— Elegem van abból, hogy élő bankautomataként és ingyen bébiszitterként használjatok! — kiáltotta Claire, és az anyós egész rokonsága dermedten elhallgatott.
— Már nem ismerlek meg, Marc! — mondta, majd úgy csapott az asztalra, hogy a kanál kiugrott a bögréből, és csilingelve a laptop fedelének csapódott. — Fel is fogod, mit tettél?
Marc lehajtott fejjel ült, mint egy rajtakapott kisfiú. Csakhogy a napló helyett telefon volt a kezében. A telefonon üzenetek. Az anyjával. Bernadette Laurent-nel. Szabály-nő. Mindig köntösben, azzal az arckifejezéssel, mintha családi tanácsot vezetne.
— „Claire spórol, de hallgat. Biztosan már összegyűjtött egy milliót. Beszélj vele. Hiszen a feleséged, nem idegen.” — Claire hangosan olvasta fel, és a „spórol” szó úgy hangzott, mintha bűncselekményről lenne szó.
— Csak megkérdezte, hogy vagyunk — motyogta Marc, a homlokát dörzsölve, mintha ki akarná törölni magát a beszélgetést.
— Megkérdezte?! — Claire nem tudta visszatartani magát. — Hat éven át minden fillért félretettem, miközben te segítettél a húgodnak, Sophie-nak a hitelkártyákkal, és az öcsédnek, Lucnak az „elengedhetetlen kiadásokkal”. Hat évig, Marc! Nyaralás nélkül, pihenőnap nélkül. És most mindez „családi vagyon”?
*
Marc felnézett — bűntudatosan és tanácstalanul.
— Claire, te is tudod… anyának kicsi a nyugdíja, Sophie és Luc az ипотекát nyögi…
— És én micsoda vagyok? Segélypénztár? Én sem ajándékokból élek. Én tartalak el — téged, az anyádat és ezt az egész „szegény” rokonságot, amely gyakrabban jár manikűrre, mint én szabadságra.
Marc felemelte a kezét, mintha védekezne. De Claire nem támadni készült.
— Felfogod, mit tettél? — folytatta. — Kiöntötted az összes megtakarításomat. Az anyádnak. Csak úgy. És még csak fel sem fogtad, hogy elárultál.
Marc közelebb lépett, meg akarta érinteni, de Claire hátrébb lépett.
— Ne érj hozzám. Nem kiabálok, Marc. Egyszerűen megértettem, hogy tévedtem. Azt hittem, a férjem vagy. De kiderült, hogy közvetítő vagy. Köztem és az anyád között.
Leült a laptop elé, megnyitotta a banki alkalmazást. A képernyőn: 1 416 200. Évek munkája, álmatlan éjszakák, apró lemondások.
— Elmegyek, Marc.
— Hová? — kérdezte zavartan.
— Bárhová. Csak messze ettől az „egyesített családtól”. Holnap elkezdek lakást keresni.
— Claire, ne tedd… nem rossz szándékból…
— Én viszont teljes tudatossággal teszem. Mert elfáradtam. Ettől a végtelen rokonságtól, amelynek én csak bevételi forrás vagyok.
Becsukta az ajtót. Nem hangosan — egyszerűen pontot tett a végére.
A reggel csenddel fogadta. Marc elment dolgozni, búcsú nélkül. Claire pedig hosszú idő óta először könnyűséget érzett.
Délben megszólalt a telefon. A kijelzőn: „Bernadette Laurent”.
— Igen?
— Claire, beszéltünk Marccal. Okos vagy, hogy spórolsz. De hát ez mind a családért van, ugye?
— Nem.
— Hogyhogy nem?
— Teljesen egyértelműen. Ezek az én pénzeim. Az én munkám. Az én éveim. Ez nem családi költségvetés, hanem a személyes biztonságom.
— Kislány, ne felejtsd el, hová tartozol. A család része vagy. Nálunk minden közös.
