— „Fiatal vagy, semmit sem értesz, a lakás most már a miénk!” — jelentették ki az apósék. A férjem pedig egyetlen pillanat alatt elárult.

Alice a konyhaasztalnál ült, és szórakozottan nézte a répát, amit éppen vágni próbált. Mintha még a zöldségek is ismerték volna a gyengeségeit: eltörtek, kicsúsztak a kés alól, a darabok pedig görbére sikerültek — akár az élete, se nem kerek, se nem szögletes, de biztosan nem egyenes.

— Már megint kínzod az ételt? — mondta műmosollyal Nina Laurent, az anyós, belenézve a fazékba. — A répa legyen egyenes, mint a katonák, a tiéd meg… mint a betegek a kórház után.

Alice összeszorította az állkapcsát. Legszívesebben válaszolt volna, de mellette ült Antoine, a férje, azzal a megszokott arckifejezéssel: „csak anya meg ne sértődjön”. Fel sem nézett a telefonjából.

— Nina, nem mindenki születik konyhai tehetségnek — mondta Alice szárazon, eldöntve, hogy ideje legalább néha határokat húzni.

*

— Alice, miért vagy ilyen éles? — vágott közbe azonnal Antoine, bűntudatosan megérintve a képernyőt. — Anya csak tanácsot ad.

Tanácsot? Eszébe jutott, hogyan „tanácsolták” őt az elmúlt hét évben: hogyan tartsa a kanalat, hogyan mosson „helyesen”, és hogy „egy nő legyen hálás, amiért egyáltalán feleségül vették”.

Nina Laurent megforgatta a szemét:

— Ja, persze. Neked semmi sem jó. A leves sem, a lakás is kicsi. Mások rendesen élnek… ti meg mindig béreltek, mintha szegények lennétek.

A „szegények” szó jobban megégette Alice-t, mint egy pofon. Tudta: ez a beszélgetés nem a konyhában ér véget. Mindig többről szólt — a helyéről a családban, az értékéről, arról az örök „te itt idegen vagy”-ról.

És mégis, azon az estén minden megváltozott. Megszólalt a telefon, és Alice meghallotta a közjegyző hangját:
„Ön a nagymamája lakásának egyetlen örököse. Alapterület — hetven négyzetméter, a város központjában. A piaci érték körülbelül tízmillió.”

Megszédült. Hét év megaláztatás és egy szűk bérelt lakás — és hirtelen tér. Saját otthon. Saját terület. Idegen ételek szaga és végtelen kritika nélkül.

Az öröm azonban rövid életű volt. Másnap a konyhában megtartották az első „családi megbeszélést”.

— Tízmillió komoly összeg — mondta Victor Martin, az após, úgy köszörülve a torkát, mintha szónoki emelvényen állna. — Most már a családunk része vagy. Ez azt jelenti, hogy a lakásnak is a családot kell szolgálnia.

Alice egyenesen ránézett.

— Sajnálom, de ez a nagymamám öröksége. Az én örökségem.

Nina Laurent széttárta a karját:

— Istenem, miket beszélsz? Milyen „tiéd”? Hiszen család vagyunk! A családnak egységesnek kell lennie. Victor és én jobban tudjuk, hogyan kell bánni egy ilyen vagyonnal. Te még fiatal vagy, tapasztalatlan.

Antoine lesütötte a szemét.

— Talán anya igazat mond…

Ezek a szavak fájtak Alice-nek a legjobban. Nem az anyós támadása, nem az após nyomása — hanem ez a „talán”.

— Szóval „anya igazat mond”? — remegett Alice hangja. — Akkor én ki vagyok?

Antoine felállt, próbálva elsimítani a helyzetet:

— Alice, eltúlozod. Csak… át kell gondolni.

Victor Martin fölényesen elmosolyodott:

— Kislány, érted, hogy ha nekünk adod a lakást, kettőt cserélhetünk belőle? Egyet nektek, egyet nekünk. Minden igazságos.

Alice keserűen elmosolyodott:

— Igazságos? Ezt nevezitek igazságosnak? Még egy saját vízforralót sem engedtetek venni, most meg lakást akartok osztani?

Nina Laurent színpadiasan sírni kezdett:

— Istenem, úgy fogadtunk be, mint a saját lányunkat, te meg… elárultál minket.

Alice nem bírta tovább. Hirtelen felállt, a szék pedig nagy csattanással borult a padlóra:

— Saját lányként? Évekig megaláztatok. És ha számotokra „idegen” vagyok, akkor a lakás is idegen számotokra.

Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését. Antoine tanácstalanul kapkodta a tekintetét az anyja és a felesége között.

