— Hogyan voltál képes kidobni az anyámat a saját lakásomból, amíg dolgoztam?! Most már magadnak kereshetsz új otthont!

 

— Hol van az anyám?

 

A kérdés úgy zuhant a szoba terébe, mint egy kő az állóvízbe. Clara még a kabátját sem vette le, az ajtót sem csukta be maga mögött. A küszöbön állt, és a lépcsőház hideg levegője összekeveredett a lakás fülledt melegével. A táskája ernyedten lógott a vállán, a kezében még mindig szorította a telefont — hidegen és keményen.

 

Mark nem fordult meg. A kanapén ült, a kis nappali közepén, alakja élesen kirajzolódott a villódzó tévéképernyő fényében. Valami ostoba vetélkedő ment, a műsorvezető vidám hangja természetellenesen hangosan töltötte ki a szünetet. Mark lustán megnyomta a távirányítót, még jobban felhangosítva. Ez volt a válasza.

 

— Mark, kérdezlek, — ismételte Clara, beljebb lépve. A cipősarka élesen koppant a laminált padlón. — Hol van az anyám? Nem veszi fel a telefont.

 

Újra megnyomta a gombot, a vetélkedő hangja elhalt. Most már csak a konyhai hűtőszekrény zúgása hallatszott. Mark lassan, teátrális lomhasággal fordította el a fejét. Az arcán nem volt bűntudat, sem düh, sem meglepetés. Csak unalom. Unalom és enyhe, alig észrevehető ingerültség — mintha valami igazán fontos dologtól zavarták volna meg.

 

— Hazaküldtem, — mondta egyenletes, közömbös hangon. — Nincs itt keresnivalója a lakásunkban, amikor te nem vagy itt.

 

Ez a nyugalom rosszabb volt bármilyen kiabálásnál. Ragacsos volt, fullasztó, mint egy pókháló. Clara fülében még mindig ott csengett az anyja hangja — vékony, elfojtott, mintha törött üvegen keresztül beszélt volna. A hang, amely elmesélte, hogyan tették ki őt, az idős asszonyt, az ajtón, majd utána a balkonról repült ki az öreg utazótáskája. Hogyan mászott a fűben, a lépcsőházból kilépő szomszédasszonyok ferde pillantásai alatt, összeszedve a szétszóródott gyógyszereket, a zsebkendőt és Clara gyerekkori fényképét egy keretben.

 

— Kidobtad, — ez nem kérdés volt. Ténymegállapítás, jeges gyűlölettel kimondva. — Kidobtad az anyámat az otthonából.

*

— Megkértem, hogy menjen el, — javította ki Mark, ismét a sötét képernyő felé fordulva. Saját tükörképét vizsgálta az üvegben. — Nem értette meg. Kénytelen voltam érthetőbben elmagyarázni.

 

Úgy beszélt erről, mintha szemétkivitelről vagy egy idegesítő kutya elzavarásáról lenne szó. Az ő világában, az ő logikájában ez teljesen normális cselekedet volt. Betört a területére. Ő eltávolította. Egyszerűen és hatékonyan.

 

Clara lassan lecsúsztatta a táskát a válláról, és a földre ejtette. A tompa puffanásra Mark enyhén összerezzent.

 

— A táskája… Kidobtad a holmiját a balkonról?

 

Most újra ránézett. A tekintetében valami új villant fel — hideg, mérlegelő kíváncsiság. Mintha a reakcióját tanulmányozná, latolgatva, meddig hajlandó elmenni.

 

— Ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy megértse: a jelenléte itt nem kívánatos, — a szája sarkában alig észrevehető mosoly jelent meg. — Úgyis mindig három óráig pakol. Nem volt időm búcsúzkodni.

 

— Hogyan voltál képes kidobni az anyámat a saját lakásomból, amíg dolgoztam?! Most már magadnak kereshetsz új otthont!

