— Nem értem, Claire, ez most valami ünnepi vicc? — kérdezte Isabelle, meglepetéstől megnyúlt arccal, alig hogy belépett a nappaliba.

 

Még csak nem is próbálta leplezni a csalódottságát, így most zavartnak és tanácstalannak tűnt.

 

Alig egy perccel korábban a sógornő széles mosollyal rontott be az előszobába az egész családjával együtt. Újévi jókívánságokat kiabált, nevetett, és színes konfettit szórt szét mindenfelé, mintha teljesen biztos lett volna benne, hogy az ünnep máris kezdetét vette.

*

Évek óta meghívás nélkül jártak át újévet ünnepelni a sógornőhöz és a bátyjához. Ez az év természetesen nem volt kivétel.

 

— Mi folyik itt, Claire? Ez most valami tréfa? — kérdezte Isabelle döbbenten, megállva a nappali közepén.

 

— Nem, nem tréfa. Őszintén szólva én magam is kissé értetlenül állok a dolog előtt. Martin azt ígérte, hogy ezúttal minden másképp lesz. Még örültem is neki. Azt hittem, végre pihenhetek egy kicsit, és vendégnek érezhetem magam a saját otthonomban — válaszolta Claire nyugodtan, szinte közömbösen.

 

Isabelle értetlenül pislogott, miközben a nappaliban álló, teljesen üres asztalt bámulta. Aztán ugyanezzel az arckifejezéssel belépett Claire konyhájába — ott pedig még nagyobb sokk érte.

 

A konyha makulátlanul tiszta volt. Egyetlen jel sem utalt ünnepi készülődésre. A sütő hideg volt, a tűzhely kikapcsolva. A pulton nem sorakoztak főtt zöldségek a salátákhoz, nem álltak befőttesüvegek borsóval, kukoricával, savanyított gombával, uborkával vagy konzerv ananásszal. Nem volt felvágott, sajt, a fűszeres hering nem bújt meg a megszokott bordó „bundája” alatt, nem pirult kenyér a szendvicsekhez. A konyha úgy nézett ki, mintha itt nemcsak hogy nem főztek volna — mintha hosszú ideje senki be sem tette volna a lábát. Tiszta volt. Szinte steril.

 

És maga Claire is teljesen szokatlanul festett egy újévi házigazdához képest. Már fel volt öltözve: csillogó, elegáns ruhát viselt mély dekoltázzsal, frizurája és ünnepi sminkje kifogástalan volt. Magas sarkú cipő volt a lábán. Inkább emlékeztetett egy színésznőre, aki premierre készül, mint egy vendégszerető háziasszonyra, aki sürög-forog a konyhában. Ez pedig különösen furcsának hatott, tekintve hogy ünnepi asztal egyáltalán nem volt.

 

Két gyermeke — Isabelle unokaöccsei — nyugodtan feküdtek a kanapén a tévé előtt, rajzfilmet néztek, és ropogós kekszet majszoltak egy zacskóból.

 

— Te meg mit… csinálsz? — bukott ki végül Isabelle-ből. — Hol van az asztal? Mikor akartál főzni? Már alig van idő újévig…

 

Tovább járkált a sógornője és bátyja lakásában, hátha talál valami nyomot az ünnepi vacsoráról. De hiába — a lakásban még csak étel illata sem érződött.

 

Isabelle megállt a konyha közepén, és lassan Claire felé fordult, mintha csak most kezdené felfogni, mi is történik valójában.

 

— Várj csak… azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem is akartál főzni? — a hangjában felháborodás és egyre növekvő pánik keveredett. — És az újév? A gyerekek, a család, a hagyományok?

 

Claire nyugodtan kinyitotta a hűtőt, belenézett, majd ugyanilyen nyugodtan becsukta. Odabent mindössze egy üveg víz és egy doboz desszert volt.

 

— A hagyományok, Isabelle — mondta halkan, de határozottan — akkor élnek, ha mindenki részt vesz bennük. Nem akkor, amikor egyesek pihennek, mások pedig napokon át a tűzhely mellett állnak. Idén úgy döntöttem, én is az előbbiek közé tartozom.

 

— De mi mindig… — kezdte Isabelle, majd elhallgatott. — Mi erre számítottunk…

 

— Tudom — vágott közbe Claire nyugodtan. — Te, a férjed, a gyerekek. Jöttök, esztek, isztok, hajnalig maradtok. Aztán elmentek, rám hagyva a mosatlan edények hegyeit és a kimerültséget. Így volt minden egyes évben.

 

Isabelle arca elvörösödött.

— Azt akarod mondani, hogy ingyenélők vagyunk?

 

Claire figyelmesen nézett rá, szinte sajnálkozva.

— Nem. Csak azt, hogy többé nem akarok ingyenes étterem lenni, felszolgálással együtt.

 

Ebben a pillanatban Martin lépett ki a szobából. Már fel volt öltözve, kabátban állt, a kulcsok a kezében.

— Claire, megérkezett a taxi — mondta, majd meglátva a húga arcát, nagyot sóhajtott. — Isabelle, mi elmegyünk. Foglalásunk van egy étteremben.

 

— Étteremben?! — Isabelle majdnem megfulladt a felháborodástól. — És mi lesz velünk?!

 

— Ti pedig — folytatta Martin nyugodtan — ünnepelhettek úgy, ahogy nektek kényelmes. Otthon. Vagy elmehettek ti is valahová. Mi senkit sem hívtunk meg.

 

Fojtott csend telepedett a szobára. A kanapén ülő gyerekek tovább nevettek a rajzfilmen, mit sem sejtve arról, hogy épp most omlik össze valakinek egy kényelmesen megszokott rendszer.

 

— Szóval így… — mondta halkan Isabelle, már korábbi magabiztossága nélkül. — Egyszerűen eldöntöttétek, és mindent töröltetek.

 

— Nem — felelte Claire, miközben felvette a kabátját és a táskáját. — Csak elkezdtünk másképp élni.

*

Tíz perccel később az ajtó becsukódott a házigazdák mögött. A lakásban szokatlan csend lett. Isabelle a nappali közepén állt, és hirtelen zavarba jött — asztal nélkül, sürgés-forgás nélkül, az „így szokás” érzése nélkül.

Claire pedig, már a taxiban ülve, hosszú évek óta először mosolygott őszintén. Feszültség nélkül. Fáradtság nélkül. Tudta: ezt az újévet nem a konyhában fogja tölteni, hanem egy ünnepi asztalnál. De már nem mindenkiért — hanem önmagáért.