— Már megint itt van az a meddő tehened! — hallotta Marina az anyós éles hangját már az ajtóból, amikor ő és Adrian beléptek a családi ház előszobájába.

 

Helen szavai a konyhából jöttek, elég hangosan ahhoz, hogy Marina tisztán hallja őket. Megdermedt, érezve, hogy arca azonnal elpirul. Adrian mellette megfeszült, de hallgatott, úgy téve, mintha a zárat piszkálná.

 

Három év. Három hosszú év, amely alatt minden vasárnap eljött ide, és ilyen „dicséreteket” hallgatott. Eleinte a célzások finomabbak voltak — unokák, akik nem jönnek, biológiai óra, karrierista nők. Aztán az anyós feladta az álcát, és nyílt sértésekbe kezdett.

 

— Anyu, megjöttünk! — kiáltotta Adrian, makacsul figyelmen kívül hagyva a korábbi szavakat.

 

Helen kilépett a konyhából, miközben a kötényébe törölte a kezét. Arcán ott ült az a hamis mosoly, amelyet Marina már szívből gyűlölt.

 

— Adrián, drágám! — az anyós a nyakába vetette magát, teljesen figyelmen kívül hagyva Marinát. — Mennyire lefogytál, biztos nem etet rendesen otthon senki.

 

Marina összeszorította a fogát. Előző nap három órát főzött Adrián kedvenc ételeit, ma reggel pedig almás pitét sütött neki. De Helen szemében ez semmit sem számított.

 

— Jó napot, — köszönt Marina hidegen.

 

Helen tetőtől talpig végigmérte, arckifejezése pedig egyértelművé tette, hogy a menyében semmi sem tetszik neki.

 

— Neked is egészséget, — mordult az anyós. — Már megint nadrágban jöttél. Egy nőnek ruhát kell hordania, hányszor mondjam? Talán ezért nincs gyereketek — úgy öltözöl, mint egy férfi.

*

Marina érezte, hogy a düh felfut benne. Adrianra nézett, remélve valami támogatást, de férje már a nappaliban volt, ahol apja nézte a focit.

 

— Gyertek már be, ne a folyosón álljatok, — vetette oda Helen, hátat fordítva. — Mindjárt kész az ebéd. Bár nem tudom, te eszel-e, Marina. Mindig diétázol — hol lefogysz, hol meghízol. Dönthetnél végre.

 

Marina szó nélkül lépett a nappaliba. Viktor, Adrian apja, biccentett felé, anélkül hogy levette volna szemét a tévéről. Ő sosem avatkozott közbe — inkább úgy tett, mintha semmi sem történne.

 

Marina épphogy leült a kanapé szélére, amikor az anyós ismét megjelent a nappali ajtajában.

 

— Marina, gyere segíteni a konyhába. Nincs nyolc kezem, — mondta Helen élesen, mindenféle finomítás nélkül.

 

Adrian úgy tett, mintha nem hallotta volna. Pontosan úgy, ahogy három éve minden alkalommal.

 

Marina felállt. Más lehetősége nem volt — a Fischer család házában a vita mindig értelmetlen volt. De belül valami megmozdult: olyan érzés, mintha egy hosszú évek óta összenyomott rugó végre kezdett volna kiegyenesedni.

 

A konyhában sült csirke, fokhagyma és az a fájdalmasan ismerős otthoni illat terjengett, amely az itt lezajlott veszekedésekre emlékeztette — arra az időre, amikor Marina még hitt abban, hogy valaha elfogadják. Helen egy lábast tett a tűzhelyre, és anélkül, hogy ránézett volna, megszólalt:

 

— Jó, hogy jöttetek. Gondolkodtam… Talán ideje lenne komolyabb kivizsgálásra menni. Mondjuk Németországba. Ott legalább őszintén megmondják, mi a gond, és nem húznak le felesleges vizsgálatokkal.

 

Marina érezte, ahogy a jól ismert, éles fájdalom lassan elönti a mellkasát — azt a fájdalmat, amelyet megtanult csendben hordozni. Nem akart erről beszélni. Főleg nem Helennel. Főleg nem ma.

