— Elég, ha belépsz hozzám, és eltűnik a pénzem — mondta a feleség a sógornője szemébe egyenesen, többé nem visszafogva magát.

 

— Esküszöm, Claire! Tizenöt volt — maradt öt! Megőrülök?.. — Emma úgy járkált az albérleti konyhában, mint Freud a padláson. — Az az érzésem, hogy meglopnak. Ráadásul más lábáról levett papucsban!

 

A telefon másik végén Claire, az egyetemi évekből megmaradt barátnője, hosszan ásított.

*

— Emma, te magad mondtad, hogy Lily tegnap késő estig nálatok volt, nem?

 

— De igen. „Teázni” jött, ahogy mindig. Teáztunk, parmezános sajtot ettünk. Aztán azt mondta, hogy „drága a taxi”, és lefeküdt a kanapéra. Hajnali négykor hallottam, ahogy csapódik a hűtő ajtaja — ette a maradék tortát. Minden a szokásos módon.

 

— És a pénztárcába is belenyúlt, szintén a szokásos módon? — kérdezte gúnyosan Claire.

 

Emma megállt a hűtő előtt. Belülről az üresség és a csomagolatlan sajt szaga áradt.

 

— Komolyan beszélek, Claire. Nem vagyok paranoiás. Tegnap tettem bele egy új tízest. Az ötezreseket külön raktam, hogy ma bevigyem a bankba. Spórolok. Érted? Húsz hónapja spórolok, hogy legalább egy szobát vehessek hitelre. És erre… ilyen „véletlenek”.

 

— Figyelj — halkította le a hangját a barátnő —, szóltál Martinnak?

 

— Szóltam. Tudod, mit mondott? „Lehet, hogy elköltötted, és elfelejtetted.”

 

Milyen kényelmes: amikor Lily péntekenként háromezres manikűrrel és Michael Kors táskával jön, az „ösztöndíjból van”. De amikor én, aki két munkahelyen dolgozom, azt mondom, hogy eltűnik a pénz — akkor „csak képzelem”.

 

Claire hangosan kifújta a levegőt:

 

— Jelöld meg. Komolyan. Vegyél egy bankjegyet, és jelöld meg. Tegyél egy pontot valamelyik számra. Aztán várj. Ha eltűnik — mindent egy lapra.

 

Emma szó nélkül kinyitotta a szekrényt, elővette a takarékbetétkönyvet, és kivett még egy tízest. Egy filccel óvatosan egy apró fekete pontot tett a középső „0”-ra.

 

Legyen, ahogy mondod, Claire.

 

Martin későn ért haza. A zokniszagú előszobában egy lomha hang hallatszott:

 

— Em, van vacsora?

 

Emma a kanapé alatt mosta fel a padlót. A porszívó megint elromlott, ő pedig úgy súrolt a felmosóval, mintha kincset keresne.

 

— Maradt piláf. Melegítsd meg magadnak. Nem vagyok bejárónő.

 

— Már megint mérges vagy… — morogta fáradtan Martin, miközben felakasztotta a kabátját. — Kimerültem. Lily megint sírva hívott — emelték a bérleti díjat, a főbérlő boszorkány, kilakoltatással fenyeget…

 

— Keressen olcsóbbat. Vagy rendes munkát. Huszonöt éves, Martin. Ideje felnőni.

 

— Te mindig nem kedvelted őt… — motyogta, miközben a lábost a tűzhelyre tette.

 

Emma összeszorította a fogát. Íme, az évszázad érve. „Te nem kedveled őt.” Az meg, hogy a kishúg egyszerűen lopja a pénzt — az családon belül belefér?

 

Másnap Lily megjelent, ahogy mindig, bejelentés nélkül. Szakadt farmerben, flitteres pólóban és olyan manikűrrel, mintha személyesen lakkozott volna bútorokat. Az ajtóból felkiáltott:

 

— Sziasztok, drágáim! Annyira hiányoztatok! Ó, még van torta?..

 

Emma figyelte, ahogy Lily cikázik a konyhában, csapkodja az ajtókat, mint egy gipszbe tett mókus, és az aprót a kis dobozból a zsebébe csúsztatja.

 

— Hol van Martin? — kérdezte üzletszerűen, mintha otthon lenne.

 

— Dolgozik. Egyedül vagyok. — Emma a bögrével a kezében fordult felé. — Hogy vagy, Lily? Van pénzed?

 

— Hát, tudod… szoros most. Tegnap például nem adták vissza az egész aprót — el tudod képzelni, simán átvertek!

 

— El tudom képzelni — mondta nyugodtan Emma, és bement a hálószobába.

 

Húsz perc múlva Lily elment. Elköszönéskor megölelte, arcon csókolta.

 

— Akkor is te vagy a legjobb menyecske, komolyan! — mondta.

 

Emma lassan kinyitotta a pénztárcát. Ott, ahol a bankjegyek gondosan összehajtva voltak, már csak kettő maradt. És az egyik — a fekete ponttal.

 

Este sötétben ült, nem kapcsolta fel a lámpát. Az ablak az arcát tükrözte vissza, mintha idegen lenne. A keze remegett. Az asztalon ott feküdt az a bankjegy. És az elviselhetetlen érzés — mint egy gombóc a torokban: megloptak, és a saját férjed fog téged hibáztatni.

