– A pénzem NEM a ti etetőtök! – üvöltöttem, amikor az anyósom közölte, hogy el kéne adnom a lakásomat az ő adósságai miatt.

– És mit akarsz ezzel mondani? Hogy adjam oda a saját lakásomat, csak hogy te meg a mami folytathassátok a kis ügyleteiteket?

– Ne forrj már fel így, Klair, mégiscsak ANYA… Nem rosszindulatból tette…

– És szerinted én ki vagyok, Márkus?! Egy random járókelő?!

 

Klair úgy vágódott be a lakásba, mint egy hurrikán. A táskájában csörögtek a kulcsok, a telefon idegesítően rezgett, a cipősarkán ott virított egy rágógumi-nyom – minden pont olyan volt, mint máskor. Csak a levegőben lógott valami nagyon rossz előérzet.

 

A konyhában, ahogy mindig, az anyós, Elizabet „gazdálkodott”. Mindig otthoni ruhában, mindig rosszalló arccal.

Megfordult, miközben egy kockás konyharuhába törölte a kezét:

– Miért jössz ilyen későn? Jöhettél volna előbb is, a vacsora kihűlt.

– Mi vagyok én, iskolás? Most már napirend szerint kell élnem? – morogta Klair, miközben a székre hajította a táskáját.

 

Márkus az asztalnál ült, és úgy piszkálta a hajdinát a tányérján, mintha sugárzó anyag lenne. Úgy nézett ki, mint aki pontosan tudja, hogy mindjárt nagy jelenet lesz. És nagyon kellemetlen.

– Klair… – kezdte tétován, a szemébe nézni sem merve. – Hát… lenne egy dolog…

– Márkus, megint nincs munkád? Vagy megint nem fizetted be az internetet? Mi van már megint?

– Nem… csak… anyám lakása… – húzta össze a vállát, mintha bele akarna bújni.

 

Elizabet azonnal rátámadt:

– Hogyhogy „anyám lakása”? Ez NEM „anyádé”, hanem az ÉN lakásom! És felnőtt ember vagyok, magam döntöm el, hová fektetek!

*

Klair hirtelen felé fordult:

– Pillanat. Mit csináltatok?

– Volt egy online szeminárium… nagyon komoly emberek… Mutatták a grafikonokat, beszéltek „hozamindexről” meg „többszörös növekedésről”…

– És maga, mint „komoly felnőtt”, fedezetként rátette a lakást valami grafikonokra?! – Klair hangja már szinte kiabálásba fordult. – Elizabet, maga teljesen ép elméjű még?

– Garantált hozam volt! Tíz százalék havonta!

– Az meg micsoda, varázslat? Pénz a semmiből? – Klair idegesen felnevetett, mint akiről most írták fel a diagnózisra, hogy a ticje krónikus. – Egyáltalán felfogja, hogy ez tiszta átverés?

 

Márkus komoran közbevágott:

– Papíron minden rendben volt. Csak hát most „technikai problémájuk van”. Meg hogy zárolták a számláikat…

 

Klair erőteljes mozdulattal hátratolta a széket és leült, mintha tárgyalóasztalhoz ülne.

– Rendben. Mindent akarok tudni. Részletesen. Nem „hát úgy valahogy”. Gyorsan.

 

Elizabet kihúzta magát, mint aki vallatást tart, nem magyarázatot ad:

– Vettem egy hitelt a lakásra terhelve. Öt milliót.

– Öt?! – Klair a fejéhez kapott. – Teljesen elment az esze?!

– Ne üvölts velem! A legjobbat akartam! Mindenkinek vehettünk volna új autót! Márkus megnyithatta volna a saját vállalkozását!

– Márkus két zoknit sem tud párba rakni, maga meg vállalkozást akar rábízni! – fordult Klair a férjéhez. – Te tudtad?

– Hát… tudtam. De azt hittem, nem akkora összeg…

– Nem akkora?! Ez AZ OTTHONOTOK! Hol fogtok lakni, ha a bank elviszi a lakást?

 

Ekkor jött az este legundorítóbb ötlete.

– Arra gondoltunk… talán eladhatnád a saját lakásodat. Úgyis üresen áll. Kifizetnénk a hitelt. Aztán majd keresnénk pénzt. Visszaadnánk mindent!

 

– Szóval… – Klair lassan visszaült. – Azt akarjátok, hogy ELADJAM a SAJÁT lakásomat, amit a SAJÁT pénzemből vettem, csak hogy betömködjem a zseniális kalandotokat?

– De hiszen ez a családért van, Klair – szólalt meg Márkus, miközben idegesen megtörölte a homlokát. – Tudod jól… mi család vagyunk…

 

– És te mikor tettél utoljára bármit is ezért a családért, Márkus? Még a szemetet is csak akkor viszed le, ha meglengetem a serpenyőt! – remegett a hangja a dühtől.

