— Figyelj csak, Vic, teljesen megőrültél? — Nicholas olyan erővel csapta a korsót az asztalhoz, hogy a hab szétfröccsent a viaszos vásznon. — Milyen gyed? Mi vagy te, nő?

 

Victor sóhajtott, és a gyerekkori barátjára nézett. Már harmadik este próbálta elmagyarázni a döntését a hozzá közel állóknak, de újra és újra a meg nem értés falába ütközött.

 

— Nick, gondolkodj már egy kicsit. Christine alapfizetése száznyolcvan, plusz a prémiumok. Nemrég osztályvezető lett. Én meg a cégemnél harmincötöt keresek, azt sem mindig. Mi értelme annak, hogy én maradjak dolgozni, ha így háromszor ennyi pénzünk lehet?

 

— Értelem? — Nicholas arca elvörösödött. — Az az értelem, hogy férfi vagy! Családfenntartó! Nem dajka!

 

A szomszéd asztalnál három férfi nyíltan hallgatózott. Az egyikük, egy kopaszodó, ötven körüli alak, még az újságját is letette.

 

— Nézd meg ezt a fiatalságot, — mondta hangosan a társainak, de úgy, hogy Victor biztosan hallja. — A nők dolgoznak, a férfiak meg pelenkákban turkálnak. Szégyen!

 

Victor összeszorította a fogait, de nem szólt semmit. Minek? Úgysem értenék meg.

*

Minden három hónappal korábban kezdődött, amikor a nyolcadik hónapban járó Christine ajánlatot kapott az igazgatótól.

 

— Vic, hallgass meg, — idegesen gyűrögette a takaró szélét. A bérelt garzonjuk kanapéján ültek. — Eugene Carter azt mondta, hogy ha a szülés után két-három hónappal visszamegyek, előléptet. Teljesen más pénz. Gyorsabban összejöhet az új lakásra a hitel.

 

— Chris, te komolyan gondolod? Megszületik a baba, szoptatás, te magad mondtad, hogy szeretnél szoptatni…

 

— Szeretnék, — bólintott. — Le fogom fejni a tejet. Vic, ez a mi esélyünk! Érted? Vagy évekig fizetjük a részleteket, vagy… vagy te mész gyedre, én meg vissza a munkába. Csak másfél év. Aztán, ha úgy akarom, visszamehetek én is.

 

Akkor mindez egyszerű döntésnek tűnt. A feladatok ésszerű újraosztásának.

A valóság azonban sokkal nehezebb lett.

 

Christine akkor tért vissza dolgozni, amikor a kislányuk, Marie, pontosan egy hónapos lett. Victor minden apró részletre emlékezett abból a reggelből. Christine az előszobai tükör előtt állt, igazgatta a szigorú blúzát, és sírt.

 

— Nem bírom, — suttogta. — Vic, borzalmas anyának érzem magam. Mit csinálok? Itthagyom a gyerekemet…

 

— Nálam hagyod, — mondta gyengéden, magához húzva őt. — Az apjánál. Minden rendben lesz, megoldom.

 

De az első hetek kész rémálmot jelentettek. Marie sírt, elutasította a cumisüveget, Victor pedig teljesen tehetetlennek érezte magát. Az interneten anyukáknak szóló fórumokat olvasott, videókat nézett a hasfájásról és a helyes mellre tételről — pontosabban a lefejt tejjel töltött üvegről.

 

Christine későn, kimerülten ért haza. Felkapta a kislányt, sírt, majd leült a mellszívóval.

 

— Egyre kevesebb a tejem, — mondta kétségbeesetten. — Hamarosan teljesen elapad. Rossz anya vagyok, ugye?

 

— Nem, — Victor megsimogatta a fejét. — Te vagy a legjobb. Értünk csinálod. A családunkért.

 

De a környezetük másképp gondolta.

 

Elsőként Victor anyja támadt. Helen bejelentés nélkül érkezett, amikor Christine nem volt otthon.

