— Pakold össze a dolgaidat és költözz el! — követelte az anyós, megfeledkezve arról, hogy éppen a meny lakása tartja el az egész családot.

 

— Fel tudod fogni egyáltalán, hogy tönkretetted az életemet? — Klára hangja rekedtre tört, pedig egész nap a nyugodt hangnemet gyakorolta.

 

— Drágám, ne kezdd megint, — Martin a konyha közepén állt, a bögrét pajzsként szorítva. — Emberileg oldottuk meg a dolgot.

 

— Emberileg? — Klára úgy nevetett fel, hogy még a macska is kimenekült a konyhából. — Amikor az anyád a lakásomat a barátnői raktáraként használja? Amikor úgy bömbölteti a tévét, hogy a szomszédok azt hiszik, karaoke bárt nyitottunk?

*

Madeleine pont akkor jelent meg a konyha ajtajában.

 

— Jaj, már megint ezek a kifogások, — sóhajtotta, megigazítva a szemüvegét. — Idős ember vagyok, hangosabban kell hallanom. Ha tisztelnéd a koromat…

 

— Tiszteltem, — vágott közbe Klára. — Addig, amíg ti ketten nem döntöttetek úgy, hogy ingyen cseléd vagyok.

 

Érezte, ahogy újra remegnek az ujjai — ezt már nem lehetett elrejteni. Minden, ami közel két év alatt felgyűlt, ezen a nyirkos márciusi estén feltört, mint egy elrohadt varrás, ami többé nem tartja az anyagot.

 

Klára megértette: ha most nem szólal meg, végleg elveszíti önmagát.

 

Martin hangosan kifújta a levegőt, és leült egy sámlira.

 

— Klára, miért fújod ezt fel megint? Anya csak segíteni akart.

 

— Segíteni? — suttogta. — Amikor átrendezte a dolgainkat, kidobta a könyveimet, mert „port gyűjtenek”, és felrakta azokat az átkozott sötét függönyöket a hálószobában?

 

Madeleine felhorkant.

 

— A könyveid tényleg ízléstelenül néztek ki. Régiek, foszlottak — kinek kellenek? A függönyöket pedig a saját pénzemből vettem. Jót akartam. Meghittséget, komolyságot…

 

— Komolyságot? — Klára egy lépést tett felé. — Ez egy hálószoba, nem ravatalozó.

 

Martin közéjük állt.

 

— Elég! Holnap reggel héttől dolgozom. Beszéljünk normálisan.

 

De normálisan már több mint másfél éve nem ment.

 

A reggel a padlót kaparó felmosó hangjával kezdődött. Madeleine már hét előtt takarítani kezdett, mert „aki korán kel, annak tiszta a háza”. Klára becsukta a szemét, nem akart választani a düh és a tehetetlenség között.

 

— Anya, lehetne halkabban? — hallatszott Martin álmos hangja. — Hadd aludjanak az emberek.

 

— És nekem ki ad? — sértődött meg az anyós. — Mindent én csinálok egyedül, a házban is, a konyhában is…

 

Klára úgy döntött, nem kel fel. Hadd hallja a férje a saját fülével, milyen együtt élni az ő „szegény, szerencsétlen anyjával”. De Martin csak motyogott valami békülékenyet, és bement a fürdőbe.

 

Fél óra múlva Klára bement a konyhába, és meglátta: az asztalon három tányér zabkása állt szépen elrendezve. Mellette egy cetli, nagy, határozott betűkkel:

„Neked kevesebb — tegnap este túletted magad, elég lesz.”

 

Kettétépte a papírt, és kidobta. De a düh nem csökkent — sűrűbb, nehezebb lett.

 

Klára hosszú idő után először ismerte fel világosan: a saját otthonában egyszerűen nem létezik.

 

Martin elment dolgozni, Madeleine „ügyeket intézni”, és a csend gyógyszerként borult a lakásra. Klára feltette a teavizet, de annyira remegett a keze, hogy a fedél csörgött.

 

Az ablaknál ült, és nézte a szürke márciusi udvart — vizes hó a járókelők lába alatt, kevés autó, egy buszmegálló halvány fénnyel. Egykor szerette ezt az udvart. Most idegennek tűnt.

