Gúnyolódtak a szerény fizetésén. Aztán gyorsan elhallgattak, amikor rájöttek — teljesen anyagilag független.

A konyhában főtt tojás és valami gyanúsan savanyú szag terjengett — mintha a káposzta úgy döntött volna, hogy külön életet él, a háziasszony pedig nem jutott dűlőre a hangulatával. Elena a tűzhely mellett állt, és egy olcsó majonézes üveget szorított a kezében, mintha az nem élelmiszer, hanem ítélet lett volna. Már nem volt dühös. Fáradt volt. Az apró bosszúságoktól, a folyamatos megjegyzésektől, mindentől. Csak állt, és hallgatta, ahogy a folyosóról beront Margot Dubois — zajos, könyörtelen, mint egy öreg porszívó: sok a hang, semmi a haszon.

 

— Legalább normális majonézt vennél, nem ezt az olcsó vacakot! — mondta köszönés helyett.

 

A lakás levegője azonnal megváltozott. Tömjén, validol és ecet szaga keveredett bele — a védjegye. Úgy lépett be, mintha nem ideiglenes látogatásra jött volna, hanem hatalomváltás történt volna: ellenőrzés, amely kész megvizsgálni az edényeket megbízhatóság szempontjából.

*

Elena hallgatott. Szépen tudott hallgatni — erre csak azok a nők képesek, akikben belül már minden kiégett, és még a hamut is elfújta a szél. Letette az üveget az asztalra. Mintha pontot tett volna. De senki sem vette észre. Nekik kényelmesebb volt egy végtelen mondatban élni, ahol az alany Elena, az állítmány pedig az, hogy „köteles”.

 

— Legalább egy rendes állást kereshetnél, Elena — szólalt meg Irén, Andreas nővére, a hangja olyan volt, mint egy fémvonalzó: vékony, de fájdalmasan csap le. — Negyvenkét éves vagy, és még autód sincs. Csak ülsz abban a kis irodádban, mint egy egér.

 

— Mi csak jót akarunk neked — tette hozzá Viktor, Irén férje. Az ő „jó”-ja felügyeletként hangzott. — Andreasnak komoly munkája van, kiváló fizetéssel. És te?

 

— Igen, igen — vette át a szót Margot. — A mi Andreasunk komoly férfi. De te? Még azt sem tudod, hol vannak a zokniai. Így lehet élni? És bocsáss meg, rohangálni a szupermarketben melegítőnadrágban — ez nem a fiam feleségének a szintje.

 

— Ugyan már, anya — morogta Andreas, fel sem nézve a telefonjából. — Elena igyekszik. Csak nehéz neki. Érted.

 

Ez az „igyekszik” volt az utolsó ütés. Tízszer, hússzor hallotta már. Azt jelentette: „nem zavar”, „csendben ül”, „csak úgy itt van”. Igyekezett — alkalmazkodni, megfelelni, nem idegesíteni. De mindig ugyanaz lett a vége — nem elég.

 

Elena leült az asztalhoz. Elmosolyodott. A mosoly szolgálati volt, mint a lépcsőházi világítás — se meleg, se jelentés. Mindenki magával volt elfoglalva. Minden elsiklott mellette.

 

— Nos, kedves vendégek, milyen a leves?

 

— Elég halvány — morogta Margot. — Kevés a cékla, a hús olyan, mintha háromszor főzték volna. Hol az íz? Hol a lélek?

 

— Margot! — szólalt meg François, a férje, aki általában olyan csendes volt, mint egy szekrény. — Te egyáltalán nem főzöl! Csak gyorsleveseket eszel!

 

— Hallgass, ne égesd magad — legyintett. — Legalább a menyem lenne normális. Így meg úgy élünk, mint egy átszállóállomáson, komolyan.

 

Elena úgy nézte őket, mint egy zajos tévéműsort, amelyet távirányító nélkül kapcsoltak be, és már nem lehet kikapcsolni. És hirtelen arra gondolt: hány éve él nem emberekkel, hanem az örök szemrehányásaikkal? Reggel „csett”, délben „cöcc”, este „pfuj”.

 

Felemelte a tekintetét. A hangja egyenletes volt, még udvarias is.

 

— Tudjátok… néha azon gondolkodom, nem kellene-e beadnom a válópert.

 

Csend lett. Az a fajta, mint egy múzeumban zárás előtt, amikor mindenki tudja, hogy menni kellene, de még ott áll a kép előtt.

 

— Mit mondtál? — kérdezte Irén, mintha azt hallotta volna, hogy a nap egy villanykörte.

 

— Normális vagy, Elena? — Andreas végre elszakadt a telefonjától. A valóságtól — még mindig nem.

 

— Hah! — nevetett fel Margot. — Mindjárt azt is mondod, hogy a lakást is elveszed tőlünk!

 

Elena nem válaszolt. Csak újra elmosolyodott. Ezúttal úgy, mint aki már mindent eldöntött. Csak még nem jelentette be.

 

Később Maxim hívta fel. A hangja nyugodt volt, mint egy régi takaró — talán nem új, de melegít.

