A húgom számlát nyújtott be a saját esküvői meghívómért: a visszautasításom sokkolta
— Jönni akarsz? Akkor fizetsz — mondta, anélkül hogy felnézett volna a csészéből.
Megdermedtem. A saját húgom pénzt kért az esküvői meghívómért.
Claire szavai ott lebegtek a divatos étterem levegőjében. Kívülről két hétköznapi nőnek tűntünk, akik ebéd mellett beszélgetnek. Senki nem sejtette volna, hogy épp most emelkedett közénk egy láthatatlan fal.
— Ugye viccelsz? — a hangom szokatlanul halk volt.
Claire felnézett. A barna szemében nem volt semmi humor.
— Nem, Emma. Teljesen komolyan mondom. Ha ott akarsz lenni az esküvőmön, fizess tízezer rubelt.
Hátrébb toltam a széket. Soha nem voltunk igazán közel egymáshoz — az öt év korkülönbség mindig érződött. De erre nem számítottam.
*
— Miért? — kérdeztem.
— A jelenlétért — vont vállat. — Juliennel rengeteg pénzt költöttünk erre a napra. Terem, díszítés, profi fotózás. Egy vagyonba kerül.
— De én a testvéred vagyok!
— És? — megtörölte az ajkát. — Isabelle is fizetett. Beatrice is. Mindenki tudja, hogy az esküvő befektetés.
Bámultam rá. Mikor lett a húgom ennyire számító?
Hazafelé végtelennek tűnt az út. Az emberek siettek, de én alig láttam őket. Claire szavai újra és újra visszhangzottak bennem.
„Jobb a pénz a számlán, mint három kenyértartó és hat váza.”
„Ha nem akarsz fizetni, ne gyere. Kevesebb étel fogy.”
A lakásunkban csend fogadott. Daniel még nem volt otthon, és ez most jól esett.
Teával a kezemben nézegettem a régi képeket. Gyerekkor, ballagás, mama születésnapja…
Mama.
Öt éve halt meg. Utána a családunk lassan szétesett. Apa elköltözött. Claire-rel egyre ritkábban találkoztunk.
És most ez az esküvő…
— Ez most komoly?! — Daniel a levegőben tartotta a villát.
*
Este mindent elmondtam neki.
— Pénzt kér a meghívóért…
— Ez őrültség.
— Egy barátnője sírva fakadt a saját esküvőjén, mert nem pénzt kapott. Claire ezt látta, és azóta megszállott lett.
— És apád?
— Neki is kérnak, csak többet.
Másnap dolgozni mentem. Délben üzenet jött Julien anyjától.
Felhívtam apát.
— Kétezertíz rubel. Különben nem engednek be. Biztonsági szolgálat lesz.
Este Julien hívott.
— Emma, nem az én ötletem volt…
— De belementél.
*
— Anyagi gondjaink vannak. Claire nagy esküvőt akar…
— Ezért lett belőle üzlet?
— Meglátta Lucy könnyeit egy esküvőn…
— És támogatod?
— Próbáltam máshogy… de ismered a húgod…
„Vajon tényleg ismerem?” — ez a kérdés nem hagyott nyugodni.
Sokáig ültem a konyhában Julien hívása után, anélkül hogy felkapcsoltam volna a villanyt. A másik szobából hallatszott a televízió zaja, Daniel mondott valamit, de a szavai nem értek el hozzám. A fejemben újra és újra visszhangzott: „Ismered a húgodat…”
És éppen ez volt a legijesztőbb — felismerni, hogy már nem ismerem.
A döntés váratlanul nyugodtan született meg.
*
Másnap reggel én írtam Claire-nek:
„Átgondoltam. Nem fogok fizetni a meghívóért. Ha a jelenlétem számodra szolgáltatás, kérlek — oldjátok meg nélkülem.”
A válasz szinte azonnal jött:
„Kár. Akkor tekintsd a meghívást érvénytelennek.”
Se egy „sajnálom”. Se egy „beszéljünk”. Még egy pillanatnyi hezitálás sem.
Ugyanazon a napon apám hívott fel.
— Dühöng — mondta fáradtan. — Hívott, ordított, hogy elárultad, hogy tönkre akarod tenni a nagy napját.
— És te? — kérdeztem halkan.
Egy pillanatra elhallgatott.
— Én sem fogok fizetni.
Elakadt a lélegzetem.
*
— Apa…
— Ez már nem esküvő, lányom. Ez piac. És én ilyenben nem veszek részt.
Este hosszasan beszélgettünk Daniellel. Nem volt kiabálás, nem volt számonkérés. Csak megszorította a kezemet és azt mondta:
— Jól csinálod. A család nem árlista.
A nász előtt egy héttel Claire újra írt:
„Még meggondolhatod magad. De aztán ne sértődj meg.”
Nem válaszoltam.
Az esküvő napján korán ébredtem. A város szokatlanul csendes volt. Főztem egy kávét, leültem az ablak mellé, és rájöttem, hogy nem fájdalmat várok — hanem… ürességet. És tényleg ott volt: tiszta, csendes.
Dél körül Julien hívott.
— Emma… — remegett a hangja. — Sajnálom. Figyelmeztetni akartalak… Claire elküldte az apádat a bejárattól. Eljött. Fizetés nélkül.
Mintha mellbe vágtak volna.
*
— Hogyhogy elküldte?..
— A biztonsági őrök megállították. Claire maga jött ki. Azt mondta, hozzájárulás nélkül nem vendég.
Néma csönd következett.
— Csak megfordult és elment — tette hozzá Julien halkan.
Leraktam a telefont, és zokogni kezdtem — először az egész történet kezdete óta.
Este apám nálunk volt. A konyhában ült, teát ivott, és lehajtott fejjel nézett maga elé.
— Lehet, hogy rosszul neveltem — mondta szomorúan.
— Nem, apa… — átöleltem. — Csak nem sikerült szívet adnod neki számológép helyett.
Az esküvő után Claire eltűnt. Törölt a közösségi oldalakról. Apámat is letiltotta. Ismerősöktől tudtam meg később: a vendégeket listáról ellenőrizték, az ajándékokat külön szobába vitték, a pénzt pedig szinte azonnal megszámolták. Volt, aki szerint „gyönyörű esküvő volt”. Mások szerint „keserű utóíze maradt”.
Két hónappal később megérkezett az utolsó üzenete:
„Juliennel válunk.”
Néztem a kijelzőt, és nem éreztem elégtételt. Csak fáradtságot.
Nem válaszoltam.
*
Eltelt még egy év.
Daniellel munkahelyet váltottunk, vettünk egy kis lakást közelebb a belvároshoz. Apám gyakran látogatott, többet nevetett, fiatalabbnak tűnt. Claire-ről alig beszéltünk.
Néha még fájt. Végül is a húgom.
*
De egy nap ráébredtem — a bűntudat eltűnt.
Mert a szeretet, amelynek árat szabnak, nem szeretet.
És azon a napon, amikor úgy döntöttem, hogy nem fizetek azért, hogy mellette állhassak, először választottam igazán önmagamat.