Mása idegesen forgatta a gyűrűt az ujján, miközben a banki alkalmazás értesítését nézte. Megint mínusz. Megint választania kellett: egy heti élelmiszer vagy új sportcipő Alisának. A lány úgy nőtt, mint a gomba, a gyerekcipők pedig aranyáron voltak.

 

— Anya, mikor megyünk a nagyihoz a kertbe? — kérdezte a tízéves Alisa, miközben félretolta a tabletet.

— Nem tudom, kicsim. Talán hétvégén.

— És a tengerhez megyünk? Vera azt mondta, hogy a nagyi megígérte, hogy idén nyáron elvisz minket a Fekete-tengerhez. A felnőttek megtartják az ígéreteiket, ugye?

 

Mása mellkasa összeszorult.

 

Vera a bátyja, Dima lánya volt — Dima sikeres IT-s, nagy lakásban élt, és állandóan drága nyaralásokról posztolt.

 

— Majd meglátjuk — válaszolta Masа kerülősen.

 

De igazából nem volt mit meglátni: nem engedhették meg maguknak a tengert. A válás óta két év telt el, a tartásdíj rendszertelenül jött, az ő fizetése pedig éppen hogy elég volt.

 

Megszólalt a telefon.

*

— Másenka, szervusz. Hogy vagytok? Remélem jól, mert nálunk nem nagyon! — szólt bűntudatosan Galina Petrovna. — El akartam mondani… Úgy döntöttünk apáddal, hogy lemondjuk a tengerparti utat a gyerekekkel.

 

Mása megdöbbent.

 

Egy hónapja a szülei lelkesen tervezték az utat mindhárom unokával — Alisával, Verával és a kis Jegorral. A gyerekek már vették a felfújható karikákat is.

 

— Miért?

— Felújítjuk a fürdőt. A csempék lehullanak, nem lehet tovább halogatni. Pénz meg… nincs.

 

Ő értette. A szülei két nyugdíjból éltek.

 

— Rendben, anya, nyugi. A gyerekek megértik.

— És kérlek, még ne mondd el Alisának. Majd hétvégén elmagyarázom.

 

A hétvégén elmentek hozzájuk. A régi kert mindig békés volt.

 

A nagyi nagy sóhajjal közölte:

 

— Alisám… sajnos le kell mondanunk a tengert.

 

A kislány arca elkomorodott.

*

— Teljesen?

— Teljesen.

 

Alisa bólintott — olyan felnőttes nyugalommal, amit csak a szegényebb sorból jövő gyerekek tanulnak meg hamar.

 

Mása látta, ahogy a szemében könny csillan, de a lány mosolygott és átölelte a nagyit.

 

Két hét múlva az irodában Mása a közösségi oldalt görgette — és megdermedt.

 

Egy kép.

Tengerpart.

Vera hatalmas mosollyal.

 

„Anapa! Vera odavan érte!”

 

A poszt Dima feleségétől, Juljától.

 

Mása elsápadt. További képek következtek — a nagypapa úszni tanítja Verát, a nagyi fagyit vesz, a gyerekek homokvárat építenek.

 

Tehát elmentek.

Mindannyian.

 

Alisa nélkül.

 

Mása egész nap nem tudott dolgozni. Gondolatai körbe-körbe jártak: miért?

 

Este felhívta az anyját.

 

— Szia, anya. Hogy vagytok? Hogy telik a nyaralás? Ja, látom a képeket, úgyhogy ne kertelj! Elvittétek az összes unokát a tengerhez — csak az én lányomat nem! Ez szerinted rendben van?

*

Az anyja halkan felsóhajtott.

 

— Mása… meg tudom magyarázni…

 

És elmagyarázta.

 

Dima kifizette a saját gyerekei részét. Ők már rá voltak készülve. Masát pedig „nem akarták kellemetlen helyzetbe hozni”.

 

— Anya, és ha én találtam volna pénzt?

— Kérlek… ne haragudj… Így alakult…

 

Az éjszaka Mása nem aludt.

 

A sötétben bámulta a plafont, és rájött:

 

Nem csak megsértették.

Nem csak megalázták.