 

— Döntöttél?

 

— Majdnem. Holnap beadom.

 

— Itt vagyok. A többit intézem.

 

Elena az ablaknál ült, és nézte, ahogy egy csepp lassan végiggördül az üvegen. Az eső olyan volt, mint az élete: szürke, ragadós, elnyúló. De utána kisüt a nap.

 

Egyelőre — csak este van. És egy ritka, igazi magány, amelyben először lett nyugalom.

 

— Válás?! — kapott a mellkasához Margot, mintha Elena nem kérelmet adott volna be, hanem kidobott volna egy régi porcelánkészletet. — Elena, megőrültél? Nézz magadra! Ki vesz el így, ebben a korban?!

*

Margot tovább beszélt — az életkorról, a háláról, arról, hogy „a normális nők tűrnek”. A szavai Elenára hullottak, és nyomtalanul szétporladtak, mint a száraz borsószemek az asztalon. Elena hallgatta is, meg nem is. Belül furcsa csend volt, majdnem könnyű, mintha valaki végre kikapcsolta volna azt az állandó háttérzajt, amely évekig zúgott a fejében.

 

— Beadtam — mondta nyugodtan. — Reggel. Az iratokat átvették.

 

Andreas felállt. Még a telefonját is félretette — óvatosan, mintha valami törékeny dolgot tartana, amely nem bírná el ezt a hírt.

 

— Komolyan beszélsz? — kérdezte halkan. Nem volt düh a hangjában. Csak zavar.

 

— Teljesen komolyan — bólintott Elena. — És kérlek, jelenetek nélkül. Ezekbe jobban belefáradtam, mint beléd.

 

Ez a nyugalom lefegyverezte. Vádakat, könnyeket, hisztériát várt — bármit, csak nem ezt az egyenletes hangot.

 

— De mi… — kezdte, majd elakadt. — Mi egy család vagyunk.

 

— Azok voltunk — válaszolta. — Nagyon régen. Aztán csak a kötelességek és a kritikák maradtak. A család eltűnt valahol útközben.

 

Margot demonstratívan az ablak felé fordult.

 

— Hallottuk már ezeket a modern szövegeket. Önálló lettél, mi? Megjelent a pénz, és szárnyakat növesztettél.

 

Elena nyugodtan, majdnem sajnálkozva nézett rá.

 

— A pénz csak megmutatta, hogy képes vagyok rá. Ti pedig mindig biztosak voltatok benne, hogy semmire sem vagyok képes.

 

François megköszörülte a torkát, mintha mondani akart volna valamit, de mint mindig, most is hallgatott. Évek óta háttér volt.

 

— Összepakolok — folytatta Elena. — Ma. Csak a legszükségesebbeket.

 

— És hova mész? — kérdezte Irén, nem bírva tovább. — A te Maximodhoz? Hősnek gondolod? Segít — és aztán mi lesz?

 

— Aztán boldogulok egyedül — válaszolta Elena. — Ez a különbség a régi énem és a mostani között.

 

A pakolás könnyebb volt, mint várta. Minden tárgy mintha elvesztette volna a súlyát. A bőrönd nem húzta, a háta nem fájt, még az előszobai tükör sem nézett rá szemrehányóan. Az arca fáradt volt, de már nem idegen.

 

Az ajtónál Andreas várta.

 

— Tényleg nem gondoltam, hogy ennyire rossz — mondta. — Te mindig hallgattál. Azt hittem, így jó neked.

 

— Pontosan — felelte halkan. — Azt hitted. Nem kérdeztél.

 

Mondani akart még valamit, de Elena már a kilincset fogta. A zár kattanása rövid volt és végleges.

 

Odakint friss volt a levegő. Az eső után nedves aszfalt és szabadság illata terjengett, amiben eleinte nehéz hinni. Maxim az autó mellett várta, nem szállt ki — ahogy megígérte: közel, de nyomás nélkül.

 

— Nos? — kérdezte.

 

— Kész — mondta Elena, és először mosolygott igazán. — Most már tényleg kész.

 

Egy hónappal később aláírta a szerződést egy kis lakásra, nagy ablakokkal. Fehér falak, kevés bútor, csend. Nem vett tévét. Kiderült, hogy nélküle jobban hallja a saját gondolatait.

 

Margot még néha hívta. Egyre ritkábban. A hangjában kevesebb volt a magabiztosság, több a fáradtság. Andreas hosszú, kusza üzeneteket írt bocsánatkérésekkel. Elena röviden és őszintén válaszolt — remény nélkül, rosszindulat nélkül.

 

Egy reggel a napfényre ébredt. Nem kiabálásra, nem szemrehányásra, nem mások elégedetlenségére. Csak a fényre, amely az ablakpárkányra esett, és azt mondta: lehet.

 

Leült az ágyra, és megértette — nem tökéletes napok várnak rá, és nem képeslapra illő boldogság. Hanem egy hétköznapi élet. De végre a sajátja.

 

És ez több volt, mint elég.