 

Az előszobából kulcs fordulásának hangja hallatszott. Klára felnézett. Valaki bejött.

 

— Itthon vagy? — szólt Martin hangja.

 

Klára kiment a folyosóra. A férje az anyja mellett állt — két szatyor a kezében, az anyjánál három. Mintha egy expedícióról tértek volna vissza.

 

— Hiszen műszakod volt! — csodálkozott Klára.

 

— Rövid ma, — morogta Martin. — Kimentünk a piacra, olcsó volt a hús.

 

Madeleine letette a csomagokat.

 

— Martin, tedd fel a lábast, ragut főzünk. És Klára, ne haragudj, de tegnap megint túlsóztál mindent — alig bírtam megenni. A férfiakat nem szabad sósan etetni, felmegy a vérnyomásuk.

 

Klárát mintha áramütés érte volna.

 

— Madeleine, legalább egyszer tudna hallgatni?

 

— Miért kellene hallgatnom? — emelte fel az állát. — Ő az én fiam. Az egyetlen. Azt akarom, hogy rendesen egyen, nem ezt… ahogy te főzöl.

 

Martin úgy nézett Klárára, mint egy gyerekre, aki rosszkor csap jelenetet.

 

— Ugyan már, miért kezded megint? Anyu főztje jobb — ez tény.

 

— Tény? — Klára elment mellettük a szoba felé. — Akkor nagyszerű. Főzzön, takarítson és rendelkezzen az anyád. Mint mindig.

 

Az ajtó becsapódott.

 

Este Sophie hívta fel.

 

— Eltűntél, — mondta azonnal. — Megint pokol van otthon?

 

Klára sokáig hallgatott, próbált szavakat találni, de csak ennyi jött ki:

 

— Ő… ők… már nem tudom, hol élek. Mintha minden körülöttem az ő életük lenne, én meg… árnyék.

 

Sophie felsóhajtott.

 

— Klára, beszélned kell vele. Igazán. Nem panaszkodni, hanem pontot tenni. Vagy kettőt. De pontot mindenképp.

 

— Félek, hogy nem fogja meglátni.

 

— Akkor tedd úgy, hogy meglássa.

 

Klára becsukta a szemét. Tudta: a beszélgetés közeleg. Az, ami után semmi sem lesz már olyan, mint régen.

 

Másnap korábban ment el a munkából — megbeszélte a főnökével, aki már régóta aggódva figyelte.

 

Otthon csend volt. Feltette a teát, levette a kabátját, de hirtelen halk kopogást hallott. Madeleine szobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Égett a villany.

 

Klára közelebb lépett… és megdermedt. Madeleine az ágyon ült, és telefonon beszélt.

 

— …persze, huszonötödikén minden a megszokott. Igen, a lakás ki van adva, a bérlők rendesek. A pénzt időben utalták… Nem, ne aggódjon, a fiamnál lakom, van elég hely… Igen, ugyanaz az ár — negyven. Minden stabil, minek változtatni?

 

Klára lába megrogyott.

 

Megértette: soha nem volt semmiféle felújítás. Egyszerűen becsapták. Nyugodtan. Cinikusan. Számítóan.

 

A folyosón állt, és hallgatta, ahogy Madeleine folytatja:

 

— A menyem… hát, ő semmit sem ért. Hiszékeny. Martin meg beszélt vele, hogy ne avatkozzon bele.

 

Klára hátralépett. Aztán még egyet. Nem érezte a lábait. A világ elmosódott.

 

És egyetlen döntés rajzolódott ki a fejében, tisztán, mint egy közlekedési tábla: ma. Most. Vége.

*

Megfordult, és a konyhába ment. Martin egy óra múlva jött volna haza. Ez elég idő volt — összegyűjteni minden szót, amit ki kellett mondania.

 

Klára leült az asztalhoz, összefonta az ujjait. A márciusi fény tiszta üvegen át esett az arcára. Nem félelem emelkedett benne — nem. Valami más. Szilárd. Hideg. Határozott.