Az orvosi szobában erős kávé és fáradtság szaga terjengett. Nina Laurent, a nyugdíj előtt álló, teltkarcsú nővér, akinek az arckifejezése szinte mindig szigorú volt, lassan kavargatta a cukrot a csészéjében.

 

— Tíz éve dolgozom a sebészeten, de ilyet még nem láttam — morogta, anélkül hogy bárkihez külön szólt volna. — Hogy egy orvos a gyerekével járjon dolgozni.

 

A fiatal Sofia, aki alig egy éve végzett, együttérzően felsóhajtott.

 

— De hová tegye, Nina? Clara… tudja… összepakolt és elment. Azt mondják, valakihez. A kis Emilia pedig egyedül maradt. Lucas teljesen kimerült.

 

— Kimerült, persze… — hümmögött Nina, de hangjában nem volt szemrehányás, csak keserű megértés. — Isteni tehetség, arany kezek, és mégis ilyen sors. Hetek óta a kislányával jár be. Jó, hogy legalább a gyerek csendes.

*

Mindketten elhallgattak, Lucasra gondolva. A sebész neve szóba került az egész kórházban, főleg azóta, hogy elvállalta azt a majdnem reménytelen esetet — a hetes kórterem betegét.

 

— És a milliomosnő? — kérdezte halkan Sofia. — Még mindig ugyanúgy?

 

— Ugyanúgy. Stabilan súlyos az állapota. Margo… szép név. Azt mondják, maga is gyönyörű nő. A támadás után hozták be. A mi nagyágyúink széttárták a kezüket, de Lucas belevetette magát. Megmentette. Most le sem válik róla, reméli, hogy felébred a kómából.

 

Sofia kinézett a folyosóra. A nővérpult melletti kis gyereksarokban egy copfos kislány ült, és elmélyülten színezett egy füzetben, mit sem törődve a kórházi nyüzsgéssel.

 

— Emilia igazi angyal. Olyan okos és csendes, senkit sem zavar. Megszakad a szívem, ha ránézek.

 

— És Margo férje? — váltott témát Nina. — Antoine. Bejön, ül tíz percet kőarccal, aztán elmegy. Azt mondják, fiatalabb nála. Többet nem tudunk. Furcsa alak.

 

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy magas, fáradt férfi fehér köpenyben — Lucas.

 

— Nina, Sofia, készüljenek. Úgy tűnik, a hetes szobában fekvő betegünknél megindult egy apró pozitív változás.

 

A gyereksarok egy fülkében volt kialakítva, ahonnan szinte az egész folyosót be lehetett látni, de magát a fülkét nem mindig lehetett észrevenni. Emilia a kis széken ült, és egy lila ruhás hercegnőt színezett, amikor mellé telepedett egy férfi a várakozók padjára. Már látta korábban — ő volt az a bácsi, aki a alvó nénit látogatta. Elővette a telefonját.

 

— Meddig kell még várnom?! — sziszegte bele. — Nem ezért fizetek, hogy ez a… kókler kísérletezzen rajta! Neki már rég… mindegy, csinálj valamit!

 

Emilia összerezzent a dühös hangtól. Nem értette minden szót, de biztos volt benne, hogy a bácsi rosszat mond az apjáról. Az apjáról, aki embereket ment meg. Egyszerre lett neki fájdalmas és ijesztő. A férfi hirtelen felpattant, és sietve eltűnt.

 

Kicsit később, amikor az ápolók elfoglaltak voltak, Emilia lábujjhegyen közeledett a hetes szoba résnyire nyitott ajtajához. Kíváncsi volt, milyen a néni, aki miatt a gonosz bácsi kiabált az apjával. A nő az ágyon nagyon sápadt volt, kábelek vették körül, de Emiliának úgy tűnt, csak alszik. Mint anya, amikor nagyon elfárad.

 

— Emilia, ide nem szabad, drágám, — mondta halkan mögötte Sofia, és visszakísérte a gyereksarokba.

*

Eközben Margo egy ragacsos, sűrű, áthatolhatatlan sötétségben hánykolódott. Nem érezte a testét, nem tudta, hol van. Csak a félelem és a végtelen magány létezett. Hol van Antoine? Hol van a szeretett férje, aki azt ígérte, hogy mindig mellette lesz? Miért nem fogja a kezét, miért nem hívja, miért nem segít neki kijutni ebből a fekete rémálomból?