*

Elizabet végigmérte őt:

– Ne hisztizz. Az első perctől kezdve tudtam, hogy nem vagy az igazi. Nálad mindig csak „az enyém”, „nem adom”, „én kerestem”. Fösvény vagy, Klair. Ez nem nőies.

– Nőiesebb az, hogy elzálogosítasz egy lakást és áldozatnak játszod magad?! – tört ki Klair. – Az én lakásomban laktok, az én pénzemből esztek, az én áramomat használjátok, a ruháitokat az én gépem mossa… és még ti meritek rám tenni a nyomást?

 

– A lakásod csak szerencse, nem érdem – vágta oda az anyós. – Azt se tudom, ki vett el téged így feleségül.

 

Klair megdermedt.

Ennyi. Az igazi arc. A „jólelkű Markus-anyuka” maszk nélkül.

 

– Én megyek – mondta halkan. – Holnap pedig ti költöztök ki.

– Mit jelent az, hogy „kiköltöztök”?! – visított Elizabet. – Egy hónap múlva tárgyalásom lesz, ki fognak lakoltatni!

– Ez nem az én problémám. Volt esélyetek. Eljátszottátok. Kész.

 

Márkus felpattant:

– Várj! Klair, ezt nem teheted! Ő az anyám! Az utcára kerül! Nem vagy te szörnyeteg!

– Te pedig nem vagy gyerek, Márkus. Itt lenne az ideje felnőni.

 

– Azt akarod, hogy válasszak köztetek?

– Azt akarom, hogy végre felfogd: a tetteknek következményei vannak. Sok sikert. Anyáddal.

 

Klair felkapta a táskáját, és úgy rohant az ajtó felé, mintha behajtók üldöznék.

 

Mögötte még elhangzott egy kiáltás:

– Szóval így?! Egy idegen nő fontosabb lett, mint a család?!

 

Klair megállt a küszöbön és hátranézett:

– Nem vagyok idegen. Én vagyok az egyetlen ebben a „családban”, aki valaha is csinált valamit saját erőből. Most viszont… igen. Idegen vagyok. Hála nektek.

 

Az ajtó határozottan becsapódott. Az előszobában csak a csend maradt és a kihűlt vacsora szaga.

 

Eltelt négy nap.

Négy nap olyan csöndben, mint vihar előtt. Nem voltak hívások, üzenetek, kopogás – mintha az egész „kis család” egyszerűen megszűnt volna létezni. Klair viszont pontosan tudta: ez a csönd csalóka. Vihar előtt mindig ilyen. Utána pedig minden szétesik.

 

Az ötödik napon Márkus megjelent.

Nem csengetett, nem írt előre. Csak állt az ajtó előtt két bevásárlószatyorral, mint aki „véletlenül” futott össze valakivel a kukáknál, és úgy döntött, isznak egy teát.

*

– Nyisd ki – mondta, miközben tenyérrel az ajtóra ütött. – Ne félj, békével jöttem.

 

Klair kinyitotta. Pizsamában volt, arcpakolással, nyuszifüles mamuszban. Nem túl szép, annál dühösebb – tökéletesen hozta a frissen elvált fúria szerepét.

 

– Mit akarsz? – a hangja jeges volt.

– Hiányoztál… – köhintett Márkus, majd gyorsan hozzátette: – Meg… beszélnünk kell. Felnőtt módra.

– Tényleg? Hirtelen felnőttél?…

2

– Komolyan? Hirtelen felnőtt lettél? – támaszkodott meg az ajtófélfán Klair, egyáltalán nem tervezve beengedni őt sem érzelmileg, sem fizikailag.

 

Márkus zavartan toporgott, bűnbánóan nézett a nyuszifüles papucsokra és a maszkra, majd bizonytalanul elmosolyodott.

 

– Csak… hallgass meg. Nem vagyok az ellenséged.

 

– Még nem. – Klair kinyitotta az ajtót. – Gyere. De ha elkezded a „család”, „anya”, „kellene” szavakat, ugyanígy távozol. A zacskókkal együtt.

 

Ő belépett, gondosan az asztalra tette a szatyrokat, mintha békeszerződést hozott volna. Sütemények, chips, olcsó torta és üdítő bukkant ki belőlük.

 

– Békét akarsz venni, vagy cukorbetegséget okozni? – kérdezte Klair fáradtan.

 

– Csak… normálisan akartam kezdeni. Emberien.

 

– Emberi lett volna nem elhallgatni egy jelzálogot – vágta rá. – Ülj. Beszélj. Cukormáz nélkül.

 

Leültek egymással szemben. Az asztal olyan volt, mint egy frontvonal.

 

Márkus egy üres bögrét forgatott, mintha abban lenne a jövő.