— Antoine — mondta Alice határozottan —, ha most nem mondod meg, melyik oldalon állsz, akkor vége mindennek.

Antoine nagyot nyelt. A válla ernyedten esett le.

— Valószínűleg… anya igazat mond.

Ez volt az utolsó csapás. Alice megértette: a házasságuk nem a lakás miatt omlott össze, hanem azért, mert mellette nem egy férfi állt, hanem egy fiú, aki örökké az anyja mögé bújt.

Mély levegőt vett.

— Rendben. Akkor a lakás marad nálam. És mi ketten, Antoine, többé nem létezünk.

Hét év után először érezte Alice, hogy a saját lábán áll. Még ha remegnek is, még ha a föld inog is — ez az ő földje volt.

Felemelte a széket, visszatette a helyére. És hirtelen észrevette, hogy a fazékban lévő répák már nem törött daraboknak tűntek, hanem katonáknak egy hosszú, nehéz csata után.

*

Alice lassan hagyta el a konyhát, szinte ünnepélyesen, mintha attól félt volna, hogy egy hirtelen mozdulat szétzúzza azt a törékeny elszántságot, amely éppen megszületett benne. A hálószobában becsukta az ajtót, és háttal neki támaszkodott. A szíve olyan hangosan vert, hogy úgy tűnt, a fal túloldalán is hallani lehet.

 

A konyhából tompa hangok szűrődtek ki. Nina Laurent ingerülten suttogott, Victor Martin keményen válaszolt, Antoine pedig hallgatott. Ez a hallgatás jobban fájt minden kiáltásnál. Régen Alice kételyt, reményt, legalább egy halvány védelmet keresett benne. Most — ürességet.

 

Elővette a bőröndöt, amellyel egykor a bérelt lakásba érkezett, abban a hitben, hogy új életet kezd. A dolgok kapkodás nélkül kerültek bele: iratok, ruhák, a laptop, egy régi, letört fülű bögre — az egyetlen emlék a nagymamája otthonából. Minden más a szekrényben maradt, mintha sosem lett volna az övé.

 

Amikor kilépett, a konyhában síri csend volt. Nina Laurent kőarccal ült, Victor Martin az asztalt nézte, Antoine pedig felállt, mintha túl későn ébredt volna rá valamire.

 

— Hová mész? — kérdezte rekedten.

 

— Oda, ahol nem osztanak fel — válaszolta Alice nyugodtan. — És ahol nem döntenek helyettem.

 

— Alice, várj — lépett felé Antoine. — Beszéljük meg érzelmek nélkül.

 

Alice hosszan nézett rá, mintha először látná.

 

— Hét évig beszéltünk. Mindig érzelmek nélkül. Csak éppen az én hangom nélkül.

 

Nina Laurent hirtelen felpattant:

 

— Látod, Antoine? Megmondtam. Amint megjelent a pénz, megmutatta az igazi arcát.

 

Alice még csak vissza sem fordult.

 

— Az igazi arcom azé, aki többé nem hagyja magát összetörni — mondta halkan.

 

Kilépett, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót. A lépcsőházban nedvesség és étel szaga terjengett. Alice lefelé haladt, és érezte, ahogy lépésről lépésre leoldódik róla a feszültség — a válláról, a hátáról, a lélegzetéből. Odakint hűvös volt, és ez a hideg tisztánlátást hozott.

 

Az első éjszakát egy kis szállodában töltötte a nagymamája lakása közelében. Régi falak, nyikorgó ágy, ritkán elhaladó autók zaja — és egy furcsa nyugalom. Nem sírt. A könnyei ott maradtak a konyhában, az idegen elvárásokkal együtt.

 

Egy hét múlva Alice már az üres lakásban állt. A napfény a csupasz falakra esett, a csend pedig más volt — nem nyomasztó, hanem élő. Kinyitotta az ablakokat, és először mosolygott őszintén.

 

Antoine hívta. Először gyakran, aztán egyre ritkábban. Az üzenetek rövidebbek lettek, a bocsánatkérések hivatalosabbak. Az egyikben ezt írta: „Nem akartam, hogy így legyen.” Alice elolvasta, majd törölte. Nem számított, mit akart. Az számított, mit választott.

 

Vett egy új vízforralót — egyszerűt, fehéret. Feltette a tűzhelyre, teát készített, és leült az ablak mellé. A város élte a maga életét, és ebben az életben végre volt helye neki is.

 

Alice felemelte a bögrét, belekortyolt, és egy furcsa, ismeretlen könnyedséget érzett. Nem boldogságot. Szabadságot. És ez elég volt ahhoz, hogy újrakezdje — a saját szabályai szerint.