— A fiad már nem a férjem, ezért nem vagyok köteles segíteni neked, — mondta Olivia, és becsapta az ajtót az anyósa előtt.

 

Az ajtó nagy csattanással vágódott a tokhoz, a régi csillár megremegett az előszobában, halk csilingelő hangot adva. Olivia háttal az ajtónak támaszkodott, majd lassan lecsúszott a padlóra. A szíve valahol a torkában dobogott, a fülében még mindig Marianna Schultz felháborodott hangja visszhangzott.

 

— Hogy beszélhetsz így velem? Mindezek után, amit értetek tettem!

*

Olivia pontosan tudta, hogy az ajtó túloldalán az anyós még néhány percig ott fog állni, összeszedi a gondolatait, majd sértett méltósággal távozik, hogy felhívja a fiát, és elmondja a saját verzióját arról, milyen kegyetlen és hálátlan a volt menye. De Martint, a volt férjét, már régóta nem érdekelte, mi történik ezek között a falak között. Ahogy Olivia sem.

 

A házasságuk három hónappal ezelőtt ért véget. Hirtelen, mintha elszakadt volna a filmszalag egy régi vetítőben. Egy este Martin hazajött, és nyugodtan közölte, hogy megismert egy másik nőt. Hogy elfáradt. Hogy ideje különválni. És hogy már talált magának lakást.

 

— Remélem, nem rendezel jelenetet — mondta akkor, miközben pakolta a holmiját. — Mindketten tudjuk, hogy köztünk már rég nincs semmi.

 

Olivia nem rendezett jelenetet. Csak állt, és nézte, ahogy a bőröndbe gyömöszöli a pulóvereket, amelyeket ő valaha gondosan hajtogatott a polcokon. Ahogy leveszi az esküvői fotójukat a falról, és hanyagul bedobja egy fiókba. Ahogy elviszi a bakelitlemez-gyűjteményét, üres helyeket hagyva maga után a polcokon.

 

Nem volt fájdalom — csak bénultság. Mintha mindezt egy vastag akváriumüvegen keresztül figyelné. Talán igaza volt — talán már régen kihunyt minden. Tizenhárom év házasság rutinná, megszokássá, kötelességek sorává vált.

 

És aztán elkezdődött a legfurcsább időszak. Marianna Schultz, az anyós, aki korábban hideg és fölényes volt, hirtelen egyre gyakrabban jelent meg. Hol egy üveg házi savanyúságot hozott, hol azt kérdezte, nem kell-e segítség a takarításban, hol egyszerűen csak teázni ugrott be.

 

Eleinte Olivia még meg is örült neki. A lakás túlságosan csendesnek tűnt, a magány nyomasztotta. De hamar kiderült: ennek a „törődésnek” megvolt a maga célja.

 

— Olivia, gondolkodtam — mondta egyszer Marianna, miközben a teát kevergette abban a csészében, amelyet egykor az esküvőjükre kaptak. — Végül is ez a lakás Martiné lett az apjától. Persze papíron mindkettőtöké, de ugye érted…

 

Először Olivia nem értette, mire akar kilyukadni. Amikor rájött, keserű mosoly jelent meg az arcán.

 

— Azt akarja, hogy elköltözzek?

 

— Dehogyis! — csapta össze a kezét az anyós, kiöntve a teát az abroszra. — Csak a jövőre gondolok. Martin talán vissza akar majd jönni. Vagy eladni a lakást. Válás után minden más…

 

— A válás után jogom van a közösen szerzett vagyon felére — felelte nyugodtan Olivia. — És ez a lakás, még ha ajándék volt is Martinnak, a törvény szerint mindkettőnké.

 

Három évvel korábban Olivia elvégezte a jogi kart. Későn kezdte — harminckét évesen. Akkor Martin csodálkozott:

 

— Minek neked ez? Így is minden rendben van. Jól keresek.

 

De Olivia kitartott. És most hálás volt ezért az elszántságért — ismerte a törvényt, és nem akarta hagyni, hogy volt anyósa megfossza az otthonától.

 

A beszélgetés után Marianna Schultz taktikát váltott. Szomorú arccal kezdett megjelenni, az egészségére és a magányára panaszkodott.

 

— Tudod, Olivia, mostanában gyakran elesem — mondta sóhajtva. — Felmegy a vérnyomásom, az orvosok figyelmeztetnek… És ha történik valami, ki segít majd? Martin most már messze lakik…

 

Olivia beadta a derekát. Hetente egyszer meglátogatta, segített a házimunkában, főzött. Végül is idős asszony volt, a fia pedig láthatóan eltávolodott.

 

De hamar minden túl gyakori lett. Napi többszöri hívások, sértődés, ha Olivia nem tudott menni, és — a legkellemetlenebb — pletykák. Marianna elkezdte azt terjeszteni az ismerősök között, hogy mindenért Olivia a hibás.

 

— Nem tudott otthont teremteni — mondogatta szomorúan csóválva a fejét. — Szegény Martin úgy járt haza, mintha kényszermunkára menne. Ő meg csak a könyveivel és a dolgaival foglalkozott…

 

Amikor egy barátnő továbbadta ezeket a szavakat, Olivia türelme elfogyott. És ma, amikor az anyós előzetes bejelentés nélkül érkezett, és segítséget követelt a kamrában, Olivia nem bírta tovább.