 

Készen áll arra, hogy megváltoztassa a szabályokat.

 

És ez az érzés erősebb volt, mint a fájdalom.

 

Mása érezte, ahogy benne lassan felemelkedik egy régi keménység — az a fajta, amely akkor születik, amikor valakit túl sokáig taszítanak sarokba, míg egy nap rá nem jön, hogy ideje kilépni a fényre, és elfoglalni a saját helyét.

 

Esténként, éjszakánként és kora reggel is dolgozott. Az otthon csatatérré vált fáradtság és elszántság között, de valahányszor ujjai már nem akartak gépelni, elképzelte, ahogy Alisa ott áll a tengerparton, beszívja a sós levegőt, és életében először látja az igazi horizontot — nem a tankönyvből valót. Ez elég volt ahhoz, hogy folytassa.

 

Két végtelen hét után már elegendő pénz volt a számláján egy tengerparti utazásra. Nem luxusnyaralásra, nem is Szocsiba, ahogy az édesanyjának mondta… de a tenger, az tenger.

*

Mása titokban vette meg a jegyeket, amíg Alisa iskolában volt. Egy kis, egyszerű panziót választott, amely öt percre volt a parttól. Lefoglalta a szobát. Új fürdőruhát vett a lányának — világoskék, mint a nyári égbolt. Sokáig nézte, majd csendben elsírta magát.

Nem a sértettségtől — az már rég kiégett benne.

Hanem attól, hogy sikerült. Egyedül.

 

Szombat reggel Mása a szokásosnál korábban ébresztette Alisát.

 

— Kincsem, csomagold be a hátizsákodat. Indulunk.

— Hova? — a kislány szeme elkerekedett.

— A tengerhez.

 

Alisa mozdulatlanná dermedt.

 

— Tényleg?

— Tényleg — mosolygott Mása. — Csak mi ketten. A mi utunk.

 

A kislány a nyakába ugrott és erősen átölelte. Megérte minden álmatlan éjszakát.

 

Az utazás könnyed volt. Mása nem emlékezett, mikor érezte magát utoljára ennyire élőnek. Alisa nevetett, futott a homokban, kagylókat gyűjtött. A gyermeki boldogság legtisztább formája volt.

 

Egy este, amikor együtt ültek a parton, és nézték, ahogy a nap megérinti a vizet, a kislány megszólalt:

 

— Anya, köszönöm, hogy nem felejtettél el.

 

Ezek a szavak mélyen megsebezték — túl pontosan találtak el egy régi fájdalmat. De Mása nem mutatta. Csak átölelte.

 

— Soha nem felejtelek el. Te vagy az én családom.

 

A szülei egy nappal azután jöttek haza Anapából, hogy Mása és Alisa elutaztak a tengerhez. Csak napokkal később tudták meg az utazás hírét — Mása kikapcsolta a telefonját, és először engedte meg magának, hogy ne éljen mások elvárásai szerint.

 

Amikor bekapcsolta, egymás után érkeztek az üzenetek — az anyjától, az apjától, a testvérétől, még a sógornőjétől is. De Mása furcsa belső nyugalommal olvasta őket.

 

„Szólnod kellett volna!”

„Aggódtunk!”

„Miért titkoltad el?”

*

Sokáig nézte a kijelzőt. Már nem volt szüksége senki jóváhagyására.

 

Röviden válaszolt:

 

„A lányomért azt tettem, amit kellett. Megérdemelte ezt a nyaralást. És én is.”

 

Amikor hazatértek, a lakás még mindig a tenger illatát hordozta. Alisa a kagylókat rendezgette az asztalon, mindegyiknek nevet adott.

 

— Anya — mondta halkan — minden nyáron utazzunk el csak mi ketten.

 

Mása az ablakon át a lágy esti fényre pillantott, és tudta, hogy hosszú idő után először nem fél a jövőtől.

*

— Utazzunk — mondta. — Megígérem.

 

És ez nem csupán ígéret volt.

Ez volt az új életük kezdete — ahol senki sem osztja többé a gyerekeket „első” és „második” kategóriára.

Ahol két erős világ — anya és lánya — végre a saját álmaik körül kezd forogni.