 

Nem válaszolt. Egyszerűen visszafordult a tévéhez, demonstratívan megnyomva a bekapcsológombot. A vetélkedő vidám zenéje újra betört a szobába — tolakodóan és oda nem illően. Számára az ügy le volt zárva. A beszélgetés véget ért. Elzárkózott előle ezzel az ostoba műsorral, ezzel a kanapéval, ezzel a kiszámított, áttörhetetlen nyugalmával.

 

Clara a tarkóját nézte. Látta, ahogy a képernyő fénye megcsillan a haján. És minden dühe, minden borzalma az anyja hívása után egyetlen feszes, izzó gömbbé sűrűsödött a mellkasában.

 

— Az én lakásomban, — sziszegte olyan halkan, hogy a szavai szinte elvesztek a műsorvezető hangjában. — Kidobtad az anyámat. Abból a lakásból, amelyet a szüleim fizettek ki. Ezt felfogod?

 

Clara utolsó szavai ott lebegtek a levegőben, és a vidám zene, amely addig csak háttér volt, hirtelen elviselhetetlenül hamissá és sértővé vált. Mark erősen lenyomta a távirányító gombját. A képernyő elsötétült. Az utána következő csend hangosabb és agresszívebb volt bármilyen zajnál.

 

Felállt a kanapéról. Nem hirtelen — lassan, kinyújtva elgémberedett vállait, mintha verekedés előtt melegítene be. Már nem tűnt unottnak. Most inkább egy ragadozóra emlékeztetett, akit megzavartak a saját területén.

 

— A te szüleid? — ismételte, és a hangjába fémes él vegyült. Közelebb lépett, csökkentve a távolságot. — Lemaradtam valamiről? Ők is itt laknak? Vagy ők fizetik azt az ételt, amit megeszem? Vagy az üzemanyagot az autóba, amivel dolgozni járok, hogy mellesleg téged is eltartsalak?

 

Pár méterre megállt tőle, a lábait kissé szélesebbre tárva a vállszélességnél. A gazda testtartása. Az erő póza.

 

— Ez a lakás a miénk. Az enyém és a tiéd. És amíg én itt élek, nem engedem, hogy bárki idegen — még ha az anyád is — turkáljon a dolgaim között, pakolgassa a csészéimet a konyhában, és megjegyzéseket tegyen arra, mennyi cukrot teszek a kávémba!

 

A hangja egyre erősebb lett, betöltötte az egész teret. Járkálni kezdett a szobában — faltól az ablakig és vissza — mintha járőrözne a birtokán. Minden lépése nehéz volt, belepréselte az igazát a laminált padlóba.

*

— Kikészített! Egy teljes hétig! „Marci, miért nézel ki ilyen ápolatlanul?”, „Marci, biztos ettél?”, „Marci, nem iszol túl sok sört esténként?”. Otthon vagyok én, vagy egy óvodában, egy óvónő felügyelete alatt?! Férfi vagyok, Clara, nem boxzsák!

 

Clara megdermedt. A levegő mintha besűrűsödött volna, rányomta a mellkasát. Nem fordult meg azonnal — adott magának egy másodpercet, hogy levegőt vegyen, hogy ne robbanjon fel, ne kiabáljon. Aztán lassan megfordult.

 

— Oda, ahol nem fognak megfélemlíteni és megalázni, — mondta halkan. A hangja egyenletes volt, szinte nyugodt, és ettől még félelmetesebben hatott. — A hálószobába. Vagy egyszerűen ebből a házból.

 

Mark gúnyosan elmosolyodott, de a mosoly torzra sikerült.

 

— Már megint drámázol? — lépett közelebb. — Azt hiszed, becsapod az ajtót, és én majd utánad futok? Most érzelmi állapotban vagy. Nyugodj meg.

