— Mondtam, hogy szólj, ha orvoshoz készülsz! — tört be az anyós a lakásba, miután a szomszédtól megtudta, hogy a várandós menye a rendelőben járt.

 

— Megkértelek, hogy előre szólj, ha orvoshoz mész! Miért nem mondtad el? — Elena Marten hangja, mint egy sziréna, szétvágta a lakás reggeli csendjét.

 

Anna megdermedt az előszobában, a táskával a kezében. Épp most jött vissza a nőgyógyászati rendelésről, ahol hivatalosan is nyilvántartásba vették a terhességét. Harmadik hónap. A legeslegeleje, amikor még semmi sem látszik, de odabent már új élet születik. Teát akart inni, egy kicsit megpihenni, majd nyugodtan mindent elmondani a férjének. De az anyósa, ahogy mindig, most is váratlanul jelent meg — korábban, mint bárki számított volna rá.

 

Elena Marten a folyosó közepén állt, kedvenc szürke kosztümjében, amely egy régi európai film szigorú tanárnőjére emlékeztette Annát. A kezében a lakás kulcsai voltak. A saját kulcsai, amelyek lehetővé tették számára, hogy bármikor megjelenjen. Apró, szúrós szemei olyan szemrehányással fúródtak Annába, mintha valami szörnyűséget követett volna el.

 

— Jó napot, Elena — próbált nyugodtan megszólalni Anna, bár belül már minden megfeszült. — Rutinellenőrzésen voltam. Semmi különös.

 

— „Semmi különös”? — az anyós előrelépett, drága parfüm illata keveredett az irritáció enyhe savanykás szagával. — A unokámat hordod a szíved alatt, és ezt nevezed semmiségnek? Mit mondott az orvos? Milyen vizsgálatokat írt elő? Miért kell a szomszédtól megtudnom, hogy a rendelőnél látott?

 

Anna érezte, ahogy belül minden összeszorul a düh miatt. Levetette a cipőjét, felakasztotta a táskáját, majd nyugodtan válaszolt:

 

— Minden rendben van. Az orvos szerint a terhesség normálisan zajlik.

 

— Mutasd a leleteket — hangzott el a parancs.

*

— Az orvosnál vannak, a kartonban — felelte halkan Anna.

 

— Ne találd ki! Mindig adnak másolatot! Mit titkolsz? Mi van a gyerekkel?

 

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett Paul. Magas, jó kiállású férfi volt, de az anyja láttán azonnal összezsugorodott.

 

— Anya, miért jöttél be szó nélkül?

 

— Miért? — csattant fel Elena. — Megnézni, hogy van a feleséged! Ha már ő nem tartja szükségesnek, hogy bármit is elmondjon! Orvosnál volt, és eltitkolta!

 

Paul az anyja és Anna között kapkodta a tekintetét. A szemében tanácstalanság ült. Két oldal között őrlődött, és ahogy mindig, most is rosszul döntött.

 

— Ann, mutasd meg anyának a leleteket — mondta halkan. — Megnyugodna tőle.

 

Anna úgy érezte, mintha belül minden elszakadt volna.

 

— Paul, ezek az én személyes orvosi irataim. Nem kötelességem bárkinek megmutatni.

 

— Nem kötelességed? — csapta össze a kezét az anyós. — A családunk gyermekét hordod, és így beszélsz? Ha nem lennék, még mindig albérletről albérletre járnátok!

 

Ez volt Elena Marten fő érve, amit minden alkalommal előhúzott. A lakás. Öt éve vásárolta, a fia nevére íratta, de a kulcsokat megtartotta. Egy otthon, amely Anna számára már rég nem volt otthon — inkább egy tágas ketrec.

 

— Anya, ne kezdd… — próbálta megállítani Paul, hiába.

 

— Miért ne kezdeném? Tudja meg, kinek köszönhet mindent! Az összes megtakarításomat beletettem, ő meg úgy viselkedik, mintha ő lenne az úrnő!

 

Anna mellkasában valami élesen megmozdult. Három évig hallgatott, elsimította a konfliktusokat, „kényelmes” volt. De most, hogy benne egy kis szív dobogott, hirtelen megérezte — elég.

 

— Igaza van, Elena — mondta egyenletes hangon. — Ez az ön lakása. De az, hogy benne élünk, már rég az én felelősségem.

*

Szünetet tartott, és egyenesen az anyós szemébe nézett.

 

— Három éve én fizetem a rezsit, én veszem az élelmiszert, én tartom rendben a lakást, én újítottam fel, amikor minden szétesett. A bútorok, a gépek — mind az én munkám eredményei. Úgyhogy nem ön fogja megmondani, ki itt a „vendég”.

 

Az anyós arca elvörösödött.

 

— Hogy mered számolni a pénzemet?!

 

— Nem az ön pénze — felelte nyugodtan Anna. — Hanem az enyém. Megdolgoztam érte. Amíg a fia harmincezret keres, én nyolcvanezret viszek haza. A családra. A lakásra. Mindenre.

 

— Paul! — Elena a fiához fordult. — Hallod ezt? Szemrehányást tesz neked!

 

Paul lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Anna igazat mond. De kimondani ezt annyit jelentett volna, mint beismerni a saját gyengeségét.

