Miután elküldte a kérelmet, Klair arra számított, hogy a következő napok steril ürességgé válnak — nincs kitörés, nincs vihar, nincs „beszélnünk kell”. De az élet nem akart neki színpadi csendet adni.

Néhány nappal később értesítést kapott a bíróságtól: az előzetes tárgyalást feltűnően gyorsan kitűzték — mintha Márkus egész éjjel ott ült volna az ajtó előtt egy termoszszal, hogy „vegyenek át valamit, csak ijesszük meg”.

Klair halványan elmosolyodott. A félelem már rég eltűnt. Csak az irritáció maradt — sűrű, ragadós, de már nem bénító.

A tárgyalás napján korán érkezett. A bíróság épülete papír, tört sorsok és idegen hibák szagát árasztotta. A folyosón férfiak ültek gyűrött ruhában, a padlót bámulva, nők pedig dossziékat lapozgattak, mint jóslók a kártyákat. Márkus ott állt külön — túl új zakóban, amely olyan rosszul állt rajta, mint a felelősség az elmúlt években.

Amikor meglátta, odalépett.

— Klair, beszélnünk kell előtte.

— Rendben. De ne kezdd a „nem akartam”, „anya mondta”, „Szófi megsértődik” szöveggel. Az időnk véges.

*

Márkus nyelt egyet.

— Talán… megegyezhetnénk? Bíróság nélkül. Ügyvédek nélkül. Ez a rengeteg papírmunka…

— Nekem éppen erre van szükségem. — Klair leült. — A papír pontot tesz a mondatok végére. Te mindig féltél a pontoktól.

Ő leült mellé. A tekintete most először volt őszinte és fáradt.

— Klair… tudom, hogy hibáztam.

— Akkor hibáztál, amikor azt hitted, elvehetsz tőlem valamit, és „családi hozzájárulásnak” nevezheted.

— Azt hittem… megértesz.

— Megérteni azt, hogy az én autómmal koronázod meg a családodat? Nem, Márkus. Nem tanultad meg, hogyan legyél férj. Csak fiú maradtál.

A titkár behívta őket.

A tárgyalás rövid volt. Klair iratai hibátlanok. Válaszai nyugodtak. Márkus — széttartó, kapkodó, mint egy gyerek, aki azt mondja: „nagyon akartam”.

A bíró végül megkérdezte:

— Szeretnének valamit hozzátenni?

Márkus felállt.

Habozott. Klair számított valami újabb „a család az család” drámára, de ő csak ennyit mondott:

— Nem. Így legyen.

Klair elsőként hagyta el az épületet. A levegő hideg volt, de tiszta — mintha a város nagytakarítást tartott volna csak neki.

Márkus utolérte a kocsinál.

— Klair… én…

— Nem, Márkus. Minden elhangzott.

— Legalább… megmagyarázhatom?

— Mit? Hogy miért gondoltad, hogy a munkám a te erőforrásod? Vagy hogy anyád „mindig jobban tudja”?

*

Ő lehajtotta a fejét.

— Azt hittem, a család azt jelenti… minden közös.

— A család tisztelet. A munkám iránt, a határaim iránt, a hangom iránt. Te összekeverted.

Klair kinyitotta az autó ajtaját.

— Nem így akartad befejezni, ugye? — kérdezte halkan.

— Klair…

— De. Évek óta először akartam valamit magamnak. És megadtam magamnak.

Klair új élete nem hirtelen kezdődött. Lassan — mint egy téli reggel. A kis lakás, a recsegő lépcsők, a konyha meleg fénye — mind lassan az övé lett.

Új munkát talált.

— Olyasvalakit keresünk, akinek van személyisége.

— Akkor jó helyen keresnek — mosolygott.

Egy hét múlva levél érkezett. Márkus reszketeg kézírása:

„Azt hittem, egy autót vesztek el.

Most értem meg — téged veszítettelek el.

Igazad volt: nem nőttem fel.

De, Klair… próbálom.”

Klair elrakta a levelet. Nem tépte szét. Nem dobta ki. De nem is válaszolt.

Este, a balkonon, forró kávéval, megcsörrent a telefon.

— Klair, ma este megyünk a bárba. Jössz?

Elmosolyodott.

— Megyek.

„Mert most már mindig magammal vagyok” — gondolta.

*

És ez elég volt.