 

– Anyának… rossz – kezdte. – Jött egy levél a banktól. Ha két héten belül nem fizetünk…

*

– Tudom – bólintott Klair. – Telefonok, bíróság, végrehajtás. Klasszikus. És?

 

– Ő… remélte, hogy meggondolod magad. És én is…

 

– Szóval hoztál tortát és lelkiismeretet? – kérdezte Klair.

 

– Csak… beszélni akartam – hangjában nem volt panasz, csak fáradtság. – Mindig… kihúztál. A tartozásaimból, a hibáimból. Azt hittem…

 

– Ez a tragédiád, Márkus – szakította félbe. – Te hittél. Én cipeltem.

 

Csend telepedett közéjük.

 

– Klair – folytatta –, ha nem adnánk el a lakásod… talán egy hitel? Átszervezés? Te értesz hozzá.

 

Klair hosszan nézte.

 

– Először nem mondtad, hogy „kell”. Haladás.

 

– Tehát… segítesz? – felcsillant benne a remény. – Nem pénzzel, csak… iránnyal.

 

– Segítek. De nem tartalak többé a hátamon.

 

Márkus bólintott.

 

– Anya… gyűlöl téged.

 

– Az az ő joga. Nem az enyém fizetni a tíz százalékos csodákért.

 

Márkus keze remegett, ahogy az arcához emelte.

 

– Szerinte te romboltad le a családot.

 

– Nem. Az ő kapzsisága és a te gyerekességed tette. Én csak kiléptem alólatok.

 

– Klair… megmenthető a lakás?

 

– Nem.

 

– Hogyhogy „nem”?

*

– Pont így. A feltételekkel, amiket aláírt, nincs mivel törleszteni. Nincs bevétel. Neked sincs stabil munkád. Tartalék sincs. Ha betenném a pénzemet, csak hosszabbítanánk a haldoklást. A végén ugyanúgy végrehajtás. Csak én is tönkremennék. Jó terv, ugye?

 

Márkus elsápadt.

 

– Mit… tegyünk?

 

– Ez az első értelmes kérdésed évek óta. – Klair összefonta karját. – Ügyvéd. Kalkulációk. Kérelmek. Újratárgyalás. Talán csőd. Olcsóbb albérlet. Munka. Sokat. Sokáig.

 

– Ez… nehéz.

 

– Felnőttnek lenni az.

 

Ő felnézett rá.

 

– És mi? Mi ketten?

 

Klair lassan fújta ki a levegőt.

 

– Három napja beadtam a válást.

 

Úgy tűnt, mintha pofon vágnák.

 

– Miért… nem mondtad?

 

– Minek? Te anyád és a bank között rohangáltál. Én… elfáradtam.

 

Újabb csend.

 

– Tudok… javítani? – kérdezte halkan. – Elköltözöm. Munkát vállalok. Tényleg. Megpróbálom.

 

A nő szeme elszomorodott.

*

– Ezt évekkel ezelőtt kellett volna megtenned. Nem miattam – magad miatt. Nekünk… késő.

 

– Tehát… nincs esély?

 

– Nekünk nincs. Neked… igen. Ha végre magadért teszel valamit.

 

Márkus lehajtotta a fejét.

 

– Köszönöm… hogy nem hagysz el teljesen.

 

– Nem támogatlak. Csak nem hagylak elsüllyedni. Ennyi.

 

Ő felállt, az ajtó felé indult.

 

– Klair… ha nem lett volna a lakás… lehetett volna köztünk valami?

 

A nő szomorúan elmosolyodott.

 

– Csak késleltetődött volna. A probléma ugyanaz: te mindig engedsz anyádnak, én mindig cipelek. Ennyi.

 

Márkus elment. Az ajtó halkan zárult.

 

Egy hónappal később Klair a bíróságon ült. A dossziéban a válási papírok. A folyosó másik végén Elizabet és Márkus. Veszekedtek.

 

A bíró gyorsan lezárta a válást. Nem maradt miről vitázni.

 

Kifelé menet Márkus megállította:

 

– Vége?

 

– Régóta.

 

– Elhelyezkedtem – mondta halkan. – Ügyvéd szerint ha tartjuk a tervet, a bank ad némi időt anyának. Nem tudom, sikerül-e, de… dolgozom rajta.

 

– Jó. Végre.

 

– Furcsa… Mondani akartam, hogy érted teszem. De… rájöttem, hogy most először magamért.

 

Klair biccentett.

 

– Ideje volt.

 

A hideg szél végigsöpört az utcán, amikor kilépett. De benne béke volt – először hosszú idő óta.

 

Telefonján üzenet villant:

 

„Ma este projektmegnyitó. Jössz? Nélküled nem az igazi.”

*

Klair elmosolyodott:

 

„Megyek. Most először… csak magamért.”

 

És továbblépett.