A pince, a padlás és a villanyóra-szekrény kulcsait Anna külön karikán hordta, piros szalaggal. Valahányszor megcsörrentek a lépcsőházban, a lakók tudták: a társasház közös képviselője megint azt ellenőrzi, ki hagyott szemetet a bejáratnál, vagy ki nem fizetett be az új kódzárra. Otthon azonban valamiért a fiára, Thomasra nem hatott a szigorúsága. A férfi harmincnégy éves volt, az anyjával élt, és a raktári műszakok, a kiszállítások meg az újabb „ígéretes vállalkozások” között rendszeresen pénzt kért tőle kölcsön péntekig. A péntek rendszerint eljött, a tartozás viszont megmaradt.

Ha Thomas összeveszett valakivel, a konyhába ment, és arra kérte az anyját, hogy avatkozzon közbe. Anna megszokta, hogy hisz neki, és gyakran a fia pártjára állt anélkül, hogy utánajárt volna, kinek van igaza. Ezért amikor a szemközti lakásba beköltözött Emma a kislányával, Anna maga ment át bemutatkozni, és feljegyezni az új lakókat. A kislány az anyja mögött állt, miközben az egy szekrényt szerelt össze, és megkérdezte, otthagyhatja-e a folyosón a rózsaszín biciklijét, amelynek kosarában egy műanyag napraforgó volt. Anna megengedte, hogy a fal mellé állítsa, hogy ne akadályozza a közlekedést.

Egy héttel később Thomas ingerülten ért haza, ledobta a kabátját a puffra, majd erősen megnyomta a vízforraló gombját. Anna a konyhaasztalnál ült, a mérőórák állásait jegyezte fel, de rögtön felnézett.

– Az új szomszéd megint azt hiszi, hogy neki mindent szabad – mondta. – A vasból készült kacatját egyenesen a folyosó közepére tette. Majdnem átestem rajta.

Anna letette a tollat. Emlékezett a biciklire: kicsi volt, rózsaszín, kosárral. De nem szakította félbe a fiát.

– Megkértem, hogy tegye el, erre elkezdte mondogatni, hogy ne kiabáljak, mert otthon van a gyerek. Én kiabáltam? Aztán közölte, hogy te engedted meg neki, és ő is ugyanúgy itt lakik, mint mindenki más. El tudod képzelni? Egy hete költözött be, és máris vitatkozik velem.

Thomas elővett egy csészét, és három kanál cukrot szórt bele. Úgy beszélt, mintha éppen ez volna a legfőbb bizonyíték a másik arcátlanságára: az új lakó nem engedelmeskedett neki, pedig ő szólt neki.

– Én azt engedtem meg, hogy a fal mellé tegye a biciklit – mondta Anna. – Nem a folyosó közepére. Ha útban volt, nyugodtan megkérhetted volna, hogy tegye arrébb.

– Meg is kértem. Csak ő úgy állította be, mintha én támadtam volna rá. Az ilyen emberek először letesznek egy biciklit, aztán úgy gondolják, az egész lépcsőház az övék.

Anna nem értett egyet, de nem kezdett rögtön vitatkozni. Megkérdezte, valóban keresztben állt-e a bicikli a folyosón. Thomas azt felelte, hogy „majdnem”, és ingerülten kevergetni kezdte a cukrot, pedig még teát sem öntött rá. A viaszosvásznon nedves, kerek folt maradt. A fiú bement a szobájába, anyjára hagyva az asztal letörlését.

Másnap Thomas már kész tervvel tért vissza a témára. Anna éppen a számlákat rendezgette, amikor a fiú megállt vele szemben, és kijelentette, hogy fel kell hívnia a lakás tulajdonosait. Keressenek Emmának másik lakást, mielőtt végképp elkanászodik.

– Nem kérhetem meg a tulajdonosokat, hogy tegyenek ki valakit csak azért, mert összevesztetek egy bicikli miatt – felelte Anna. – Ha útban van, tartsák a lakásban. Beszélek Emmával a folyosóról, de nem fogom elüldözni.

– Te vagy a ház közös képviselője. Mindenki hallgat rád – emlékeztette Thomas. – Mondd azt, hogy megszegi a szabályokat, és el van intézve.

Már nem arról beszélt, hol kellene állnia a biciklinek. Azt akarta, hogy az anyja használja a tekintélyét, és kényszerítse meghátrálásra a szomszédot; ha pedig az nem hajlandó rá, ürítse ki a szemközti lakást olyan lakók számára, akik kényelmesebbek neki. Anna a fiára nézett, és megértette, hogy Thomas egyáltalán nem akarja tisztázni, valóban útban volt-e a bicikli. Neki elég volt, hogy Emma nem ijedt meg a megjegyzésétől.

– Ne kérd, hogy nyomást gyakoroljak másokra helyetted – mondta. – Ellenőrzöm, hogy ne legyen akadály a folyosón, és mindkét félnek elmagyarázom a szabályokat. De arról, ki lakik egy idegen lakásban, a tulajdonosai döntenek.

Thomas elhúzta a száját, mintha az anyja valami magától értetődő dolgot tagadott volna meg tőle. Emlékeztette, hogy korábban már számtalanszor elsimított kellemetlenségeket a szomszédokkal és az eladókkal, most pedig hirtelen úgy tesz, mintha pártatlan vezető volna. Anna nem sorolta fel azokat az alkalmakat, amikor kifizette a telefonját vagy benzint adott neki. Csak megismételte: nem fog beszélni a lakás tulajdonosával.

Éjszaka Anna úgy döntött, hogy reggel mégis személyesen beszél Emmával. Nyugodtan el akarta magyarázni a közös folyosó szabályait, és meg akarta tudni, hogyan látta az egészet a szomszéd. Reggel fogta a lakók nyilvántartását, felvette a szürke pulóverét, és a piros szalagos kulcsokért nyúlt a zsebébe.

