— A háromszobás lakásod túl nagy egy embernek! Add oda az egyik szobát a gyerekeimnek — tanulni fognak — jelentette ki a mostohaapa.

 

— Normális vagy, Anna?! — Marc hangja úgy hasította ketté a reggeli csendet, mintha valaki ököllel betörte volna az üveget. — Most mi van, idegenek lettünk?!

 

Komolyan azt hiszed, hogy idejössz, mozgatod a szádat — és én kidobok mindent, amiért az elmúlt hat hónapban éltem?

 

— Marc, ne kezdd el, — Anna a konyha ajtajában állt, két kézzel szorítva a bögrét. — Te hívtál ide. Azt mondtad: „Gyere, beszélnünk kell.” Itt vagyok. De ne ordíts velem.

*

— Akkor mégis hogyan beszéljek?! — Marc fel-alá járkált a szülői lakás szűk előszobájában, ugyanazt a kört róva, mint egy ketrecbe zárt farkas. — Nekem és Clarának segítség kell, te meg ott ülsz a háromszobás lakásodban, mint valami nagyasszony.

 

— Ezt már megbeszéltük, — Anna kifújta a levegőt, próbálva nem felrobbanni. — Mindent elmondtam. A lakás az enyém. Az örökség az enyém. Eladásról szó sem lehet.

 

Clara a falnál állt, a telefonját a mellkasához szorítva, mintha pajzs lenne. A szeme csillogott — düh vagy tehetetlen sértettség volt benne, nem lehetett eldönteni.

 

— Hallod egyáltalán magad? — kérdezte halkan, de mérgesen. — Három hónapig gyűjtöttünk anyával a magántanárokra. Marc éjszakánként mellékállásban dolgozik. Segíthettél volna! Csak egy kicsit segíteni!

 

— Segíteni — igen. Önként kifosztani magam — nem, — Anna fáradtan megdörzsölte a halántékát. — Tanuljatok, dolgozzatok. Ezt nem én fogom megcsinálni helyettetek.

 

Victor kilépett a szobából, megigazítva a szemüvegét. Az arca fáradt volt, szürke, de a hangjában acél csengett.

 

— Anna, a mi házunkba jöttél. Viselkedj tisztelettel. Mi család vagyunk.

 

Ha egy kicsit korábban eszetekbe jutott volna ez a szó, most nem lenne ez a cirkusz.

 

De hangosan mást mondott:

 

— A tisztelet kétirányú utca, Victor. Tisztelitek a nagymamámat? Az ő döntését? Az akaratát?

 

— Margaret jó asszony volt, de… — megakadt, keresve a megfelelő szavakat. — Az örökségnek az egész családot kell szolgálnia. Az összes gyereket.

 

— A saját gyerekeiért már megtette, — Anna összeszűkítette a szemét. — Az egyetlen fiáért. Értem. A többi manipuláció.

 

Madeleine jelent meg utoljára. Köntösben volt, a haját csattal tűzte fel, úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt.

 

— Anna… miért csinálod ezt? — az anyja hangja nem volt éles, nem volt gonosz, csak fáradt. — Hiszen rokonok vagyunk…

 

— Anya, — Anna lazított a bögrén, letette a szekrényre, — amit csináltok, az nem szép. Nyomást gyakoroltok. Manipuláltok. És el akarjátok venni azt, amit jog szerint rám hagytak.

 

— Jog szerint? — az anyja felcsattant. — És az igazságosság joga? Nem a felét kérjük! Csak…

 

— Egyharmadot, — vágott közbe Anna szárazon. — Egyharmadát egy lakásnak, amibe már félmilliót, az idegeimet és négy hónap felújítást tettem bele.

 

— Nem vagyunk kötelesek elviselni ezt a hangnemet, — a mostohaapa hirtelen kitört. — Rég elköltöztél, külön élsz. És mellesleg a városi ingatlan drága. Mindannyian tudnánk…

 

— Elég, — Anna felemelte a kezét. — Ennek a beszélgetésnek nincs értelme.

 

De ők már forrtak.

 

— Szívtelen vagy! — vágta oda Clara.

 

— Önző vagy! — tette hozzá az anya.

 

— Csak mindent magadnak akarsz, — zárta le Marc.

 

Anna közönyösen végignézett rajtuk.

 

— Rendben. Ha ez a véleményetek — legyen így.

 

Felkapta a táskáját, a vállára vetette.

 

— Hazamegyek. És kérlek, ne gyertek, ne hívjatok, ne gyakoroljatok nyomást. Semmit nem kaptok tőlem. Soha.

 

Madeleine rekedten mondta:

 

— Már nem ismerlek, Anna…

 

— Én végre megismertem magam, anya, — felelte nyugodtan. — És tudod… jó érzés.

 

Anna kilépett a lakásból, és becsukta az ajtót. Lassan, csapódás nélkül. De a hang így is végigszaladt a lépcsőházon, mint egy lövés.

 

Anna lefelé haladt a sötét, dohos lépcsőn, hallgatva, ahogy a léptei tompa visszhangot vernek. Október Moszkvában — már nem ősz, de még nem tél. Tócsák a szürke ég alatt, hideg szél, ragadós szitálás, ami elől nem lehet elbújni. Felhúzta a kapucnit, kilépett az utcára, és beszívta a hűvös levegőt.

 

„Család.” Hányszor hallotta ezt a szót az elmúlt hónapokban.

 

Csakhogy a család akkor emlékezett rá, amikor megjelent a lakás.

 

Az októberi udvarok zajosak voltak: gyerekek csapkodtak a tócsákban, egy srác egy régi autót bütykölt, az ösvényen egy szürke macska sétált. Anna elérte a megállót, leült az üres padra.

 

Reszketett — a széltől vagy az idegektől, már nem tudta megmondani.

