Laura lassan megtörölte a kezét a konyharuhában, és kiment a nappaliba. A szíve egyenletesen vert — furcsán nyugodtan, mintha belül már minden eldőlt volna.

 

Sophie az ablaknál állt, Laura telefonját tartva a kezében. A képernyőn a banki alkalmazás világított.

 

— Láttad ezt? — áradozott. — Itt… itt rengeteg pénz van! Mit csináltál, kincset találtál?

 

Hélène Paulin azonnal felállt a székről. A tekintete éles és üzletszerű lett.

 

— Szóval ezért voltál tegnap ilyen okos — mondta elnyújtva. — Prémium, ugye? És hallgattál róla. Ez nem szép, Laura. A családban ilyet nem csinálunk.

 

Daniel a szoba közepén állt, zavartan, mint egy iskolás, akit puskázáson kaptak.

 

— Laura… — kezdte. — Ez igaz?

 

— Igaz — bólintott. — Prémium. Az enyém. A munkámért.

*

— Na tessék! — lelkesedett fel Hélène. — Akkor minden remekül alakul. A pénz pont jókor jött. Sophie részletre vette a telefont, a kamatok borzalmasak, rendezni kell. Nekem is ideje lenne már egy kezelésnek… és a rezsi is megemelkedett…

 

— Nem — mondta Laura.

 

Halkan. Kiabálás nélkül. De úgy, hogy Sophie azonnal abbahagyta a mosolygást.

 

— Mit jelent az, hogy nem? — ráncolta a homlokát az anyós.

 

— Ez a pénz nem megy senki hitelére, telefonjára vagy „hátha kell” kezelésekre.

 

— Hogy merészelsz?! — Hélène hangja felcsattant. — Egy család vagyunk!

 

— A család azt jelenti, hogy nem turkálnak más telefonjában, és nem számolják más pénzét — felelte Laura nyugodtan. — Nem azért dolgoztam és spóroltam, hogy a ti gondjaitokat megoldjam.

 

Sophie felhorkant:

 

— Na persze… itt a milliomosnő. Elfelejtette, ki adott neki otthont.

 

— Nem felejtettem el semmit — nézett rá Laura hidegen. — Csak nem keverem többé össze a hálát a kötelességgel.

 

Hélène a fiához fordult:

 

— Daniel, hallod ezt? Megaláz minket! Mondj már valamit!

 

Minden tekintet Danielre szegeződött. Nagyot nyelt.

— Laura… talán segíthetnénk. Ideiglenesen. Ugye érted…

 

Laura közelebb lépett. Egészen közel.

 

— Te értesz engem? — kérdezte halkan. — Ez a pénz az első lépés a saját lakásunk felé. Az elköltözés felé. Vagy te nem akarsz elmenni innen?

 

Daniel hallgatott.

 

— Ez a válasz — bólintott Laura.

 

Hélène összecsapta a kezét:

 

— Aha! Szóval itt akar hagyni minket! Megkapta a pénzt, és máris hátat fordít!

 

— Nem hagyok el senkit — mondta Laura. — Csak kilépek a bankautomata szerepéből.

 

Odament Sophie-hoz, és nyugodtan kivette a kezéből a telefont.

 

— Többé ne nyúlj a dolgaimhoz.

 

— Hogy mersz?! — sziszegte Sophie.

 

Laura Danielhez fordult. Lassan. Harag nélkül.

 

— Tegnap is kimondtam, és ma is megismétlem — a hangja halk volt, de szilárd. — A családod nem kapja meg a pénzemet. Soha.

 

A csend megnyúlt. Daniel a padlót nézte.

 

— Akkor… a pénzt választod? — kérdezte végül.

 

— Nem — rázta meg a fejét Laura. — Magamat választom.

 

Bement a hálószobába, elővette az előre összekészített táskát, és visszatért az előszobába.

— Egy barátnőmnél lakom majd. Akkor adom be a válókeresetet, amikor készen állok. Ne keress — kikapcsolom a helymeghatározást — mondta nyugodtan.

 

— Nem mehetsz el csak így! — kiáltotta Hélène.

 

Laura az ajtóból visszafordult:

 

— De igen. És elmegyek.

 

Az ajtó halkan, szinte udvariasan csukódott be.

Laura lassan megtörölte a kezét a konyharuhában, és kiment a nappaliba. A szíve egyenletesen vert — furcsán nyugodtan, mintha belül már minden eldőlt volna.

 

Sophie az ablaknál állt, Laura telefonját tartva a kezében. A képernyőn a banki alkalmazás világított.

