— Család vagyunk? NEM! — Anna a férje arca előtt lengette a bankkártyát. — Te és az anyád vagytok család, én meg itt fizetek kettő helyett!

 

— Miért tetted ezt, Marc?! — Anna a konyhában állt, úgy szorítva a bankkártyát, mintha fegyver lenne. A szemében szikrák villantak, az ajkai remegtek, a tűzhelyen pedig felforrt a tej. Ahogy a házasságuk is — túlcsordulásra készen.

 

Marc idegesen toporgott, a padlót nézte — zavartan, mint egy diák rossz jeggyel, a szülők pedig az ajtó mögött.

 

— Anyának folyik a kád… — motyogta. — És magas a vérnyomása…

*

— Nekem magas a vérnyomásom, Marc! — Anna a halántékához szorította a kezét. — Fel tudod fogni, mire akartam költeni azt a pénzt? A tengerhez akartam menni. Egyedül. Nélküled, Jeanne-Marie nélkül, az örökös fasírtjai és a történetei nélkül arról, hogy „a szíve majd megszakad az éjszakai beszélgetéseitek miatt”!

 

Idegesen felnevetett — röviden, szaggatottan. A nevetése rekedt volt, mintha belülről kiégett volna.

 

— Még csak meg sem kérdeztél! — folytatta. — Egyszerűen levetted a pénzt. Az enyémet. Az én kártyámról. Mi vagyok én, egy bankautomata?

 

— Hiszen család vagyunk — morogta.

 

— Család? Igen, csak te a fiú vagy, én a pénztáros, az anyád meg a főkönyvelő! — Anna rácsapott az asztalra. — Hoztál te valaha önálló döntést?

 

— Csak azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen. Elköltözünk, anyánál felújítás lesz, tágasabb lesz…

 

— Tágasabb kinek? Az edényeinek? Hogy bejöhessen a konyhába, és megkérdezze, nem túl rövid-e a nadrágom?!

 

Egy bérelt garzonban éltek. Három éve. Ez idő alatt a szerelem fáradtsággá vált, a romantika pedig a rizottó szagává, amit Jeanne-Marie minden héten hozott. Kulcsa is volt, mellesleg.

 

— „Csak a biztonság kedvéért, ha elfelejtenétek kihúzni a vasalót.” — Így mondta. És nyilván azt értette alatta: nehogy elfelejtsétek, ki az úr a házban.

 

Anna emlékezett, hogyan jött be egyszer reggel, amikor még aludtak. Úgy lépett be, mintha a saját lakása lenne, bevásárlószatyorral és olyan arckifejezéssel, mintha nem pihenés közben kapta volna őket rajta, hanem bűncselekményen.

 

— Mit akarsz, Marc? — Anna egyenesen ránézett. — Anyáddal akarsz élni? Minden nap azt hallgatni, hogy „rosszul nézel ki”, és hogy „ez az Annád teljesen tönkretett”? Tessék, menj.

 

Hallgatott. Mert csak egy dolgot akart — hogy mindenki elhallgasson.

 

— Tudtam, — mondta Anna halkan. — Egy férfi, aki nem tud magának teát főzni, de más pénzéről dönt.

 

— Ő az anyám, Anna. Nehéz neki. Egyedül van. Legalább nyugodtan beszélhetnél vele.

 

— Beszéljen veled. Te meg vele. Lehetőleg egy másik lakásból.

 

Anna közelebb lépett. A hangja kemény lett:

 

— Figyelj ide jól. Ha még egyszer döntesz rólam nélkül — elmegyek. Jelenetek nélkül. Összepakolok. Csak a füles papucsokat hagyom itt — emléknek.

 

Marc hallgatott. Még a vízforraló is abbahagyta a sziszegést.

 

Egy óra múlva Anna a kanapén feküdt, a plafont bámulva. Úgy tűnt, mintha az alacsonyabb lett volna, mintha ránehezedne.

 

Elővette a telefonját, felhívta a barátnőjét.

 

— Ines, a határon vagyok. Vagy elválok, vagy reggelente inni kezdek. Melyik az olcsóbb?

 

— A válás — válaszolta. — Az alkohol nem állna jól.

 

— Jogos — mosolyodott el keserűen Anna.

 

— Mi történt?

 

— Levette a pénzemet. Az anyjáéra. Egy szó nélkül. Úgy döntött, hogy ez a helyes. Én meg — mintha nem is léteznék.

 

— Akkor ideje bezárni ezt a „bankot”. Letiltottad a kártyát?

 

— Igen.

 

— Nagyszerű. Most tiltsd le a kételyeket is.

 

Másnap reggel Anna elment egy ingatlanirodába.

 

— Szeretném a bérleti szerződést egy névre átíratni — mondta. — Az enyémre.

 

— A férje nem ellenzi? — kérdezte az ügyintéző.

 

— Ha igen, levélből fogja megtudni.

 

Este Marc hazajött. A lakásban dobozok álltak.

 

— Te… elköltözöl?

 

— Nem. Én maradok. Te döntesz.

 

— Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked…

 

— Én meg nem tudtam, hogy számodra csak egy kártyaalkalmazás vagyok. Most már mindketten tudjuk.