 

— Marianna — mondta határozottan —, a fiad már nem a férjem, ezért nem vagyok köteles segíteni neked.

 

És ezekkel a szavakkal becsukta az ajtót a döbbent arc előtt.

— Hozzánk? — kérdezte Olivia, nem értve azonnal. — Hozzánk? Kikhez pontosan?

 

Martin végighúzta a kezét az arcán, mintha le akarná törölni a fáradtságot.

 

— Hozzád — mondta végül. — A te lakásodba. Az orvosok szerint folyamatos felügyeletre van szüksége. Én pedig most… érted. Albérlet, munka, állandó utazás.

 

Olivia érezte, ahogy belül minden összeszorul. A kórházi folyosó hirtelen szűknek és fojtogatónak tűnt.

 

— Azt kéred, hogy az anyád velem éljen? — kérdezte halkan. — Mindezek után?

 

— Kérlek — javította ki Martin. — Nem felajánlom. Kérlek.

 

Olivia hallgatott, és a folyosó végén lévő ablakra nézett, amely mögött lassan szitált az eső. Maga előtt látta az elmúlt hónapokat: a szemrehányásokat, a pletykákat, a hideg pillantásokat, a mai jelenetet az ajtónál.

 

— Martin — szólalt meg végül —, fel tudod fogni, mit jelent ez számomra?

 

— Fel — bólintott túl gyorsan. — Ez csak átmeneti. Néhány hónap, amíg megerősödik.

 

— Ugyanezt mondtad akkor is, amikor elmentél — mosolyodott el keserűen Olivia. — „Átmeneti”, „így jobb lesz”, „megbeszéljük”. Aztán egyszerűen eltűntél.

 

Martin lesütötte a szemét.

 

— Hibáztam. Tudom. De most nem rólam van szó. Hanem anyáról.

 

— És rólam mikor lesz szó? — kérdezte élesen, majd azonnal megbánta a hangnemet.

 

Martin nem válaszolt. Ebben a pillanatban halk csengés hallatszott a kórteremből.

 

— Hív — mondta. — Bemész?

 

Olivia bólintott, bár minden porcikája tiltakozott.

 

Marianna Schultz sápadtan feküdt a kórházi ágyon, szokatlanul kicsinek tűnt a nagy fehér ágyneműben. Amikor meglátta Oliviát, megpróbált mosolyogni, de csak alig észrevehetően rándult meg az ajka.

 

— Olivia… — suttogta. — Eljöttél.

 

— Igen — felelte halkan Olivia. — Hogy érzi magát?

 

— Rosszul — mondta őszintén Marianna. — Félek. Azt hittem… meghalok.

 

Olivia hallgatott.

 

— Igazságtalan voltam veled — mondta nehezen az anyós. — Csak… megszoktam, hogy mindig közel voltál. Aztán megijedtem, hogy egyedül maradok.

 

A szavak váratlanul hatottak. Nem vádként — vallomásként.

 

— Azt hittem — folytatta Marianna —, ha nyomást gyakorlok rád, nem mész el. Ostobaság, ugye?

 

Olivia leült az ágy melletti székre.

 

— Fájt — mondta egyszerűen. — Nagyon fájt.

 

— Tudom — suttogta Marianna, és lehunyta a szemét. — Bocsáss meg.

 

A kórteremben csend lett, csak a gépek egyenletes hangja törte meg.

 

Amikor Olivia kilépett a folyosóra, Martin a falnak támaszkodva várta.

 

— Nos? — kérdezte.

 

— Bocsánatot kért — felelte Olivia.

 

Martin meglepetten felvonta a szemöldökét.

 

— Ez… sokat jelent — tette hozzá Olivia. — De nem változtat a valóságon.

 

— Mit értesz ez alatt? — feszült meg Martin.

 

— Nem tudom vállalni az anyád gondozását — mondta Olivia határozottan. — Nem azért, mert idegen számomra. Hanem mert többé nem akarom feláldozni magam.

 

Martin elsápadt.

 

— Akkor mit tegyünk?

 

— Vannak ápolók, rehabilitációs központok, szociális szolgálatok — sorolta Olivia. — És ott vagy te is. A fia.

 

Martin hosszú ideig hallgatott, majd bólintott.

 

— Igazad van. Mint mindig.

 

Két héttel később Mariannát átszállították egy rehabilitációs központba. Martin minden nap meglátogatta, megtanulta, hogyan legyen mellette — nem szavakkal, hanem tettekkel.

 

Olivia pedig hosszú idő után először érzett valami különöset, szinte elfeledettet — nyugalmat. Már nem várt szemrehányó hívásokat, és nem magyarázkodott az élete miatt.

*

Egy este, hazafelé menet megállt az ablaknál, és belenézett az üvegben tükröződő arcába. Fáradt volt, de élő. Szabad.

 

Néha a szeretet nem azt jelenti, hogy mindenáron maradsz.

Néha a szeretet azt jelenti, hogy időben kimondod: „nem”, és először választod önmagad.