— Az anyósom az ÉN örökségemért jött. Aztán még pert is indított. Csakhogy most már MÁS VAGYOK.

 

— Ha tönkre akarod tenni a saját családodat — hajrá, Anna! De jegyezd meg: a lakások jönnek-mennek, a férj és a gyerek marad, — mondta Margaret hidegen, tenyerét az asztalra támasztva, mintha el akarná tolni.

 

Anna megtörölte a kezét a kötényében, a babakocsiban alvó Lucasra pillantott, majd nyugodtan megszólalt:

— Tényleg? És az nem számít, hogy az „örök férjem” reggeltől estig magára hallgat, és még gombócot sem főz az engedélye nélkül?

 

Margaret megvetően összeszorította az ajkát.

— Túlzol. Egyszerűen szeret téged. Én pedig csak irányítani próbálom, tanácsot adok…

 

— Tanácsot? Maga nem tanácsot ad, hanem úgy irányítja, mint egy távirányítót — megnyom egy gombot, és ő már hajlik is.

 

— Okosnak képzeled magad? Beszédes vagy. Csak épp józan észből kevés van. Az ilyenek miatt mennek tönkre a családok. Az örökség kényes dolog. A pénz megrontja az embereket. Főleg azokat, akiknek kevés a fizetésük, de nagyok az igényeik.

*

Alex halkan lépett be a konyhába, ahogy mindig. Harmincnégy éves volt, de az anyja mellett még mindig úgy nézett ki, mint egy fiú, akire még a teafőzést sem bízzák. Leült, elővette a telefonját.

 

— Szia, Alex, — mondta Anna nyomatékosan. — Találd ki, miről van megint szó.

 

— Anna, kérlek, ne kezdd, jó? — morogta, fel sem nézve.

 

— Persze, jelenet nélkül. Már csak egy macis papucs hiányzik — a teljes képhez.

 

Margaret teát töltött magának, és megrázta a fejét.

— Anna, csúnyán viselkedsz.

 

— És hogyan kellene? Megköszönni, hogy már kiszámolták, mennyit ér Martin nagybácsi lakása, és ki költözik be először? Vagy örülni annak, hogy „hirtelen segíteni akarnak a felújításban” pont most, amikor négy millió van a számlámon?

 

— Csak meg akartuk beszélni a lehetőségeket.

 

— Megbeszélni? Már el is mentek megnézni a konyha elrendezését! Alex, mondj már valamit!

 

Alex felnézett.

— Anna, mi család vagyunk. Azt hittem, nem akarod mindet megtartani magadnak. Még a hitelt is ki akartam számolni.

 

— Mit csináltál? — Anna keserűen felnevetett. — Vagyis már elköltöttétek a pénzemet, ami soha nem is volt a tietek? Csak van egy gond: ÉN örököltem, nem TI.

 

Alex a mosogatóhoz ment, és demonstratívan elkezdett elmosni egy bögrét.

— Ez mind a barátnőd, Sophie miatt van. Ő mindig „megtanítja az embereket élni”. Az ő útját akarod járni?

 

— Ki akarok lépni ebből a lakásból. És ebből a házasságból is.

 

Margaret majdnem félrenyelte a teát.

— Megőrültél? Gyereked van!

 

— Igen. És neki olyan anyára van szüksége, aki nem félelemben él.

*

— Akkor menj! De vissza ne gyere — nem lesz visszaút!

 

— Remek, — mondta Anna nyugodtan. — Alex, te maradsz vele. Így egyszerűbb lesz.

 

Anna becsukta az ajtót, és sokáig ott maradt, háttal neki dőlve. A szíve egyenletesen vert, hisztéria nélkül — mintha odabent végre a helyes ritmust állították volna be. Lucas megmozdult, halkan felsírt. Anna felvette, magához szorította, és a fülébe súgta:

 

— Ennyi volt, kicsim. Többé senki sem dönt helyettünk.

 

A nyugalom azonban nem tartott sokáig.

 

Három nappal később vastag boríték hevert a postaládában. Hivatalos. Pecséttel. Anna azonnal tudta, kitől jött. Az ujjai nem remegtek, amikor felbontotta. Keresetlevél. Száraz, hideg megfogalmazások, mintha nem családról, hanem leltárról lenne szó.

„Tulajdonrész elismerése… hozzájárulás figyelembevétele… együttélés… erkölcsi indokok…”

 

— Erkölcsi, — mosolygott fel Anna hangosan. — Hát persze.

 

Sophie este érkezett, tésztát és egy üveg vizet hozott — „arra az esetre, ha ma a bor nem opció”. Elolvasta az iratokat, felvonta a szemöldökét.

 

— Komolyan azt hiszi, hogy el tudja venni az örökségedet?

 

— Ő mindig komolyan hitte, hogy mindent megtehet.

 

— Rendben, — dőlt hátra Sophie. — Akkor mi is komolyak leszünk. Találtam neked egy ügyvédet. Nő. Nyugodt. És kifejezetten nem kedveli az olyanokat, mint Margaret.

*

Az ügyvédnő pontosan ilyen volt: alacsony, rövid hajú, a hangjában egy csepp kétség sem volt.

 

— Semmi esélyük, — mondta, miközben átlapozta az iratokat. — De nyomást fognak gyakorolni. A fiún keresztül. Az „erkölcsre” hivatkozva. Sajnálatra építve. Fel van készülve?

 

Anna bólintott.

 

— Három évig éltem nyomás alatt. Ez már nem a legrosszabb.

 

Alex minden nap írt. Először röviden: „Hogy van Lucas?”, aztán hosszabban: „Anya túlzásba viszi, beszéltem vele”, végül kétségbeesetten: „Tudod, hogy két tűz között vagyok”.

 

Anna nem válaszolt. Többé nem volt senki tüze, amit oltani kell.

 

A bíróságon Margaret magabiztos volt. Fekete kosztüm, rendezett frizura, egy nő tekintete, aki megszokta, hogy a hangjával győz. A családról beszélt, arról, hogy „mindig segített”, hogy „Annát a lányaként kezelte”. Alex mellette ült, görnyedten, mintha kisebbé akart volna válni.

 

Amikor Annának adták meg a szót, csend lett a teremben.

 

— Nem a szeretetről fogok beszélni, — kezdte. — Mert a szeretetet nem négyzetméterekben mérik. Az irányításról beszélek. A félelemről. Arról, hogy éveken át megmondták, mit kell tennem. És ma nem a pénz miatt vagyok itt. Hanem azért, mert most először nem hátrálok meg.

 

Elővette az üzenetek kinyomtatott példányait. Hangfelvételeket. Dátumokat. Mondatokat.

 

Margaret elsápadt.

 

Az ítélet gyorsan megszületett. A keresetet teljes egészében elutasították. Fellebbezési jog nélkül.

*

Kint Alex megpróbálta utolérni Annát.

 

— Ennyi volt? — kérdezte halkan.

 

Anna figyelmesen ránézett. Harag nélkül. Fájdalom nélkül.

 

— Igen. És ez rendben van.

 

Alex bólintott. Talán először értette meg igazán.

 

Tavasszal Anna új lakásba költözött — világosba, nagy ablakokkal. Lucas ott tette meg az első lépéseit, a kanapé szélébe kapaszkodva. Anna a padlón ülve egyszerre nevetett és sírt.

 

Reggelente az ablaknál itta a kávét. A telefon hallgatott. És ebben a csendben nem volt magány.

*

— Megcsináltuk, — mondta a fiának, és megcsókolta a feje búbját.

 

A napfény egyenletes, meleg csíkban feküdt fel az ablakpárkányra. És ez megint elég volt.