— Az után, amit anyám születésnapján műveltél, azok után a részeg táncok és a bátyámmal való flört után — ma éjjel az erkélyen alszol!

 

— Menj a fenébe, Viktor! Az anyád itatott le a saját likőrjével! A testvéred pedig csak alkalomra várt, hogy taperoljon!

 

— Fogd be! És szedd össze a cuccaidat!

 

— Aha, persze! Ez az én lakásom, ha elfelejtetted!

 

Minden egy héttel a szerencsétlen születésnap előtt kezdődött. Az anyós, Margaret Collins, vasárnap reggel hétkor telefonált:

 

— Elena, megvetted a ruhát? Eszedbe se jusson farmerben megjelenni! Fontos emberek lesznek ott!

 

Elena álmosan megdörzsölte a szemét. Mellette Viktor horkolt, a takarót a fejére húzva.

*

— Margaret, mondtam már, meg fogom venni…

 

— Mondtad, mondtad! Csak beszélsz! Öt éve házas, és semmi eredmény — se unokák, se rend a házban!

 

Elena bontotta a vonalat, mielőtt végighallgatta volna. Viktor kinyitotta az egyik szemét:

 

— Megint anyám hívott?

 

— Igen. Ruhát akar.

 

— Vedd meg, mi az neked.

 

*

Elena hallgatott, de belül minden összeszorult. „Vedd meg, mi az neked” — Viktornál ez a mondat mindig ugyanúgy hangzott: mintha nem az ő idejéről, pénzéről és idegeiről lett volna szó, hanem valami jelentéktelen apróságról.

 

A ruhát végül megvette. Drága volt, kényelmetlen, idegen. Margaret Collins videóhívásban hagyta jóvá, összeszorított ajkakkal, és a végén odavetette:

 

— Legalább egyszer úgy fogsz kinézni, mint a fiam felesége.

 

Az ünnepséget egy fehér abroszos, élőzenés étteremben tartották. Margaret ragyogott, fogadta a gratulációkat, és a vendégeknek „a menyemet” mutatta be, mintha egy drága, de nem túl sikeres vásárlást szemléltetne. Elena mosolygott, poharat emelt pohár után — a házi likőr körbejárt, az anyós pedig gondosan újratöltött:

 

— Ugyan már, ne kéresd magad, az egészségedre!

 

Az est közepe táján Elenának melege lett, fullasztónak érezte a levegőt. Kiment a táncparkettre, hogy lerázza magáról a feszültséget. A zene hangos volt, az emberek felszabadultak. Viktor testvére túl gyorsan, túl közel jelent meg. A keze tovább maradt ott, mint kellett volna.

 

— Vedd el a kezed — mondta Elena, de ő csak elmosolyodott.

 

Margaret Collins ezt az asztaltól látta. Látta — és elfordult.

 

Amikor hazaértek, Viktor még a cipő levételére sem adott időt. A szavak úgy záporoztak, mint az ütések. Erkély, szégyen, anya, testvér. Elena hallgatta, és hirtelen megértette: Viktor már döntött. Nem tisztázni, nem meghallgatni — büntetni.

 

— Tényleg azt hiszed, hogy mindenért csak én vagyok a hibás? — kérdezte halkan.

*

— Én az anyámnak hiszek — vágta rá Viktor.

 

Elena elmosolyodott. Lassan, fáradtan. Bement a hálószobába, elővette a bőröndöt — nem azt, amelyikbe dühösen dobálják a holmikat, hanem azt, amely már régóta ott állt, mintha a maga idejére várt volna. Nyugodtan pakolt, kapkodás nélkül.

 

— Mit csinálsz? — kérdezte Viktor zavartan.

 

— Elmegyek. Nem az erkélyre. Ebből az életből.

 

— Ezt nem mered megtenni. Nélkülem te…

 

— Magammal vagyok — szakította félbe Elena. — És ez elég.

 

Viktor még próbált mondani valamit, de a szavak szétestek. Elena becsukta a bőröndöt, felvette a kabátját, és egy pillanatra megállt az előszobában.

 

— Mondd meg Margaret Collinsnak, hogy jól sikerült a likőrje. Tökéletesen megmutatta, kik vagytok.

*

Az ajtó halkan, szinte udvariasan csukódott be.

 

Egy hónap múlva Elena egyedül élt a saját lakásában. Mások ünnepei nélkül, reggeli hívások és idegen elvárások nélkül. Esténként kiment az erkélyre — nem aludni, hanem levegőt venni. És minden alkalommal ugyanarra gondolt: néha a leghangosabb botrány a leghelyesebb csenddel ér véget.