— Akkor kezdjék a közös erőfeszítésekkel, ne a közös követelésekkel — válaszolta nyugodtan Claire. — Elegem van abból, hogy a szponzorotok legyek.
Sípolás. Szünet. Üresség. És hirtelen — az érzés, mintha kő esett volna le a válláról.
Este Marc sushi-val érkezett.
— Lazacos. Ahogy szereted.
— Köszönöm, de már hívtam egy taxit.
— Hová mész?
— Egy barátnőmhöz. Pár napra.
Marc leült a székre, tanácstalanul, mint egy rossz jegyet kapott diák.
— Marc — mondta Claire, miközben begombolta a kabátját. — Valaha szerettelek. De a szeretet nem bírja el az árulást, még a „véletlent” sem.
Kilépett. Csendben. Jelenet nélkül. De véglegesen.
Claire nem nézett vissza. Még akkor sem állt meg, amikor az ajtó mögötte halk, szinte udvarias hanggal becsukódott. A lépcsőházban vacsora és por szaga keveredett — egy átlagos ház, egy átlagos élet. De belül úgy érezte, mintha egy szűk ketrecből lépett volna ki a szabad levegőre.
Az első napokat Antoniánál töltötte. Rosszul aludt, korán ébredt, de furcsa módon már nem azzal a súllyal, amellyel korábban nyitotta ki a szemét. A telefon hallgatott. Sem Marc, sem Bernadette nem hívta. És ez a csend többet mondott minden szónál.
A negyedik napon üzenet érkezett.
„Claire, találkozzunk. Beszélnünk kell. Sok mindent megértettem.”
Elolvasta — és nem válaszolt. Nem haragból. Egyszerűen azért, mert már nem volt mit megbeszélni.
A lakást gyorsan megtalálta. Kicsi volt, a város szélén, kopott lépcsőházzal és régi lifttel. De a parkra néző ablakokkal. Amikor a tulajdonos átnyújtotta a kulcsokat, Claire akaratlanul is elmosolyodott.
— Úgy örül, mintha nyert volna — jegyezte meg a nő.
— Majdnem így is van — válaszolta halkan Claire.
Egy hét múlva Marc mégis megjelent. Az új ajtaja előtt állt ugyanazzal az arckifejezéssel — zavartan, bűntudatosan, mintha ismét rossz jeggyel jött volna haza.
— Nem tudtam, hogy idáig fajul — kezdte azonnal. — Anya… nyomást gyakorolt. Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen.
Claire nyugodtan hallgatta. Remegés és düh nélkül.
— A gond az, Marc — mondta végül —, hogy nálad a „mindenki” soha nem jelentett engem.
Marc lehajtotta a fejét.
— Mindent helyre tudok hozni. Kezdhetjük elölről.
Claire megrázta a fejét.
— Nem. Te nem elölről akarod kezdeni, hanem visszakapni a kényelmet. Én pedig nem akarok többé kényelmes lenni.
Marc szó nélkül ment el. Ezúttal sushi és ígéretek nélkül.
Egy hónappal később Claire beadta a válókeresetet. Az eljárás meglepően egyszerű volt. Megosztás nélkül, botrány nélkül — mintha minden már rég eldőlt volna benne.
Bernadette egyszer próbált telefonálni.
— Meg fogod bánni — mondta köszönés helyett. — Egyedül nehéz.
— Az nehéz, amikor kihasználnak, és ezt családnak nevezik — válaszolta nyugodtan Claire, majd bontotta a vonalat.
Este az új lakásában az ablakpárkányon ült, teát ivott, és nézte, ahogy lent felgyúlnak a lámpák. A szobában csend volt. Nem üresség — csend.
*
Először hosszú évek után biztosan tudta:
a pénz elfogyhat,
az emberek elmehetnek,
de ha nem árulod el önmagad — már nem veszítettél.
Claire becsukta az ablakot, lekapcsolta a lámpát, és nyugodtan elaludt.
És ez elég volt.