 

— Ann, ne kezdd… — motyogta.

 

— Nem kezdem — válaszolta hidegen. — Befejezem. Elegem van. Az ellenőrzésből, abból, hogy akkor jönnek, amikor akarnak, abból, hogy minden lépésemről számot kell adnom.

 

— Ha nem tetszik, menj el! — csattant fel az anyós. — De a gyereket itt hagyod! Ez az én unokám, és nem engedem, hogy elvidd!

 

Ezek a szavak voltak az utolsó csepp. Anna mély levegőt vett. Nyugodtnak kellett maradnia — a babáért.

 

— A gyermek nem tárgy, Elena. És nem tartozik senkihez rajtam kívül.

 

— Majd meglátjuk, mit mond a bíróság! — kiáltotta az anyós. — Van pénzem és kapcsolataim, te semmit sem kapsz!

 

— Anya! — szólt közbe végre Paul. — Hagyd abba! Mit beszélsz? Ő a feleségem, a gyermekem anyja!

 

Anna csendben állt — először nem félelemmel, hanem furcsa nyugalommal. Mert megértette: mostantól nem engedi, hogy bárki megmondja neki, hogyan éljen.

 

 

*

 

A szobában nehéz csend telepedett meg. Még az óra is hangosabban kattogott, mintha a visszafordíthatatlan pillanatig számolná a másodperceket.

 

Elena Marten fordította el először a tekintetét. Élesen megfordult, a konyhába ment, és erővel letette a táskáját az asztalra.

 

— Tehát így állunk — mondta már más, hideg hangon. — Mindent értek. Úgy döntöttél, szembefordulsz a családdal. Velünk.

 

Anna lassan kifújta a levegőt, és követte. Kissé szédült — nem a félelemtől, hanem a feszültségtől. A hasára tette a kezét, mintha ösztönösen védené azt, aki most mindennél fontosabb volt.

 

— Úgy döntöttem, hogy magamért állok ki — felelte nyugodtan. — És a gyermekemért.

 

Paul az ajtóban állt, sápadtan és tanácstalanul. Az anyját már sokszor látta ilyennek — uralkodónak, magabiztosnak, ellenálláshoz nem szokottnak. A feleségét viszont — ilyennek még soha.

 

— Ann, ne most… — kezdte, de elhallgatott, amikor találkozott a tekintetével.

 

— De most, Paul — mondta határozottan. — Te mindig azt mondod: „később”. Aztán rosszabb lesz. Aztán már késő.

 

Elena elmosolyodott, de nem volt benne vidámság.

 

— Azt hiszed, nélkülünk boldogulsz? Gyerekkel, kiadásokkal? Azt gondolod, a büszkeség eltart?

 

Anna bólintott.

 

— Igen. Mert már most is boldogulok. És tudod, mi a legijesztőbb? — egyenesen az anyós szemébe nézett. — Már nem félek attól, hogy elveszítelek titeket.

 

Ezek a szavak erősebben ütöttek, mint bármilyen kiáltás.

 

Paul előrelépett.

 

— Anya… — megtorpant. — Tényleg túl messzire mész. Anna nem az ellenséged.

 

— Hallgass! — vágta rá Elena. — Így is mindent elvesztettél.

 

Anna ekkor értette meg: ez nem az ő háborúja. Ez egy anya háborúja a hatalomért, amit elveszíteni készült.

 

— Elköltözöm — mondta nyugodtan Anna. — A következő napokban. A lakást kiürítem, a kulcsokat itt hagyom.

 

— Nem mered! — robbant fel Elena.

*

— Már megtettem — felelte Anna.

 

Megfordult, bement a hálószobába, és elővette az előre elkészített mappát — szerződésekkel, kivonatokkal, számlamásolatokkal. Letette az asztalra.

 

— Itt van minden. Hogy később ne legyen vita.

 

Paul úgy nézett a mappára, mintha ítélet lenne.

 

— Ann… nem akarlak elveszíteni.

 

Megállt mellette. A hangja lágyabb lett, de könyörgés már nem volt benne.

 

— Akkor ne engedd, hogy mások elvegyenek tőled.

 

Nem válaszolt.

 

Két nappal később Anna elment. Veszekedés nélkül, jelenetek nélkül. A kis bérelt lakás csenddel és napfényes ablakkal fogadta. Feltette a teavizet, leült a kanapéra, és hosszú idő óta először érezte — otthon van.

 

Elena hívta. Írt. Fenyegetett. Aztán elhallgatott.

 

Paul egy hónap múlva jött. Megállt az ajtó előtt, sokáig nem merte megnyomni a csengőt.

 

— Sok mindent megértettem — mondta, amikor Anna végül ajtót nyitott. — Ha még nem késő…

 

Anna nyugodtan nézett rá. Harag nélkül. Fájdalom nélkül.

 

— Késő, Paul. De nem a gyermek számára. Ismerni fogja az apját. Ha megtanulsz az lenni.

*

Halkan becsukta az ajtót.

 

Aztán visszament az ablakhoz, a hasára tette a kezét, és elmosolyodott.

 

Most már biztosan tudta: az élete csak az övé. És annak, aki hamarosan megszületik.