 

Gondolatban hívta őt, de csak csend volt a válasz. Aztán hirtelen hangok törtek át a sűrű sötéten. Először távoli, zavaros hangfoszlányok. Aztán két hang: egy nyugodt női és egy gyermeki, vékony, tiszta, mint egy harangszó. Egy gyerek. Egészen közel.

 

Ez a felismerés mentőfényként világított fel benne. Ha itt gyerek van, akkor ez nem a halál helye. Akkor ez az élők világa. Vissza kellett térnie. Ezért a hangért, ezért az élet jeléért.

 

Margo ökölbe szorította minden megmaradt akaratát, minden haragját és élni akarását, és végső erőfeszítéssel a hang felé tört. Éles, mindent elárasztó fájdalom hasított bele, a fény az arcába csapott. Kinyitotta a szemét, és elmosódott fehér köpenyes alakokat látott maga fölött. Az emberek megmozdultak, hangosabban beszéltek.

 

Visszatért.

 

Amikor a tudata teljesen kitisztult, ott ült mellette az a fáradt orvos.

 

— Margo, hall engem? — a hangja mély és nyugodt volt. — A nevem Lucas. Kórházban van.

 

— Mi… mi történt? — suttogta kiszáradt ajkakkal.

 

— Közel három hétig volt eszméletlen. Súlyos koponyasérülése volt. Emlékszik valamire?

 

Három hét. A szám letaglózta.

 

— Arra emlékszem, hogy kiszálltam az autóból. A házunknál. Ennyi.

 

Nem sokkal később belépett Antoine. Margo megváltásként várta. De ami ezután történt, sokkolta. Nem rohant hozzá, nem ölelte meg, nem csókolta meg. Csak odalépett, és a vállára tette a kezét, mintha idegenek lennének.

 

— Hát felébredtél. Az orvosok szerint javulsz.

 

— Antoine… úgy féltem… — kezdte, de ő félbeszakította:

 

— Fontos hívásom van. Egy percre.

 

Kiment, beszélt pár mondatot, majd visszajött.

 

— Margo, mennem kell, az üzlet nem várhat. Itt vigyáznak rád. Később visszajövök.

 

És elment. Egyszerűen elment.

 

Margo a becsukódó ajtót nézte, és belül minden kihűlt. Nem volt ott, amikor meghalt. Nem örült, amikor visszatért az életbe. Semmi gyengédség, egyetlen szerelmes szó sem. Csak rideg közöny.

*

És ekkor egy új gondolat égette belülről: miért fekszik egy közönséges városi kórházban? A vagyonukkal a legjobb magánklinikán kellene lennie, akár külföldön is. Valami nagyon nem stimmelt.

 

És ebben a pillanatban a tudatalatti mélyéből, abból a fekete sötétségből, amelyben bolyongott, felbukkant egy töredékes gyermeki mondat:

 

„Ha én lennék az a néni, halottnak tettetném magam a férjem előtt, hogy lássam, milyen is ő valójában.”

 

Nem tudta, mikor és hol hallotta. De a szavak dermesztő tisztasággal égtek bele az elméjébe. Az ötlet — őrült és ijesztő — egyetlen pillanat alatt megszületett.

 

Megnyomta a nővérhívót. Amikor Lucas belépett a szobába, határozott tekintettel nézett rá.

 

— Doktor úr… szokatlan kérésem van. Szeretném, ha azt mondaná a férjemnek… hogy meghaltam.

 

Lucas az ágynál állt, nem vette le a szemét Margóról. A csend közöttük sűrű és nehéz volt, mint a vihar előtti levegő.

 

— Tudja, hogy azt kéri tőlem, legyek részese egy megtévesztésnek? — mondta halkan. — Ez életeket tehet tönkre. Az önét. Az enyémet. A férjéét.

 

— Az én életem nem tönkrement már rég? — felelte Margo ugyanolyan csendesen. — Felébredtem, és láttam, hogy senkinek sem kellek. Még a férjemnek sem. Majdnem meghaltam, ő pedig… csak azt nézte, jól áll-e az üzlete.

 

Lucas megfeszült.

 

— Ha téved…

 

— Ha tévedek, elsőként omlok a lába elé bocsánatot kérni, — mondta határozottan. — De ha nem… tudnom kell az igazságot. Kérem.

 

Hosszan hallgatott. Aztán lassan bólintott.

 

— Rendben. De egy feltétellel. Ha látom, hogy kicsúszik a helyzet az irányítás alól — mindennek vége.

 

Margo lehunyta a szemét. Egy könny gördült le az arcán.