 

A telefon rezgett.

 

Üzenet az anyjától.

 

„Anna, gyere vissza. Nyugodtan meg kell beszélnünk mindent.”

 

Kitörölte az üzenetet. El sem olvasta tovább.

 

Aztán — egy második.

 

„Elárulsz minket.”

 

Anna kifújta a levegőt, zsebre tette a telefont, és a szürke égbe bámult.

 

Ha egyszer is rám gondoltatok volna, nem a pénzre, én adtam volna mindent. De most — nem.

 

A busz gyorsan megérkezett. Bent a meleg levegő azonnal ellazította. Az ablak mellé ült, elővette a fülhallgatót, zenét indított — hogy elnyomja a saját gondolatait.

 

Utazás közben a nagymamájára gondolt. Ahogy esténként hajdinát főzött mártással. Ahogy megsimogatta a haját. Ahogy tanította: „Ne engedd, hogy az emberek a fejedre nőjenek.”

 

„Nagyi, próbálkozom” — villant át az agyán.

 

A busz megállt a háza melletti megállónál. Új környék, friss házak, gumi és por szaga — mégis az övé, otthonos. Anna lifttel felment, kinyitotta a lakás ajtaját, és belépett a meleg levegőbe.

 

A csend azonnal körülölelte.

 

Anna nem nyitotta ki azonnal az ajtót. A homlokát a hideg ajtónak támasztotta, és számolta a lélegzetvételeit. Egy. Kettő. Három. A szíve gyorsan vert, de nem pánik volt benne — csak fáradtság és egy furcsa tisztánlátás.

 

A csengő újra megszólalt. Hosszan, követelőzően.

 

— Anna, tudjuk, hogy otthon vagy, — az anyja hangja feszült volt, megtört. — Nyisd ki. Beszélnünk kell.

 

— Már beszéltünk, — felelte Anna nyugodtan, anélkül hogy felemelte volna a hangját. — Minden, amit lehetett, elhangzott.

 

— Ez nem beszélgetés volt, — szólt közbe Victor. — Ez egy hisztérikus menekülés volt. Így nem oldódnak meg a dolgok.

 

Anna keserűen elmosolyodott. Még most is — ugyanaz a hangnem, ugyanaz a vágy, hogy felülkerekedjenek rajta.

 

Kinyitotta a zárat, de az ajtót csak a láncig tárta fel.

 

— Beszéljetek. Hallgatlak titeket.

 

Marc előrelépett, szinte az arcát tolta a résbe.

 

— Fel tudod fogni, milyen helyzetbe hozol minket? — sziszegte. — A gyerekeim tényleg normális oktatás nélkül maradhatnak. Ez téged egyáltalán nem érdekel?

 

— Érdekel, — nézett rá Anna egyenesen. — De ez nem az én felelősségem. És soha nem is volt az.

 

— Na ugye! — kapta fel azonnal Madeleine. — Halljátok? Hideg. Idegen. A nagymamád forogna a sírjában!

 

Ez volt az utolsó csepp.

 

Anna hirtelen kitárta az ajtót, a lánc fémesen csörrent.

 

— Ezt ne merjétek, — a hangja kemény lett. — Ne merjétek a nagymamámat felhasználni. Ő nevelt fel, amikor nektek nem volt időtök rám. Ő hagyta rám a lakást, mert tudta, hogy eljöttök. Pont így. Követelésekkel.

 

Az előszobában csend lett. Még Marc is elhallgatott.

 

— Kompromisszumot ajánlunk, — mondta Victor lassan. — Írsz egy ajándékozási szerződést egy részre. Senki nem rak ki. Csak… családon belül.

 

— Családon belül azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk a határokat, — Anna megrázta a fejét. — Ti viszont nyomást gyakorolni jöttetek. Késő. Már leadtam az iratokat a közjegyzőnél. Minden nyomásgyakorlást rögzíteni fogunk. A továbbiakban — ügyvéden keresztül.

 

— Fenyegetsz minket? — Madeleine elsápadt.

 

— Védekezem, — válaszolta Anna nyugodtan. — Jogom van hozzá.

 

Az anyja hirtelen zokogni kezdett.

 

— Nem így neveltelek…

 

Anna hosszan nézett rá. Harag nélkül. Melegség nélkül.

 

— Szinte egyáltalán nem neveltél, anya. És most — már nem is kell.

 

Levette a láncot, becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot. A túloldalon még hallatszott beszéd, kopogás, de lassan minden elhalt. A lépések lefelé távolodtak.

 

Anna egyedül maradt.

 

A konyhába ment, vizet töltött, és egy hajtásra megitta. A keze enyhén remegett — az adrenalin távozott. De belül szilárd volt. Mint a beton.

 

Másnap valóban elment egy ügyvédhez. Aláírta a papírokat. Tisztázta a részleteket. Ott húzott védelmi vonalat, ahol korábban csak engedett.

 

Eltelt egy hónap. Aztán még egy.

 

A család nem tűnt el — visszahúzódott. A hívások ritkák lettek, óvatosak. A hangnem más lett. Parancsok nélkül. Ultimátumok nélkül. Néha Anna felvette. Néha nem.

 

Befejezte az erkély felújítását, tett ki egy fotelt és egy kis asztalt. Reggelente kávét ivott, és nézte, ahogy a város ébred. Dolgozott. Projektet váltott. Többet kezdett keresni.

 

Egy este újra a kezébe vette a nagymamája fényképét.

*

— Igazad volt, — mondta halkan Anna. — Eljöttek. De megoldottam.

 

A polcra tette a képet, lekapcsolta a villanyt, és lefeküdt aludni.

 

Hosszú idő után először — anélkül, hogy kopogást várt volna az ajtón.