 

— Nyugodjak meg? — Clara hirtelen röviden, szárazon felnevetett. — Úgy dobtad ki az anyámat, mint valami felesleges holmit. Kidobáltad a cuccait az erkélyről. És azt mondod, hogy „nyugodjak meg”?

 

Elsétált mellette, szándékosan hozzáérve a vállához. Mark összerezzent, de nem nyúlt utána. Még nem.

 

A hálószobában Clara felkapcsolta a villanyt, és a szekrényhez lépett. A kezei remegtek, de a mozdulatai pontosak voltak. Levette a bőröndöt a felső polcról — azt, amellyel egykor nyaralni mentek, amikor még boldogok voltak, amikor azt hitték, minden csak most kezdődik.

 

— Mit csinálsz? — Mark megjelent az ajtóban. A hangja már nem volt gúnyos.

 

— Összepakolom a dolgaimat, — válaszolta anélkül, hogy megfordult volna. — A sajátjaimat.

 

— Sehova sem mész, — mondta keményen. — Még nem fejeztük be.

 

— Rég befejeztük, Mark. Csak ma lépted át a határt.

 

Beletette a bőröndbe az iratokat, a laptopot, néhány pulóvert. Aztán megállt, és ránézett.

 

— Tudod, mi a legfélelmetesebb? — folytatta Clara. — Nem is az, amit tettél. Hanem az, milyen könnyen. Kétely nélkül. Szégyen nélkül. Hirtelen megértettem: ugyanilyen könnyen fogsz egyszer velem is így bánni.

 

Mark hallgatott. Először aznap este — valóban hallgatott.

*

— Ez az én lakásom, — mondta Clara határozottan. — És ma te pakolsz. Nem én.

 

— Nincs jogod hozzá, — morogta Mark.

 

— De van, — Clara elővett egy dossziét a fiókból, és az ágyra tette. — Iratok. Ajándékozási szerződés. A lakás az én nevemen van. A szüleim ragaszkodtak hozzá. Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy „a papírok csak formalitások”?

 

Mark elsápadt. Úgy nézte a dossziét, mintha élő és veszélyes lenne.

 

— Te… mindvégig tudtad?

 

— Abban reménykedtem, hogy soha nem lesz rájuk szükségem, — Clara becsukta a bőröndöt. — De te döntöttél úgy, hogy emlékeztetsz rá, kinek „nincs itt helye”.

 

A csend köztük sűrű volt. Mark lassan leült az ágy szélére, és végighúzta a kezét az arcán.

 

— Adj időt, — mondta már más hangon. — Elragadtattam magam. Nem gondoltam, hogy ő… hogy idáig fajul…

 

— Késő, — felelte Clara. — Az anyám most fázik, és fél. Nekem pedig mellette kell lennem. Te… te pontosan reggelig maradsz itt. Aztán elmész.

 

Felvette a telefonját, és tárcsázott.

 

— Anya? Én vagyok. Azonnal indulok. Igen. Minden rendben… Nem, nem a te hibád.

 

A hangja megremegett, de uralkodott magán.

 

Mark lentről felfelé nézett rá — zavartan, szinte gyerekesen. De Clara már nem érzett sajnálatot. Csak fáradtságot és tisztánlátást.

 

— Taxit hívok, — mondta Clara, miközben begombolta a kabátját. — A kulcsokat hagyd az asztalon.

*

Megfordulás nélkül ment ki. Az ajtó halkan csukódott be mögötte, csapódás nélkül — de ez a halk kattanás véglegesebben szólt, mint bármilyen kiáltás.

 

Odakint hideg volt. Clara mély levegőt vett, és hirtelen megértette, hogy könnyebben lélegzik, mint ott bent, a lakásban. A telefon a kezében már nem tűnt jéghidegnek.

 

Az autó felé haladt, és tudta: ma nem csupán egy veszekedés ért véget. Ma véget ért egy élet, amelyben nem tisztelték a határait. És elkezdődött egy másik — nehéz, de a sajátja.