— KÖTELES VAGY átadni nekem a prémiumot! — emelte fel a hangját Valeria Petrovna. — A családban én döntöm el, mire megy el a pénz, világos?!

 

A tévé már reggel óta zúgott, mint egy régi ventilátor a lépcsőházban. Ez a zaj régóta a lakás része lett — mint a por a felső polcon: zavar, de már senki sem veszi észre. A hírekben megint tarifákról és kifizetésekről beszéltek. Fél füllel kaptam el a szavakat: „emelés”, „nincs betervezve a költségvetésbe”… Mintha ez bárkit is meglepne.

 

A konyhában ültem, kanalaztam a kihűlt kását, és céltalanul görgettem a telefonomat. A prémium tegnap érkezett meg. A képernyőn lévő számok irreálisnak tűntek — rég volt, hogy ekkora összeg állt a rendelkezésemre. Ebből végre felvehettem volna egy hitelt egy használt „Kia”-ra, és nem kellett volna többé azokra a buszokra hagyatkoznom, ahol reggelente idegen kabátok és álmos fáradtság szaga terjeng.

*

— Na, ma elugrunk anyához? — kérdezte Mark, amikor belépett a konyhába, mintha csak mellékesen vetné fel. Mindig így csinálta: látszólag kérdés volt, valójában már eldöntött tény.

 

Bólintottam, bár belül összeszorult minden. Nem az út miatt — tudtam, hogy a beszélgetés megint a pénzről fog szólni. Mintha pontosan megérezné, mikor bukkan fel nálunk némi plusz összeg.

 

— Sokáig maradunk? — kérdeztem, úgy téve, mintha keverném a teát, pedig már rég kihűlt.

 

— Ahogy alakul — vont vállat Mark. — Tudod, milyen anya.

 

Tudtam. Túl jól is.

 

Valeria Petrovna az ajtóban fogadott minket, leopárdmintás betétes köntösben. Úgy festett, mintha nem vendégségbe érkeztünk volna, hanem elszámolásra.

 

— Gyertek csak, gyertek — sóhajtott egyet, mintha elkéstünk volna egy fontos vizsgálatról. — Mark, vedd le a kabátot, megint leizzadsz. Sofia, miért vagy ilyen sápadt? Megint késő estig dolgozol?

 

Motyogtam valamit egy projektről, és eldöntöttem, hogy a prémiumot nem említem. Felesleges volt. Már tudta.

 

— Nos — tette az asztalra a felszeletelt kenyeret és felvágottat Valeria Petrovna —, Mark mondta, hogy kaptatok prémiumot.

 

Mark köhintett egyet. Ránéztem — természetesen mindent elmondott.

 

— Igen, megérkezett a prémium — válaszoltam nyugodtan, mosoly nélkül.

 

— Remek — ült le velem szemben, kezét az asztalra téve, mint egy könyvelő. — Akkor el lehetne gondolkodni a közös lakásunk felújításán.

 

— Közös? — kérdeztem, érezve, ahogy bennem megindul egy hullám.

 

— Hát kinek a közös? Mark oda van bejelentve. Én is. Te is használod. Szóval… — szünetet tartott, kortyolt a teából. — A pénzt jobb hasznos dologra költeni.

 

— És az autó? — csúszott ki belőlem. — Autót szeretnék venni.

 

Úgy nézett rám, mintha egy léghajót javasoltam volna.

 

— Autót? Sofia, komolyan? Saját autópályáid lettek? Mindenki nyugodtan jár busszal.

 

Mark hallgatott, mint mindig. Ez a hallgatás jobban dühített, mint az ő szavai.

 

— Sofia — folytatta —, értem én, fiatal vagy, költeni szeretnél. De a jövőre kell gondolni. Az autó kiadás: üzemanyag, javítás, biztosítás. A felújítás viszont évekre szól.

 

— Felújítás egy olyan lakásban, ami az ön nevére van írva — mondtam halkan, de érthetően.

 

— Természetesen — mosolygott Valeria Petrovna —, hiszen nem fogsz örökké Markkal élni.

 

*

Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Nyugodtan mondta, mintha időjárás-jelentés lenne. Mark pedig… megint hallgatott.

 

— Anya — szólalt meg végül —, majd átgondoljuk.

 

— Gondoljátok csak át, gondoljátok — felelte, és a hangjából már érezhető volt, hogy a döntés megszületett.

 

Hazafelé némán ültünk. A szürke házakat néztem az ablakon át, és megértettem: ez már nem düh volt. Hanem csalódás. A férjemben, az örök óvatosságában, és abban, hogy mások jogot formálnak arra, hogy megmondják, mit tegyek a pénzemmel.

 

Este a kanapén feküdtem. A tévé megint zúgott, de nem hallottam semmit. Egy gondolat zakatolt bennem: ha most hallgatok, ez így marad örökre.

 

Megszólalt a telefonom. „Mark anyja.” Nem vettem fel.

 

Egy perc múlva üzenet érkezett:

„Sofia, gondoljátok át még egyszer. Az autó ostoba ötlet. Holnap megbeszéljük.”

 

A képernyőt bámultam, és éreztem, ahogy bennem sűrű, ragadós feszültség gyűlik. A „holnap” azt jelentette: újra. Ugyanaz a hang, ugyanaz a nyomás.

 

És akkor megértettem: a robbanás már nagyon közel van.