 

— Victor, azonnal nyisd ki! — dörömbölt az ajtón.

 

A kislánnyal a karjában nyitott ajtót. Marie torkaszakadtából sírt — elkezdődtek az esti hasfájások.

 

— Mit művelsz vele?! — az asszony szó szerint kirántotta a gyereket a karjából. — Istenem, csupa víz! Te egyáltalán tudsz pelenkát cserélni?

*

— Anya, épp most cseréltem, — mondta fáradtan Victor. — Fáj a hasa, ez normális…

 

— Normális?! — Helen magához szorította az unokáját. — Tudod, mi a normális? Az, hogy az anya a gyerek mellett van! Nem valami irodában fontoskodik!

 

— Dolgozik…

 

— Dolgozik! — gúnyolta ki Helen. — A férje meg itt háziasszonyt játszik! Victor, te férfi vagy, vagy mi? Van kezed, lábad? Menj, keress rendes munkát, Christine-t meg küldjék haza, a gyerekhez!

 

Marie egyre hangosabban sírt. Victor azt érezte, belül minden összeszorul a tehetetlenségtől és a fájdalomtól.

 

— Anya, kérlek, menj el, — mondta halkan. — Add ide a kislányt, és menj el.

 

Helen olyan megvetéssel nézett rá, hogy Victor legszívesebben elsüllyedt volna.

 

— Nem ismerem fel a fiamat, — sziszegte. — Egy ronggyá lettél. És mindez az ő műve, az a karrierista nő!

 

Távozása után Victor sokáig ült Marie-val a karján, ringatta, és először hetek óta megengedte magának, hogy sírjon.

 

Másnap a rendelőbe kellett mennie. Csecsemőmasszázs, már egy hete be volt jelentkezve. A sorban csak anyák ültek babakocsikkal. Victor és Marie azonnal feltűnést keltettek.

 

— Jaj, milyen gyönyörű! — egy harminc év körüli nő kíváncsian hajolt a hordozó fölé. — És hol van az anyukája?

 

A nő, aki a választ várta, túlságosan figyelmesen nézte Victort — azzal a fajta kíváncsisággal, amely mögött mindig ott lapul az ítélet.

 

— Dolgozik, — mondta nyugodtan, bár belül minden összeszorult benne. — Fontos projektje van.

 

— Projekt… — húzta el a szót, arcán egy pillanatra kétely suhant át. — Hát, előfordul. De mégiscsak az ilyen kicsiknek inkább az anyjukra van szükségük.

 

Victor csak bólintott — nem látta értelmét folytatni a beszélgetést. De a szavak belé fúródtak, mint apró tűk. Amúgy is minden éjjel újra és újra megkérdezte magától: helyesen cselekszik? Nem tesz-e kárt a lányában egy rossz döntéssel? Vagy önmagában? Vagy a családjában?

 

Marie már nem sírt — elfáradt, elcsendesedett, az arcát a mellkasához szorította. Victor gyengéden megsimogatta a hátát.

 

Amikor kiléptek a rendelőből, az ég szürke volt, és hideg, apró szitálás indult, mint megannyi tűszúrás. Victor megszaporázta lépteit — haza akart érni, a melegbe.

*

De otthon újabb próbatétel várta.

 

A konyhaasztalon egy cetli feküdt. Rövid, ideges, szinte szaggatott betűkkel írva.

 

„Vic, beszélnünk kell. Későn érek haza. K.”

 

A szíve megremegett. Christine általában hosszabban, melegebben írt. Még akkor is, ha fáradt volt. Még akkor is, ha dühös volt.

 

Ez viszont komolynak tűnt.

 

Lefektette Marie-t, megmelegítette a kihűlt kávéját, és csendben leült, hallgatva, ahogy a régi óra a folyosón méri az időt. Sem a fórumok, sem a tanácsok nem tudták megmagyarázni, hogyan kell életet építeni akkor, amikor minden nap vizsgának tűnik.

