— Nem kér sokat — csak azt, hogy jegyeztesd be őt és a gyerekeket a lakásodba — mondta a férje olyan hangon, mintha nem az ő tulajdonáról lenne szó, hanem valami jelentéktelen formaságról.

 

Laura akkor emelte fel a tekintetét a laptopról, amikor Martin leült vele szemben a konyhaasztalhoz. A kezében egy bögre kávé volt — már a harmadik aznap reggel.

Ösztönösen feljegyezte magában: az első hétkor volt, a második kilenc körül, most pedig a harmadik. Az elemzői szakma velejárója — észrevenni az apróságokat, és rendszerré összerakni őket.

 

Odakint szürke novemberi nap húzódott el. Az esőcseppek végigcsorogtak az ablakon, elmosva a szomszédos házak körvonalait. Laura már a második hónapja dolgozott otthonról — az új cége gond nélkül engedélyezte a távmunkát. Kényelmes volt, különösen télen: semmi dugó, semmi rohanás, kedvenc ruhák és kávé bármikor.

 

— Annát tegnap véglegesen elfogadták Prágában — mondta Martin, miközben letette a bögrét az asztalra. — Egy hónap múlva elutazik. A gyerekekkel együtt.

 

Laura bólintott, anélkül hogy elszakította volna a szemét a képernyőtől. A hír nem érte váratlanul: Anna már régóta készült a költözésre — csehül tanult, intézte a papírokat, iskolát keresett Klárának és Maxnak.

Az IT-s munka ilyen lehetőségeket adott: csak stabil internet kellett hozzá.

*

Jó kilátások, új élet. Laura őszintén örült neki. Anna megérdemelte. A válás után egyedül nevelte a gyerekeket, erején felül dolgozott, és egy szűk bérelt lakásban élt. Most végre adódott egy esély, hogy mindent megváltoztasson.

 

— Van viszont egy gond a bejelentéssel — folytatta Martin óvatosan. — Szüksége van oroszországi lakcímre. Bankokhoz, adóügyekhez… érted.

 

Laura meglepetten felvonta a szemöldökét. Mi köze volt ehhez neki? Anna felnőtt nő volt, mindig megoldotta a dolgait.

 

— A nyaralóba nem lehet bejelenteni — nincs lakóingatlan státusza — magyarázta Martin lassan, mintha attól tartana, hogy Laura nem érti meg. — Anyámhoz sem lehet — elveszítené a kedvezményeit. Neked viszont van egy lakásod.

 

Laura lassan lehajtotta a laptop fedelét. Tessék. Szinte számított erre a beszélgetésre, bár nem tudta volna megmondani, miért. Csak érezte, hogy valami közeleg.

 

A lakás a nagymamájától, Ritától maradt rá. Kétszobás, téglaházban, közel a metróhoz. Eleinte Martinnal azt tervezték, hogy odaköltöznek, de végül az ő házában maradtak: tágasabb volt, saját telekkel, garázzsal, kerttel. A lakást pedig kiadták egy fiatal párnak negyvenezerért — jó kiegészítése volt a költségvetésüknek.

 

— Anna nem akar ott lakni — mondta Martin nyugodtan. — Csak a bejelentés kell. Egy formaság. Úgyis elköltözik.

 

Laura felállt, és az ablakhoz lépett. Az eső dobolt az üvegen, és benne valami kellemetlen hideg futott végig. Nem a segítségkérés miatt — az természetes lett volna. Hanem amiatt, ahogyan Martin előadta. Mintha ez magától értetődő lenne.

 

— Már megígérted neki? — kérdezte halkan.

 

— Nem! — vágta rá gyorsan Martin. — Előbb veled akartam megbeszélni. Hiszen család vagyunk.

 

Család. Szép szó. De miért az ő lakásának rovására kellett volna dönteni?

 

— És ha el akarnám adni a lakást? — kérdezte Laura.

 

— De miért? — csodálkozott őszintén Martin.

 

— Nem tudom. Talán nagyobbat szeretnék. Vagy befektetném a pénzt. Vagy vennék egy házat a tengernél.

 

— De ez nem holnap lesz — vont vállat Martin. — Anna meg lehet, hogy pár év múlva visszatér.

 

Laura visszaült az asztalhoz. A gyomrában ismerős, kellemetlen érzés szorított — ugyanaz, mint gyerekkorában, amikor a felnőttek helyette döntöttek.

 

— Martin, tudod, hogyan lehet kijelenteni valakit, ha külföldön él?

 

Martin pislogott.

 

— Hát… valószínűleg ugyanúgy, mint máskor.

 

— És ha nem tud hazajönni? Vagy nem akar?

 

— De hát Anna az! — csodálkozott. — Rokonság vagyunk.

 

Laura felidézte ismerősei történeteit. Egy kollégának egy évig tartó pereskedés kellett ahhoz, hogy kijelentse a külföldre költözött rokonát. Egy másik családban az illető egyszerűen eltűnt, és nélküle nem tudták átírni a lakást.

 

— És a gyerekek? — kérdezte. — Klára és Max. Őket is bejelented?

 

— Hát… igen. Kiskorúak. Az anyjuk dönt helyettük.

 

— Az az anya, aki Csehországban fog élni — jegyezte meg nyugodtan Laura.