 

— Helen, — kezdte halkan, — már beszéltünk erről…

*

— Te beszéltél, — vágott közbe az anyós. — Az én fiam meg minden alkalommal feldúltan jön haza. Mondd meg őszintén: egyáltalán érted, hogy nincs jogod megfosztani egy férfit attól, hogy apa legyen?

 

Marina az asztal szélébe kapaszkodott. Egy pillanatra úgy érezte, elmegy a levegője.

 

— Nem én fosztom meg, — suttogta. — Mindkettőnknek vannak problémái. És ezt te is tudod.

 

Helen a szemét forgatta.

 

— Ó, persze. „Mindkettőtöknek.” Milyen kényelmes a férfit hibáztatni, amikor…

 

Nem fejezhette be — Marina hirtelen sarkon fordult és kiment a konyhából. Egyszerűen elment. Kiabálás nélkül. Könnyek nélkül. Csak… elment.

 

A nappaliban Adrian tovább nézte a meccset, mintha semmi sem történt volna. Mintha a feleségét nem sértenék meg hétről hétre. Mintha az anyja nem tenné Marina életét állandó próbává.

 

Marina közelebb lépett.

 

— Adrian, — mondta csendesen.

 

A férfi irritáltan fordult felé, mintha valami szertartás közepén zavarták volna meg.

 

— Mi van már megint?

 

Marina érezte, ahogy minden összehúzódik benne… majd hirtelen — elenged.

 

— Hazamegyünk.

 

— Mi? — ráncolta a homlokát. — Hova?

 

— Haza. Most.

*

Adrian a konyha felé pillantott, mintha ott keresne menedéket.

 

— Marina, ne kezd újra. Anyám csak aggódik…

 

— Anyád megaláz engem, — Marina hangja nyugodt volt. — Nem először. És te hallgatsz. Minden. Egyes. Alkalommal.

 

Adrian felállt.

 

— Ne dramatizálj. Ő egy idősebb nő, ő…

 

— Felnőtt nő, — vágott közbe Marina, — és felelős a saját szavaiért. És én — a saját életemért.

 

Felemelte a táskáját. Belül valami kattant — mint egy zár, amely éveken át tartott, és most végre enged.

 

A konyhából dühös kiáltás hallatszott:

 

— Marina! Hova mész? Öt perc és kész az ebéd!

 

Marina megfordult. Ránézett — nyugodtan, határozottan.

 

— Oda, ahol nem sértegetnek.

 

Helen elsápadt.

 

— Adrian! Engeded, hogy így viselkedjen?!

 

Marina már a folyosón járt, amikor meghallotta:

 

— Marina… várj.

*

Megállt. Adrian ott állt — zavartan, bizonytalanul… de először évek óta — nem közönyösen.

 

— Ha most elmész… — kezdte.

 

— Nem „most” megyek el, — vágott közbe Marina. — Végleg elmegyek, ha semmi sem változik. Anyád gyűlölhet, ha akar — ez az ő döntése. De hogy hagyod neki… az a te döntésed.

 

Csend.

 

Aztán Adrian lassan közelebb lépett. Olyan lassan, mintha ez lenne a legnehezebb döntés az életében.

 

— Gyere, Marina, — mondta végül. — Menjünk haza.

 

Marina alig hitt a fülének.

 

A férfi a szülei felé fordult:

 

— Anya, elmegyünk. És jövő vasárnap nem jövünk. Sem azután. Addig nem, amíg meg nem tanulsz tiszteletet mutatni a feleségem iránt.

 

Helen teljesen elsápadt.

 

— Te… az anyád ellen fordulsz egy…

 

— A feleségemért, — ismételte Adrian. — Igen.

 

Marina úgy érezte, valami megolvad benne — lassan, gyengéden. Nem minden. Nem azonnal. De először hosszú idő után — igazán.

 

Kimentek a házból. Az őszi levegő úgy mosta le a nehézséget, mintha soha nem is létezett volna.

 

Marina mély levegőt vett.

*

— Köszönöm, — mondta.

 

Adrian megfogta a kezét.

 

— Sajnálom, hogy csak most.

 

Marina elmosolyodott.

 

— Az igazi „túl késő” az, amikor már semmi sem számít. Most… még mindent helyrehozhatunk.

 

És három év után először érezte, hogy végre nem egyedül megy tovább.