 

És hosszú idő után először Anna nem sírt. Mert megértette: ha gazdája lesz, akkor a saját életének lesz az.

 

— Anna, talán mégis beszélnél az anyámmal? — kérdezte halkan az ajtóban.

 

— Az idegeim ezt már nem bírják — válaszolta nyugodtan. — Az ügyvéd csak annyit mondott: „Meneküljenek”.

 

Anna az ablaknál állt egy cigarettával. A füst felfelé szállt, mint a szabadság jelképe — még ha nikotinízű is.

 

— Megváltoztál — mondta Marc.

 

— Te viszont nem. Ez mindent megmagyaráz — felelte Anna.

 

Eltelt egy hét. Marc az anyjánál lakott. Aztán jött a holmijáért. Később pedig „csak beszélgetni”. Egy nap pedig vele együtt érkezett.

 

Jeanne-Marie. Kabátban, olyan arckifejezéssel, mintha ítéletet jött volna hirdetni.

 

— Anna — mondta köszönés nélkül. — Mi ez a rendetlenség? A fiam reggeli nélkül maradt, te meg kávét iszol!

 

— Mostantól reggelizzen maguknál — válaszolta Anna nyugodtan. — Ott, ahol az igazi családja van.

 

— Hogy mersz így beszélni?! — robbant ki a nő. — Ő a férjed!

 

— Nem. Ő az anyja fia, aki az én pénzemből fizette a maguk felújítását. Szép lett, ugye?

 

— Tudtad, hogy nehézségeink vannak!

 

— Maguknak — hangsúlyozta Anna. — Nem nekünk. Én kiléptem ebből a történetből.

 

— Van benned egyáltalán egy kis lelkiismeret?! — emelte fel a hangját Jeanne-Marie, miközben lehúzta a kesztyűit…

 

Anna egy tapodtat sem hátrált. Hirtelen különös nyugalom szállta meg — mintha a legnehezebb már mögötte lenne, és most már csak a pontot kellene kitenni a végére.

 

— Van lelkiismeretem — mondta egyenletesen. — Éppen ezért nem hagyom többé, hogy kihasználjanak. Sem maga, sem a fia.

 

Marc köztük állt, görnyedten, mint egy fiú, akit idegen lekvár fölött értek tetten. Ide-oda kapkodta a tekintetét az anyja és a felesége között, de nem szólt semmit.

 

— Marc — Anna egyenesen ránézett. — Mondasz végre valamit? Vagy megint megvárod, hogy más döntsön helyetted?

 

— Én… nem akartam, hogy idáig fajuljon — motyogta.

 

— Pontosan azért fajult idáig, mert te nem akartál semmit — válaszolta nyugodtan. — Sem dönteni, sem felelősséget vállalni, sem választani.

 

Jeanne-Marie felhorkant.

 

— Látod, fiam? Megmondtam — nem ért meg téged. Egy nőnek lágyabbnak, türelmesebbnek kellene lennie.

 

Anna ironikusan elmosolyodott.

 

— A türelem nem azonos a határtalan beleegyezéssel. És a lágyság nem jelenti azt, hogy el kell tűrni mások irányítását.

 

Odament a szekrényhez, elővett egy dossziét, és letette az asztalra.

 

— Itt van az új bérleti szerződés másolata. A lakás mostantól az én nevemen van. Egy heted van, Marc, hogy elvidd a dolgaidat.

 

— Kidobod a fiamat?! — csattant fel Jeanne-Marie.

 

— Nem — felelte Anna. — Visszaveszem az életemet.

 

A szobára csend borult. Még Jeanne-Marie is elhallgatott egy pillanatra, mintha nem számított volna rá, hogy a vita nem kiabálással, hanem döntéssel ér véget.

 

— Menjünk, anya — szólalt meg végül Marc, anélkül hogy felnézett volna. — Itt… minden világos.

 

Elment Anna mellett, hozzáért a vállához, de ő nem rezzent. Csak lassan, mélyen kifújta a levegőt — mintha három év feszültségét engedte volna ki magából.

 

Az ajtó becsukódott. Nem csapódott — egyszerűen becsukódott. És ez volt a legpontosabb lezárás.

 

Este Anna a párkányon ült egy bögre teával. A telefonja megremegett.

 

— Na? — írta Ines.

 

— Csend — válaszolta Anna. — Igazi. Vádak nélkül. Nyomás nélkül. Ijesztő… és jó.

 

— Akkor ez így helyes.

 

Anna elmosolyodott, és kinézett az ablakon. A város élte a maga életét — az emberek siettek, nevettek, vitatkoztak. Ő pedig hosszú idő óta először érezte, hogy már senkinek sem tartozik semmivel.

 

Egy hónappal később Marc üzenetet küldött. Rövidet.

 

„Igazad volt. Kár, hogy túl későn értettem meg.”

*

Anna elolvasta, majd a telefonját képernyővel lefelé tette le, és többé nem nyúlt hozzá.

 

Mert bizonyos válaszok csak akkor fontosak, amikor az ember még kételkedik. Ő pedig — már nem.