 

Martin elkomorult.

 

— Laura, ez csak átmeneti. Anna normális ember. Nem fog gondot okozni.

*

— Nem kételkedem abban, hogy Anna rendben van — nézett Laura egyenesen a szemébe. — De az élet változik. Ma így van, holnap máshogy.

 

— A nővérem nem kér sokat — csak jegyeztesd be őt és a gyerekeket a lakásodba — ismételte Martin, és a hangjában már ott volt az ingerültség.

 

Laura hirtelen letette a poharat az asztalra. A víz kilöttyent.

 

— Nem akarom kockáztatni a lakásomat — mondta határozottan.

 

Martin megzavarodott.

 

— De hát nem is ott laksz!

 

— Nem lakom ott, de az AZ ENYÉM — mondta Laura hangsúlyosan. — És én akarok dönteni arról, mi történik vele. Érted a különbséget?

 

Martin hallgatott. A csend sűrű volt és nehéz, mint a vihar előtti levegő. A kiömlött vízre nézett, majd Laura ökölbe szorított kezére, végül az arcára.

 

— Túl drámaian fogod fel — mondta végül halkabban. — Csak segíteni akartam a nővéremnek.

 

— A saját rovásomra akartál segíteni — felelte Laura nyugodtan. — Anélkül, hogy észrevetted volna.

 

Martin hirtelen eltolta a széket, és felállt. Járkálni kezdett a konyhában, végigsimított a haján — ez a mozdulat mindig előjött, amikor kicsúszott a kezéből az irányítás.

 

— Néha úgy érzem, te csak a kockázatokra gondolsz — vetette oda. — Mintha egy olyan világban élnénk, ahol mindenki arra vár, hogy átverjen valakit.

 

Laura halványan elmosolyodott, öröm nélkül.

 

— Nem, Martin. A következményekre gondolok. Mert azokkal együtt kell élni. Nem azokkal, akik ígérnek, hanem azokkal, akik aláírnak.

 

Martin megállt az ablaknál, háttal neki.

 

— Anna nem tenne ilyet velünk.

 

— Nem azt mondom, hogy megtenné — sóhajtott Laura. — Azt mondom, hogy az élet nem mindig a terv szerint alakul. Betegségek, válások, új házasságok, gyerekek, perek… tényleg a lakásomon akarod ezt kipróbálni?

 

Martin hirtelen megfordult.

 

— Tehát egyszerűen nemet mondasz?

 

— Erre a megoldásra mondok nemet — pontosított Laura. — Garanciák nélkül. Anélkül, hogy tudnánk, mi lesz később.

 

Martin visszaült. Az ingerültséget fáradtság váltotta fel.

 

— Akkor mit javasolsz? — kérdezte tompán.

 

Laura egy pillanatra elgondolkodott. Nem nyerni akart. Azt akarta, hogy meghallják.

 

— Anna intézzen ideiglenes bejelentést a bérelt lakásban — mondta. — Vagy keressen hivatalos megoldást egy ügynökségen keresztül. Igen, drágább. Igen, bonyolultabb. De ez az ő költözése és az ő felelőssége.

 

— Így is alig bírja — morogta Martin.

 

— Eddig bírta — javította ki Laura finoman. — Most európai szerződése van. Új fizetés. Új lehetőségek. Ez nem segítségkérés, hanem egy kísérlet arra, hogy megkönnyítse az életét, anélkül hogy az én következményeimmel számolna.

 

Hosszú csend következett.

 

— Anna meg fog sértődni — mondta végül.

 

— Lehet — bólintott Laura. — De ha azért sértődik meg, mert nem akarom kockáztatni az egyetlen vagyonomat, akkor nem tiszteli a határaimat.

 

Aznap este Martin mégis felhívta Annát. Laura nem hallotta a teljes beszélgetést, de a hanghordozásából érezte, hogy nem volt könnyű. A hangja hol felemelkedett, hol fáradt lett, hol ingerült. Egy pillanatban azt mondta: „Ez az ő lakása”, és Laura először érezte aznap, hogy a feszültség kicsit oldódik benne.

 

A hívás után sokáig ült csendben, majd odalépett hozzá.

 

— Meg van bántódva — mondta.

 

— Értem — válaszolta Laura.

 

— De azt mondta, megoldja egyedül.

 

Laura bólintott. Nem érzett sem kárörömöt, sem megkönnyebbülést — csak nyugodt bizonyosságot, hogy helyesen döntött.

 

Éjjel, a sötétben, Martin hirtelen megszólalt:

 

— Nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos neked.

 

Laura felé fordult.

 

— Nem a lakás miatt fontos — mondta halkan. — Hanem a tisztelet miatt. Ha nincs meg az apróságokban, a nagy dolgokban sem lesz.

 

Martin nem válaszolt. De másnap reggel, amikor elindult dolgozni, hosszú idő után először homlokon csókolta.

 

Laura pedig, miután becsukta mögötte az ajtót, visszatért a laptopjához, és azon kapta magát, hogy nem szorongást érez, hanem egy furcsa, majdnem elfelejtett érzést — azt, hogy szilárd talaj van a lába alatt. Nem mások ígéreteiben, hanem a saját döntéseiben.