— Ha nem vagy hajlandó átíratni a lakást, akkor minek vagy nekem feleség? — vágta oda a férj indulatosan a veszekedés hevében, és a szavai úgy hasították ketté a levegőt, mint egy pofon.

 

A tortán lévő gyertyák remegtek, mint megriadt mécsesek egy temetőben — törékenyek voltak, bármelyik pillanatban kialudhattak. A félhomályos szobában pezsgő, már kihűlt hús és desszertek illata keveredett — nehéz koktélja a „szerelemnek, stabilitásnak és családi boldogságnak”.

 

Emma a kanapén ült, igyekezett nem mutatni semmit, de a szemhéja enyhe rándulása elárulta. Huszonhat. Az a kor, amikor a lány még csodára vár, a nő viszont már ismeri a bizalom árát. A férjét nézte — Thomast, fehér ingben, azzal a kimért, begyakorolt bájjal, amelyet kétes ügynökségek ügynökei használnak.

 

— Drága feleségem… — Thomas felemelte a poharát, és enyhe mosollyal az anyósára pillantott. — Különlegessé teszed minden napomat. Köszönöm, hogy mellettem vagy.

 

A vendégek tapsoltak — egyszerre, gépiesen, mint egy lakógyűlésen, ahol végre megválasztották az új elnököt. Emma ajkait mosolyféleségbe szorította. Mellette az anyja tapsolt, elpirulva a büszkeségtől. Az apja kissé hátrébb ült, azzal a tekintettel, amellyel mindig a dicséreteket fogadta: „Jó… de valami nem stimmel”.

*

— Thomas, milyen ékesszóló vagy! — csicsergett Emma anyja.

— Emma csak úgy ragyog — bólintott az apja.

 

Emma a férjére nézett. Thomas meleg, gondosan begyakorolt mosollyal válaszolt — mintha a legjobb szöget keresné egy fényképhez. Emma megérintette a kezét — forró volt, kissé nedves a bortól és talán az ожидástól. Odabent minden vibrált: itt van — a szerelem, az otthon, a család.

 

— Emma kivirágzott — szólt közbe Madeleine, az anyós. — Igazi háziasszony, gyönyörű, pont, ahogy kell.

 

A szavak kedvesnek tűntek, de volt bennük valami különös — nem dicséret, hanem vizsgálat.

 

— Köszönöm, Madeleine — Emma arca kipirult. Még mindig remélte, hogy egyszer valóban elfogadják.

 

Az este nehézkesen vánszorgott. Valaki beszélt, valaki evett, valaki már a harmadik poharat töltötte. Emma körbejárt — tányérokat és pillantásokat gyűjtött.

 

Amikor a szülei elmentek, az anyja szorosan megölelte:

— Kislányom, annyira örülök, hogy boldog vagy. Thomas igazi kincs.

— Vigyázz rá — tette hozzá az apja, és a hangjában figyelmeztetés csengett.

 

Az anyós nem sietett el. Lassan gombolta a kabátját, mintha még mérlegelne valamit.

 

— Minden rendben? — kérdezte Emma.

— Természetesen, kedvesem — mosolygott Madeleine, lágyan, de hidegen. — Te és Thomas majdnem tökéletes pár vagytok. Majdnem.

— Majdnem?

— Valami még hiányzik — felelte kitérően.

— Gyerekek? — suttogta Emma.

— Nem csak az — intett Madeleine. — Mindennek megvan a maga ideje.

 

Emma az előszobában maradt, mosollyal az arcán, amely mögött nyugtalanság rejtőzött.

 

— Végre kettesben — Thomas átölelte.

— Jó este volt — mondta Emma.

— Ma különösen szép voltál — csókolta meg a feje búbját.

— Thomas — nézett a szemébe Emma — azt szeretném, hogy a következő születésnapomon már legyen egy babánk.

Thomas egy pillanatig habozott.

— Természetesen, drágám — mondta végül, de a tekintete furcsa volt.

 

— Egyébként — tette hozzá — egy hónap múlva az én születésnapom jön. Különleges ajándékot várok.

— Milyet?

— Találd ki.

 

Három napig törte a fejét. Autó? Óra? Romantikus meglepetés?

 

— Legalább egy utalást adj.

— Magadtól kell rájönnöd — vágta rá.

 

És eljött a születésnapja.

