaret néni! Karl bácsi! — visította olyan erővel, hogy mintha megremegtek volna az ablakok. — Milyen jókor jöttetek!

 

A vendégek elképedtek. Olivia pedig már szaladt az előszobában, hadonászva a kezével.

*

— Most kezdtünk bele egy sürgős felújításba! — magyarázta, miközben letépte a naptárt a falról. — És íme — egy egész segítő brigád! Gyorsan bekapunk valamit, és indulunk tapétáért, festékért!

 

Holnap, vasárnap, kemény munkával kezdünk! Hétfőn pedig — ti napközben sétáltatjátok a gyerekeket, mi dolgozunk, este pedig együtt glettelünk és csempézünk! Karl bácsi, úgy hallottam, te jól bánsz a csavarbehajtóval? A férjem ugyanis nem tud polcot szerelni!

 

Margaret néni, a főzés a te dolgod — levesek, piték. Én nem szeretek főzni, te pedig, az alakodból ítélve, bizonyára nagyon finoman és kiadósan főzöl! Ugorj be a szupermarketbe, vegyél, ami kell, és főzz csak kedvedre!

 

A gyerekek leszedik a tapétát és bútort mozgatnak — nincs tévézés. A tévét amúgy is kivisszük az erkélyre, hogy ne zavarjon.

 

Aludni a padlón fognak, mert csak egy kanapénk van. Leteszek egy takarót — és kész! Nincs plusz párna — nem készültünk vendégekre. Vehettek, elfogadjuk.

 

A férj nézte ezt az előadást, és életében nem látott még ilyen döbbent arcokat.

 

— Mi… mi igazából… — kezdte Margaret néni, de a hangja elcsuklott. — Nem ezért jöttünk…

 

— Szuper! — vágott közbe vidáman Olivia. — Akkor szabadok vagytok és tele energiával. Pont amire szükségünk van! A mennyezetünk már régóta mállik — mindig halogattuk. Most végre életet lehelünk a lakásba!

*

Már húzta is ki a létrát a kamrából, a fém lábak csattogtak a járólapon.

 

Karl bácsi elsápadt. Az arca olyan hosszúra nyúlt, mintha nem egy létrát látna, hanem behívót a honvédséghez.

 

— Olivia, kérlek… — óvatosan emelte fel a kezeit, mint aki megadja magát. — Mi csak… rövid időre… Orvosokhoz, boltokba…

 

— Annál jobb! — lobban be újra. — A vizsgálatok között simán leszedhetitek a régi tapétát. A gyerekek fiatalok és erősek — bírni fogják. Hol vannak a bőröndök? Fel kell osztanom a munkát.

 

A kamaszok úgy néztek egymásra, mintha száműzetésre ítélték volna őket.

 

Christian a felesége mögött állt, kapaszkodva az ajtófélfába. Megszólalni sem tudott — arca egyszerre sugárzott csodálatot és pánikszerű döbbenetet.

 

Margaret nagyot sóhajtott.

 

— Hát… talán… — nyelt egyet. — Talán mégis jobb lenne… szállodában megszállni…

 

— Szállodában? — Olivia nagyra nyitotta a szemét és színpadiasan felemelte a kezeit. — Pénzt pazarolni? Szó sem lehet róla! A rokonok segítik egymást! És képzeld, tegnap pont arról beszéltünk Christiannal, milyen jó lenne, ha valaki segítene a felújításban…

 

Christian köhögve majdnem félrenyelt.

*

— Szóval… — folytatta Olivia ragyogva, — hozzátok be a csomagokat, de ne bontsatok ki semmit. Ma eszünk valamit, aztán megyünk anyagot venni. Már listám is van — tele hasznos és nehéz dolgokkal. Olyan jó, hogy van végre férfierő a háznál!

 

A kamaszok egyszerre léptek hátra.

 

Karl bácsi ide-oda lépett, menekülőutat keresve.

 

Margaret néni végre visszanyerte beszédkészségét:

 

— Olivia, drágám… nem akarunk terhet róni rátok…

 

— Ugyan már! — csapta össze a tenyerét Olivia. — Ti húztok ki minket a bajból!

 

Hosszú, kínos csend hullott a folyosóra.

 

Végül Margaret halkan megszólalt:

*

— Azt hiszem… inkább nem zavarunk. Úgyis dolgunk van a belvárosban. És… megnézünk pár szállodát. Hogy ne… okozzunk gondot.

 

— Ti tudjátok — felelte Olivia kedvesen, de mosolya félelmetesebb volt bármely ultimátumnál. — Ha kell, a felújítás várhat!

 

— Igen-igen… persze… — motyogta Margaret, hátrálva. — Mi most… megyünk…

 

Karl felkapta a bőröndöket, a gyerekek a hátizsákokat, és az egész „brigád” szinte kifutott a lépcsőházba.

 

Néhány másodperc múlva becsukódott az ajtó.

 

Olivia Christian felé fordult.

A férfi tátott szájjal állt, mintha most látná először a feleségét.

 

— Mi az? — kérdezte ártatlanul. — Nem akartad, hogy maradjanak, ugye?

 

Christian lassan odalépett, átölelte a derekát és halkan azt mondta:

*

— Olivia… attól féltem, hogy tönkreteszik a hétvégénket, a nyugalmunkat és… mindent. De te… te egy zseni vagy.

 

Olivia elmosolyodott:

 

— A családi békénkért ennél sokkal többre is képes vagyok.

 

Christian felsóhajtott, mintha nem rokonok, hanem maga a háztartási káosz távozott volna a lakásból.

 

— Nos… reggelizünk? — kérdezte Olivia.

 

— Igen — bólintott Christian. — Csak kérlek… felújítás nélkül.

 

Olivia nevetett:

 

— Megígérem. Legalább… a következő nagynéniig.