 

Kilenc óra körül halkan kattant a bejárati ajtó. Christine óvatosan lépett be, mintha attól félne, hogy megzavarja a levegőt.

 

— Ettél? — kérdezte Victor, felállva elé.

 

Christine megrázta a fejét, levette a kabátját, és váratlanul leült a padlóra, a falnak dőlve.

 

— Vic, így tovább nem megy.

 

A hangjától benne minden összeomlott.

 

Leült mellé.

 

— Mi történt?

 

Christine az arcát a kezébe temette.

 

— Ma egész nap csak egyetlen dolog járt a fejemben: megint mindent elszalasztottam. Reggel mosolygott, igaz? Írtál róla. Én pedig tárgyalóban voltam. És amikor éjjel ringattam… úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

 

— Nem vagy idegen, — mondta halkan.

 

— Hallgass végig. — Lassan leengedte a kezét, a szeme csillogott. — Ma az igazgató összehívott minket, és bejelentette az átszervezést. A pozícióm marad, de a munka duplája lesz. A fizetés is… de, Vic, ott nem marad hely sem alvásra, sem a gyerekre, sem egy normális életre.

 

Victor várt.

 

— Két évre szóló szerződést ajánlott. Jó fizetéssel. Nagy projekttel.

— Ez volt mindig az álmod, — mondta lassan.

 

— Az volt. — Úgy nézett rá, mintha először próbálná megérteni a saját vágyait. — De ma… ma féltem először attól, hogy elveszítem Marie-t. Nem fizikailag. Hanem valami sokkal mélyebb szinten.

*

A csend rájuk nehezedett — súlyosan, mint a vizes hó.

 

— És mire jutottál? — kérdezte halkan.

 

Christine felsóhajtott.

 

— Vissza akarom utasítani. Itthon akarok lenni. Legalább néhány hónapig. Én akarom látni minden reggelét, minden kis furcsa hangját.

 

Victor sokáig nézte őt.

 

És hirtelen megértette, hogy hosszú idő óta először nincs benne félelem. Sem a pénz miatt, sem mások véleménye miatt, sem amiatt, hogy melyikük a „jó” szülő.

 

Csak az az érzés maradt, hogy végre nem szerepekről, hanem szeretetről beszélnek.

 

— Akkor megoldjuk, — mondta határozottan. — Vállalok mellékállásokat. Talán nem azonnal, talán kevesebb lesz — de együtt. Olyan utat választunk, amelyen egyikünknek sem kell belül összetörnie.

 

Christine elmosolyodott — fáradtan, remegve, annak az embernek a mosolyával, aki sokáig visszatartotta a lélegzetét, és végre kifújta.

 

— Tényleg így gondolod?

 

— Így gondolom. És tudom.

 

Christine a vállára hajtotta a fejét.

 

A hálószobából Marie álmos szipogása hallatszott — olyan halkan, mintha ő is megérezte volna, hogy otthon egy kicsit melegebb lett.

 

Christine felállt, letörölte a könnyeit.

 

— Menjünk a kislányunkhoz?

 

Victor a kezét nyújtotta neki.

 

Együtt léptek be — a szobába is, és az új döntésükbe is, amely ijesztő volt, bizonytalan, de először igazán közös.

*

Marie egy apró, puha mozdulattal válaszolt, mintha egyszerre ismerte volna fel őket.

 

És abban a pillanatban Victor megértette:

nem fontosak az idegenek szavai, nem fontosak a régi sztereotípiák, és nem fontosak még a széthulló tervek sem.

 

Az a fontos, hogy a család nem arról szól, ki dolgozik és ki van otthon.

A család arról szól, ki halad melletted, amikor nehéz.

 

És hosszú hetek után először érezte, hogy bármit is hozzon a jövő, nem egyedül fognak szembenézni vele.

 

Együtt.