— KÖTELES vagy átadni a lakásodat a sógornődnek! — sikította áthatóan az anyós. — Ő FIATAL, te meg úgyis EGYEDÜL maradsz!

 

A konyhából a televízió zúgása hallatszott. Valami talk-show — válásokról vagy tartásdíjról: minden összevissza, zaj, könnyek, a műsorvezető túlkiabál mindenkit, mintha hangerőért osztanának díjat. Viktória egy pillanatra arra gondolt, kihúzza a dugót — aztán legyintett, hadd nézze Artúr. Reggel óta rosszkedvűen járkál, mintha nem kapros borscsot tett volna elé, hanem tejbegrízt.

 

Az ablaknál állt a harmadik csésze kávéval. Keserű, cukor nélkül — mint Marta Schneider természete. A lakásban étel, mosópor és valami állott szag keveredett — talán a régi mosogatószivacsból, amit Artúr már napok óta ígér, hogy lecserél.

 

A tekintete az ablakpárkányra esett — számlák, bolti blokk, néhány csavar. Megint Anna hagyta itt a holmiját, amikor „csak egy percre ugrott be”.

*

Egy percre. Persze. Legutóbb három órát ült, mindent felfalt a hidegtálról, és kétszer tette tönkre a porszívót. Aztán még ki is tette a közösségi oldalakra: „Imádok a bátyámékhoz járni, olyan otthonos.” Otthonos — mert Viktória minden nap fényesre súrol.

 

— Eszel, vagy bezárjam a hűtőt? — kiáltott be a nappaliba.

 

— Várj, érdekes, a tartásdíjról van szó — szólt vissza Artúr, le sem véve a szemét a képernyőről.

 

— Aha, még jól jöhet — mormolta Viktória, és visszaült az asztalhoz.

 

Előtte egy számításokkal teli füzet feküdt. Fél éve gyűjtögetett apránként egy használt autóra. Nem újra — van esze, nem veri magát hitelbe. De működőre, klímával. A munkahelyre másfél óra busszal, a kisbusz pedig örök gond: vagy nem jön, vagy zsúfolt. Aztán sorban állsz a kávéért — csuromvizesen, idegesen.

 

— Harminckettő… plusz tizenöt… negyvenhét. Még ötven, és meglesz — suttogta, a számokat nézve. — Ki kell bírni novemberig.

 

De egyre nehezebb volt kibírni.

 

Tegnap Marta Schneider megint megjelent. Bejelentés nélkül, a saját kulcsával. Az előszobában állt, mint egy ellenőr.

 

— Elég hűvös van itt. Működnek a csövek? — jegyezte meg rosszallóan.

— Még szeptember van, nincs fűtés — válaszolta nyugodtan Viktória, összeszorítva az ujjait. Rég megértette: Martával csak udvariasan, különben robban.

 

— Csináltathattál volna padlófűtést. Mi Annának megcsináltuk a fürdőben. Minden a kislányért. Te meg mi van, el vagy adósodva?

 

— Nem, a jelzálog már ki van fizetve — mondta egyenletesen Viktória. — Annának pedig, amennyire tudom, az anyja segített.

 

— Természetesen. Anya vagyok — erősítette meg büszkén.

 

És már az ajtóban, cukorról és unokákról szóló mondatok között Marta Schneider „mellékesen” odavetette:

 

— Anna férjhez megy. Jules-szal találtak egy lakást… még nem vették meg, de keresik. Az árak magasak, persze. Arra gondoltunk, talán ti… hát… segíthetnétek?

 

A szavak lassított felvételként csapódtak.

 

— Segíteni — hogyan? — kérdezte Viktória.

 

— Hát… a ti lakásotok jó. Földszint, lift nélkül, kényelmes. A felújítás is rendben van. Artúrral beszéltük: talán Anna ideiglenesen ott lakhatna, amíg nem lesz sajátjuk…

 

— Vagyis… azt akarják, hogy átadjam a lakásomat Annának? — mondta Viktória lassan, hitetlenkedve.

 

— Nem átadni, ugyan már! — csapta össze a kezét az anyós. — Csak ideiglenesen. Te meg addig jöhetnél hozzánk. Vagy béreltek valamit. Artúr segít majd. Biztos az állása.

 

— Persze — mosolygott keserűen Viktória. — Csak Annának segít majd, nem nekem.

 

— Viki, ne légy önző — mondta Marta Schneider szelíden, már-már kioktatóan, miközben a Viktória konyhájából származó almákat a táskájába pakolta. — A család azt jelenti, hogy mindenki kiáll mindenkiért. Ráadásul neked nincs gyereked. Annának meg, Isten segedelmével, hamarosan lesz.

Ezek a szavak jobban fájtak, mint egy pofon.

 

„Gyerek nélkül” — tehát engedj. Tehát nincs értéked. Tartalék vagy.

 

Viktória akkor nem szólt semmit. Csak jéghidegen állt, és nézte, ahogy az ajtó becsukódik.

 

— Mondd meg — fordult most Artúrhoz, kikapcsolva a tévét. — Tudtál Anna esküvőjéről?

 

Artúr összerezzent.

 

— Hát… úgy, fél füllel. Anya említette.

 

— És a lakásról?

 

Megvakarta a tarkóját.

 

— Viki, ne kezdd…

 

— Én kezdem? — megremegett a hangja, de azonnal összeszedte magát. — Tényleg azt gondolod, hogy oda kellene adnom a lakásomat a húgodnak?

 

— Senki nem mondta, hogy odaadni. Csak egy időre. Amíg elrendeződnek. Mi meg… hát…

 

— Mi meg mit?