 

Amikor Martin belépett, a szobában csend volt.

*

— Em, mi bajod?

 

— Ülj le. — Az asztalra mutatott. — Látod ezt a bankjegyet?

 

— Látom. És?

 

— Tegnap megjelöltem. A pénztárcámban volt. Ma délben itt volt a húgod. Most a bankjegy visszakerült a pénztárcába — de a többi nélkül.

 

— Na és? — vont vállat Martin. — Lehet, hogy te tetted vissza.

 

— Martin! — Emma hangja megtört. — Komolyan beszélsz?? Eltűnik a pénz a pénztárcámból, te ezt látod. Azt akarod, hogy rendőrt hívjak, és ujjlenyomatokat vegyenek?..

 

Martin hátralépett, mintha megütötték volna. Egy pillanatra félelem villant a szemében — nem a húga miatt. Maga miatt. Azért, mert az a kényelmes világ, ahol nem kellett oldalt választania, repedezni kezdett.

 

— Teljesen… — lehalkította a hangját. — Lily az. A húgom.

 

— Én pedig a feleséged vagyok, — válaszolta Emma halkan. Nem emelte fel a hangját. Ettől lett az egész még nyomasztóbb. — Vagy ez már nem számít?

 

Leült. Nehézkesen. Végigdörzsölte az arcát, mintha le akarná törölni a valóságot.

 

— Felfogod, hogy ha most tovább mész… — elakadt a hangja, — ez mindennek a vége? A családnak. A kapcsolatnak. Mindnek.

 

Emma örömtelenül elmosolyodott.

 

— És te felfogod, hogy ha nem megyek tovább, akkor nekem van vége?

 

Csend telepedett rájuk. Olyan, amelyben hallani lehetett a konyhai csap csöpögését, és azt, ahogy belül eltörik valami fontos.

 

— Nem akarom elhinni, hogy ő… — kezdte Martin.

 

— Én sem akartam, — vágott közbe Emma. — Húsz hónapig nem akartam. Spóroltam. Megvontam magamtól mindent. Idegen zoknikat mostam, és hallgattam. Ő pedig csak jött és vitt. Mert megtehette. Mert te mindig azt mondtad: „Te nem kedveled őt.”

 

Martin ránézett. Először — védekezés nélkül.

 

— És mit akarsz?

 

— Hívd fel. Most. Előttem. És kérdezd meg a pénzről.

 

— Most azonnal?..

 

— Most azonnal, Martin. Vagy holnap bemegyek a bankba, lezárom a számlát, és feljelentést teszek. Nem Lily ellen. Ismeretlen tettes ellen. Aztán majd lesz, ami lesz.

 

Habozott egy másodpercig. Kettőig. Aztán elővette a telefonját.

 

Kicsöngés. Hosszú. Majd egy vidám hang:

 

— Marti! Miért ilyen későn? Épp arcmaszkot csinálok!

 

— Lily, — nyelt egyet. — Ma voltál nálunk?

 

— Igen. Benéztem. Miért?

 

— Elvettél pénzt Emmától?

 

Csend. Még a levegő sem mozdult.

 

— Megőrültél? — szólalt meg végül. — Ő beszélt ellenem, ugye? Tudtam! Utál engem!

 

Emma szó nélkül előrehajolt, és bekapcsolta a kihangosítót.

 

— Lily, — mondta nyugodtan. — A fekete pöttyös bankjegy. Elmondjam, honnan van a táskádban, vagy megpróbálod te?

 

Újabb csend. Ezúttal hosszabb.

 

— Én… — Lily hangja elvékonyodott. — Vissza akartam tenni. Csak kölcsönvettem. Sürgősen kellett. Te úgyis spórolsz…

 

— Loptál, — mondta Emma. Hisztéria nélkül. Dráma nélkül. — És nem először.

 

— Miért csinálsz ebből ekkora tragédiát?! — robbant ki Lily. — Te nem éhezel! Nekem viszont nehéz! Nekem mindig nehéz!

 

Martin lassan leengedte a telefont.

 

— Tudtad, — mondta halkan. — És folytattad.

 

— Azt hittem, fedezni fogsz, — vágta rá Lily. — A bátyám vagy!

 

A vonal megszakadt.

 

A szoba kiürült. Mintha a levegő is elfogyott volna.

 

— Nos, — szólalt meg Emma. — Most már tudod.

 

Martin a padlót nézte. Aztán felállt.

 

— Beszélek vele. Visszaadja a pénzt.

 

— Nem, — rázta meg a fejét Emma. — Mindet visszaadja. És többé nem jön ide. Amíg meg nem tanulja tisztelni a határokat. A mieinket. Vagy az enyéimet — ha még mindig nem tudod, melyik melyik.

 

Martin bólintott. Lassan.

 

— Vak voltam, — mondta végül. — Bocsáss meg.

 

Emma fáradtan kifújta a levegőt. Ez a „bocsáss meg” nem gyógyította be a sebet. De legalább elismerte.

 

Egy hét múlva a pénz visszakerült. Az összes. Az utolsó fillérig. Lily nem hívott. Nem írt. Megsértődött — komolyan és hosszú időre.

 

Emma újra elkezdett spórolni. Csakhogy most már — anélkül az érzés nélkül, hogy nyitott pénztárca lenne a háta mögött.

 

Néha az igazság drága.

De a hazugság — mindig drágább.