 

— Láttad ezt? — lelkendezett izgatottan. — Itt… itt rengeteg pénz van! Mit csináltál, kincset találtál?

 

Hélène Paulin azonnal felállt a székről. A tekintete éles és számító lett.

 

— Szóval ezért voltál tegnap ilyen magabiztos — húzta el a száját. — Prémium, mi? És hallgattál róla. Ez nem szép, Laura. A családban ilyet nem csinálunk.

 

Daniel a szoba közepén állt, zavartan, mint egy diák, akit másoláson kaptak.

 

— Laura… — kezdte. — Ez igaz?

 

— Igaz — bólintott. — Prémium. Az enyém. A munkámért.

 

— Na tessék! — élénkült fel Hélène. — Akkor minden remekül alakul. A pénz pont jókor jött. Sophie részletre vette a telefont, a kamatok brutálisak, rendezni kell. Nekem is jól jönne már egy kezelés… és a rezsi is megemelkedett…

 

— Nem — mondta Laura.

 

Halkan. Kiabálás nélkül. De úgy, hogy Sophie mosolya azonnal eltűnt.

 

— Hogyhogy nem? — ráncolta a homlokát az anyós.

 

— Ez a pénz nem megy senki hitelére, telefonjára vagy „biztos, ami biztos” kezelésekre.

 

— Hogy merészelsz?! — Hélène hangja egy oktávval magasabbra ugrott. — Egy család vagyunk!

 

— A család azt jelenti, hogy nem turkálnak más telefonjában, és nem számolják más pénzét — válaszolta Laura nyugodtan. — Nem azért dolgoztam és spóroltam, hogy betömjem a ti lyukaitokat.

 

Sophie felhorkant:

 

— Na tessék… megérkezett a milliomosnő. Elfelejtette, ki fogadta be.

 

— Nem felejtettem el semmit — nézett rá Laura hidegen. — Csak abbahagytam, hogy összekeverjem a hálát a kötelességgel.

 

Hélène a fiához fordult:

 

— Daniel, hallod ezt? Megaláz minket! Mondj neki valamit!

 

Minden tekintet Danielre szegeződött. Nagyot nyelt.

— Laura… talán segíthetnénk egy kicsit. Ideiglenesen. Ugye érted…

 

Laura közelebb lépett. Nagyon közel.

 

— Te értesz engem? — kérdezte halkan. — Ez a pénz az első lépés a saját lakásunk felé. Az elköltözés felé. Vagy te nem akarsz elmenni innen?

 

Daniel hallgatott.

 

— Ez a válasz — bólintott Laura.

 

Hélène összecsapta a kezét:

 

— Aha! Szóval itt akar minket hagyni! Megkapta a pénzt, és máris hátat fordít!

 

— Nem hagyok el senkit — mondta Laura. — Csak kilépek a bankautomata szerepéből.

 

Odament Sophie-hoz, és nyugodtan kivette a kezéből a telefont.

 

— Többé ne nyúlj a dolgaimhoz.

 

— Hogy mersz?! — sziszegte Sophie.

 

Laura Daniel felé fordult. Lassan. Harag nélkül.

 

— Tegnap is kimondtam, és ma is megismétlem — a hangja halk volt, de szilárd. — A családod nem kapja meg a pénzemet. Soha.

 

A csend elnyúlt. Daniel a padlót nézte.

 

— Akkor… a pénzt választod? — préselte ki végül.

 

— Nem — rázta meg a fejét Laura. — Magamat választom.

 

Bement a hálószobába, elővette az előre összekészített táskát, és visszatért az előszobába.

 

— Egy barátnőmnél lakom majd. Akkor adom be a válókeresetet, amikor készen állok. Ne keress — kikapcsolom a helymeghatározást — mondta tárgyilagosan.

 

— Nem mehetsz el csak így! — kiáltotta Hélène.

*

Laura az ajtóból visszafordult:

 

— De igen. És elmegyek.

 

Az ajtó halkan, szinte udvariasan csukódott be.

 

Egy héttel később Laura egy kis bérelt garzonban ült, kávét ivott, és az előzetes hitelbírálathoz szükséges papírokat írta alá. A telefon hallgatott. És ez a hallgatás volt a legkellemesebb hang az elmúlt években.

 

Az ablakon át nézett kifelé, és először nem érzett bűntudatot.

 

Mert a szabadság — mint kiderült — nem egy lakással kezdődik.

Hanem egyetlen egyszerű szóval: „nem”.