 

Éttermek, zene, Madeleine új blúzban, vendégek. Thomas folyton az óráját nézte.

 

Késő éjjel, a taxiban Emma megérezte: valami nincs rendben.

 

— Thomas, egész este komor voltál. Mi történt?

— Megaláztál engem.

— Én? Mivel?

— Egész este vártam!

— Mire?

— A lakásra! — vágta oda.

 

Emma megdermedt.

*

Emma olyan sokáig hallgatott, hogy a város zaja a taxi ablaka mögött elviselhetetlenné vált. A lámpák úgy suhantak el, mintha valaki sietve lapozná végig valaki más életét.

 

— Te… viccelsz? — préselte ki végül magából, miközben belül hideg kúszott fel benne.

— Mi ebben a vicces? — Thomas az ablak felé fordult. — Világosan megmondtam. Ez a „különleges ajándék”.

 

— Azt vártad, hogy neked ajándékozzam a lakást? — Emma hangja megremegett, de tartotta magát.

— Nem „ajándékozni” — javította ki ingerülten. — Átíratni. Hiszen család vagyunk.

 

A „család” szó olyan hétköznapian hangzott, mintha előfizetésről vagy szerződésről lenne szó.

 

— Meg sem kérdezted, hogy akarom-e ezt — mondta halkan.

— Miért kérdeznélek? — vigyorodott el. — Neked van egy lakásod, nekem vannak perspektíváim. Minden logikus.

 

Emma a profilját nézte, és először nem a férjét látta, hanem egy idegent. Jóképűt, magabiztost, számítót. Ugyanazt, aki a vendégek előtt mindig a megfelelő szavakat használta.

 

— És ha nem egyezem bele? — kérdezte szinte suttogva.

Thomas hirtelen felé fordult:

— Akkor kellemetlen helyzetbe hozol. Anyám előtt, az emberek előtt. Számítottam rád.

 

A taxi megállt. A sofőr zavartan köhintett, úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.

 

Otthon Thomas fel-alá járkált, le sem vetkőzve, mintha egy láthatatlan ellenféllel vitatkozna.

— Tudod, mennyit ér ez? — mondta. — Ez egy lépés előre. Nekünk.

 

— Neked — javította Emma. — És nekem?

 

Thomas elhallgatott. Egy másodpercnyi csend hangosabb volt bármilyen kiáltásnál.

 

— Túlzottan bonyolítod — vetette oda végül. — Egy szerető feleség nem így viselkedik.

 

Emma hirtelen mély fáradtságot érzett — csontig hatolót. Nem sírást, nem hisztériát, hanem tisztánlátást.

— Egy szerető férj nem ad ultimátumokat — mondta nyugodtan.

 

Reggel Thomas elment, becsapva az ajtót. Azt mondta, időre van szüksége, hogy „átgondolja”. Emma egyedül maradt — abban a lakásban, ahol még tegnap minden tárgy a jövő része volt.

 

Napközben megérkezett Madeleine. Csöngetés nélkül.

— Thomas feldúlt — kezdte az ajtóban. — Remélem, érted, hogy így nem épül család.

— Éppen most kezdem érteni — válaszolta Emma.

 

Az anyós figyelmesen nézett rá, először lekezelő mosoly nélkül.

— Még fiatal vagy — mondta. — De néha rugalmasabbnak kell lenni.

— Néha őszintébbnek kell lenni — felelte halkan Emma.

 

Egy hét múlva Thomas visszatért. Magabiztosan, összeszedetten.

— Nos, döntöttél?

 

Emma átnyújtott neki egy mappát.

— Igen. Döntöttem. Itt vannak a válási papírok.

 

Thomas felnevetett, először nem hitte el. Aztán a nevetése elhalt.

— Komolyan beszélsz? Egy ilyen formalitás miatt?

 

— Nem a lakás miatt — mondta Emma. — Hanem mert hirtelen megértettem: itt nem szeretnek. Használnak.

 

Thomas még beszélt — hibákról, érzelmekről, arról, hogy „mindenki így él”. Emma alig hallotta.

 

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, csend lett a lakásban. Nem üresség — csend.

 

Este Emma meggyújtott egy gyertyát, amely megmaradt arról a tortáról. A láng már nem remegett.

Emma nézte, és hosszú idő óta először nem félelmet érzett, hanem bizonyosságot: nehéz lesz, de ez az ő élete lesz.