*

— Köszönöm…

 

Két órával később Antoint az orvosi szobába hívták.

 

Gyors, magabiztos léptekkel jött be — olyan emberként, aki megszokta a rossz híreket, de nem azt, hogy megérintsék. Lucas felállt.

 

— Beauvais úr… sajnálom.

 

Antoine megállt.

 

— Mit?

 

— Mindent megtettünk. De a sérülés összeegyeztethetetlen volt az élettel. Margo húsz perce meghalt.

 

Antoine némán állt.

 

Egy másodperc. Kettő. Három.

 

Aztán lassan kifújta a levegőt.

 

— Értem, — mondta érzelemmentesen. — Mikor vihetem el a testet?

 

Lucas belül összeroppant.

 

— Kérek vizet? Rosszul van?

 

— Nem. Találkozóm van a befektetőkkel. Sietnem kell.

 

Megfordult.

 

És ekkor egy vékony gyermeki hang szólalt meg mögötte:

 

— Uram… maga tényleg nem fog sírni?

 

Antoine megpördült. A folyosón Emilia állt, a rajzfüzetével. Nagy sötét szemei nyugodtan figyelték.

*

— Ő meghalt. Amikor apa meghalt, anya egész éjjel sírt.

 

Antoine arca megrándult.

 

— Menj az ápoló nénihez, kislány.

 

Azzal távozott.

 

Lucas úgy nézett Emiliára, mintha először látná.

 

— Emilia… menj Sofiához, jó?

 

A kislány bólintott és elsétált.

 

A reanimáció ajtaja mögött Margo mindent hallott. Minden szó kést szúrt belé. Nem volt kiáltás. Nem volt fájdalom. Csak hidegség. Csak sietség. Csak megkönnyebbülés.

 

Arcát a kezébe temette.

 

— Ennyi… — suttogta. — Minden világos…

 

A temetés túl gyors volt. Túl sima. Antoine iratokat írt alá, telefonált, utasításokat osztogatott, mintha egy veszteséges üzletet zárna be.

 

Aztán hibázott.

 

Mosolygott.

 

Röviden. Idegesen. Felszabadultan.

 

Aznap este, a biztonsági felvételeknek köszönhetően, amelyeket Lucas megszerzett, Margo meglátta az igazságot.

 

A felvételen Antoine egy magánirodában lépett be. Ott várta őt az a férfi, aki ordított a folyosón.

 

— Minden rendben zajlott? — kérdezte.

 

— Igen. Az orvosok lezárták az ügyet.

 

— És a biztosítás?

*

Mosoly.

 

— Holnap a számlán lesz. Milliók, Marcel. Milliók.

 

Margo kővé dermedt.

 

— Meg akarta öletni… — súgta. — És amikor nem sikerült… papírokkal akart elintézni…

 

— A támadás szervezett volt, — mondta Lucas komoran. — Már bizonyították. A rendőrség átvette az ügyet.

 

Margo lehunyta a szemét.

 

— Tehát igaz… minden igaz.

 

Másnap Antoint letartóztatták, amikor el akarta hagyni az országot.

 

Három nappal később Margo lábra állt. Gyenge volt, sápadt — de élt.

 

Amikor kilépett a folyosóra, Emilia a kis sarkában rajzolt.

 

— Néni… — szólalt meg halkan. — Pedig azt mondták, meghalt…

 

Margo leguggolt, átölelte.

 

— Nagyon beteg voltam. De te visszahívtál.

 

— Tudtam, hogy nem halt meg igaziból.

 

Margo könnyek közt nevetett.

 

— Olyan okos vagy…

 

Egy hónappal később elbocsátották. Férj nélkül. Múlt nélkül. Illúziók nélkül.

 

Antoine börtönbe került. Üzlete tele volt csalásokkal, fedőcégekkel. Margo pénzét pedig arra költötte, hogy előkészítse menekülését.

 

— Ön visszaszerezte az életét, — mondta Lucas a távozás napján.

 

— Nem… újra megkaptam, — válaszolta Margo.

*

Egyedül ment ki. Saját lábán. Tiszta szemmel.

 

Lucas visszatért az orvosi szobába. Ott kávé és csend illata terjengett.

 

— Na, hős doktor, — mosolygott Nina. — Megint csodát tettél.

 

Lucas a folyosóra nézett, ahol Emilia napocskát rajzolt.

 

— Nem. Csak hagytam, hogy az igazság végre kimondódjon.

*

És most ő élt.

 

Igazán.