— Elköltözünk. Vagy anyánál lakunk. Ez csak átmeneti…

 

— És én nem vagyok ember? — vágta rá élesen. — Raktár vagyok, ideiglenes szállás a ti Annátoknak?

 

Artúr hallgatott.

 

A fejében dobolt: Én fizettem ki a jelzálogot. Két állásban dolgoztam. Minden fillért megfogtam. És most — add oda. Mert nincs gyerek. Mert „felesleges”.

 

Nyugodtan megitta a kihűlt kávét.

 

— Nem megyek sehová. És nem adom át a lakást. Sem Annának, sem neked, sem az anyádnak — mondta halkan, de határozottan.

 

— Önző vagy — morogta.

 

— De van hol laknom — vágta rá Viktória. — Független önző.

 

Artúr becsapta az erkélyajtót és rágyújtott. Ő pedig a számításait nézte: ötvenezer hiányzik. Csak ötvenezer.

 

A düh már valami mássá alakult. Fáradtsággá. Felismeréssé. Józansággá.

 

Nem akart többé hallgatni. De most — csend.

 

— Miért nézel így rám? — kérdezte Artúr, ingerült iskolásként rágva a fasírtot.

 

— Hogyhogy? — válaszolta szárazon Viktória.

 

— Mintha tartoznék neked. Én egész nap dolgozom.

 

— Én is — reggeltől estig. A ház az én dolgom. A számlák az enyémek. A türelem is — mondta halkan, kiabálás nélkül.

 

Szerette, ha kiabálnak vele — akkor „megsértődve” elmehetett. A nyugalom viszont jobban bosszantotta.

— Akkor most azonnal vitatkozni akarsz? — erőltette.

 

— Nem, Artúr. Hallani akarom. Egyértelműen meg tudod mondani: kinek az oldalán állsz?

 

— Egyértelműen meg tudod mondani: kinek az oldalán állsz?..

 

Artúr sokáig rágott. Túl sokáig. Aztán letette a villát, mintha hirtelen elnehezedett volna.

 

— Viki, miért kell így… — kezdte, kerülve a tekintetét. — Család vagyunk. Gondolkodni kell… józanul.

 

— Józanul — hogyan? — nem emelte fel a hangját. — Kiszámolni, kinek kényelmesebb kitolni engem a saját lakásomból?

 

— Senki nem tol ki — legyintett ingerülten. — Túlozol. Anya csak felvetett egy lehetőséget.

 

— Egy lehetőséget, amiben én felesleges vagyok — mondta nyugodtan Viktória. — Ez nem felvetés, Artúr. Ez egy próba. És te elbuktad.

 

Felugrott, végigjárt a konyhán, az ablaknál megállt.

 

— Te mindig mindent felnagyítasz. Annának most nehéz. Fiatal, esküvő, tervek…

 

— Nekem meg könnyű? — Viktória is felállt. — Megkérdezted akár egyszer is, hogy én hogy vagyok? Nem azt, mi kényelmes anyádnak, nem azt, mi jó Annának. Engem.

 

Artúr hallgatott. Kint becsapódott a lépcsőházajtó, valaki nevetett, az élet ment tovább — az ő konyhai háborújuk nélkül.

 

— Ma beszéltem egy ingatlanossal — mondta váratlanul.

 

Artúr hirtelen megfordult.

 

— Milyen ingatlanossal?

 

— Egy normálissal. A lakás eladásáról — Viktória egyenesen nézett rá. — Vagy kiadásról. Még gondolkodom.

 

— Megőrültél? — robbant ki belőle. — Ez a mi otthonunk!

 

— Nem — felelte halkan. — Ez az én otthonom. A házasság előtt vettem. Én fizettem ki. Pontosan tudod.

*

— És ezzel mit akarsz?

 

— Ott akarok élni, ahol nem tekintenek átmenetinek. Ahol nem tervezik meg az életemet nélkülem — tartott egy szünetet. — És igen, beadom a válókeresetet.

 

A szavak jéghideg páraként lógtak a levegőben.

 

— Te… mi? — elmosolyodott, de a szemében átsuhant a zavar. — Egy lakás miatt?

 

— Nem — Viktória megrázta a fejét. — Miattad. Mert egyszer sem mondtad, hogy „Állj, ez így nincs rendben.” Még most sem.

 

Artúr lassan leült, mintha nem bírná a lába.

 

— Anya ezt nem fogja kibírni…

 

— Én meg nem vagyok köteles anyád kedvéért élni — mondta Viktória nyugodtan. — Túl sokáig tettem.

 

Másnap összeszedte az iratokat, és egy dossziéba tette. Artúr korán elment, rácsapta az ajtót, köszönés nélkül. Este Marta Schneider hívta: ordítás, vádaskodás, sírás, fenyegetés, hogy „szégyent hoz az egész családra”. Viktória végighallgatta, és udvariasan elköszönt.

 

Egy hónappal később Artúr anyjához költözött. Anna megsértődött — „ilyet nem csinálnak”. Viktória először hosszú évek óta nem magyarázkodott.

Eladta a régi kanapét, befizetett egy képzésre, amiről régóta álmodott, és odaadta az utolsó ötvenezeret — pont annyit, amennyi hiányzott — egy használt autóra. Klímával.

 

Reggel kilépett a lakásból, beült a volán mögé, és elindult dolgozni zsúfoltság nélkül, késések nélkül, a nélkül az érzés nélkül, hogy az élete valaki más engedménye.

 

A visszapillantóban megcsillant a tekintete. Fáradt, de nyugodt.

 

És először hosszú idő után — az övé.