Már felemelte az ujját a szemközti lakás csengője felé, de megállt. A vékony ajtón át gyerekhang szólalt meg:

– Anya, az a bácsi ma is kiabálni fog velünk?

Kanál koppant egy lábas oldalán, aztán Emma halkan válaszolt:

– Nem fog, kicsim. Most már bent tartjuk a biciklit.

A kislány elhallgatott, majd megkérdezte:

– Azt mondta, hogy mi itt senkik vagyunk. Tényleg senkik vagyunk?

Emma olyan halkan válaszolt, hogy Anna nem értette a szavait. Aztán a kislány azt kérdezte, ki lehet-e úgy menni, hogy ne kelljen elhaladni Thomas ajtaja előtt. Anna leengedte a kezét. A bicikli nem volt a folyosón: Emma bevitte a lakásba, pedig Anna maga engedte meg neki, hogy a fal mellé állítsa.

Anna lement a földszintre anélkül, hogy becsengetett volna. A postaládáknál ott állt az egyik felső emeleti szomszéd. Anna megkérdezte, hallotta-e előző este a veszekedést a lépcsőházban. A férfi nem válaszolt azonnal, inkább egy reklámújságot kezdett nézegetni. Anna nem erőltette: most fontosabb volt megértenie, mit tartott Thomas elfogadhatónak, amikor olyasvalakivel került szembe, akit szerinte meghátrálásra kényszeríthetett.

Hazatérve az asztalra tette a lakók nyilvántartását. Thomas ott volt, és ismét a szomszédról kezdett beszélni: arra várt, hogy az anyja felhívja a tulajdonosokat, és „lezárja ezt az ügyet”. Anna végighallgatta, aztán levette a csuklójáról a piros szalagos kulcskarikát, és teljes erőből az asztalra vágta.

– Ha még egyszer azt követeled, hogy tegyék ki az anyát a lányával együtt, elfelejtheted a pénzemet – vágta oda Anna, miközben az asztalra hajította a piros szalagos kulcskarikát…

Thomas a kulcsokra, majd az anyjára nézett. Nem megbánás tükröződött az arcán, hanem a megszokott bizalmatlanság: mintha valami kellemetlent mondott volna, de úgyis meggondolná magát egy perc múlva.

– Nem adsz nekem pénzt egy szomszéd miatt? – kérdezte.

– Nem adok neked pénzt, amíg azt hiszed, hogy te irányíthatod a döntéseimet – felelte Anna. – És ehhez semmi köze a szomszédnak.

– Persze. Most már ő a jó, én meg a rossz.

Thomas hátratolta a széket, és kiment a konyhából. A szobája ajtaját halkan csukta be, de Anna így is hallotta a zár kattanását. Nem ment utána, és nem kezdte magyarázni, hogy továbbra is szereti a fiát. A korábbi években az ilyen szavak után rendszerint talált valami okot arra, hogy enyhítsen a visszautasításon: kifogyott a benzinje, kikapcsolják a telefonját, már csak néhány nap van hátra az új munkahelyéig. Ezúttal elvette a kulcsokat az asztalról, és visszatért a számlákhoz.

A postaládáknál a szomszéd még mindig a reklámújságot nézegette. Anna másodszor is megkérdezte, hallotta-e az előző esti veszekedést. A férfi félbehajtotta a reklámot.

– Hallottam, hogy Thomas hangosan beszél. Nem értettem minden szavát. Aztán becsapódott egy ajtó.

– Azt mondta, hogy Emma és a lánya itt senkik. Ezt hallotta?

A szomszéd habozott, mielőtt válaszolt volna:

– Mintha valami ilyesmi elhangzott volna. Nem akarom kideríteni, ki kezdte. Csak annyit mondok, hogy a kislány utána az anyjával jött ki, és végig az anyja kezét fogta.

Anna megköszönte, és nem kérte, hogy még egyszer erősítse meg, amit mondott. Nem kellett vallomásokat gyűjtenie egy vizsgálathoz. De most már tudta: Thomas nem pusztán a biciklire haragudott. Mások is hallották, amit mondott, a gyerek pedig annyira megijedt, hogy igyekezett elkerülni az ajtaját.

A fia ebédig ki sem jött a szobájából. Anna befejezte a mérőóraállások ellenőrzését, levest főzött, és a tűzhelyen hagyta a lábast. Nem kopogott be Thomashoz, hogy szóljon neki, ahogy rendszerint tette. Amikor a fiú végül megjelent a konyhában, elővett egy tányért, és töltött magának levest anélkül, hogy az anyjára nézett volna.

– Meg kell tankolnom az autót – mondta. – Adj kölcsön pénzt péntekig. A raktárban műszakokat ígértek.

– Nem.

Letette a merőkanalat a lábas szélére.

– Hiszen azt sem tudod, mikor fizetnek ki.

– Pont ezért nem adok kölcsön. Ha lesz saját pénzed, majd eldöntöd, mire költöd.

– És ha nem tudok eljutni a munkába?

– Hívd fel őket, és kérdezd meg, van-e műszak. Ha van, találd ki, hogyan jutsz el oda. Többé nem fizetem az utazásaidat és a telefonodat.

Thomas elmosolyodott, de a mosolyában nem volt vidámság.

– Majd meglátjuk, meddig bírod. Úgyis hozzám jössz majd, ha valami elromlik.

A kisebb ház körüli munkákra gondolt, amelyeket gyakran ő végzett el: megigazította a szekrényajtót, felvitte a nehéz szatyrokat, vagy segített beállítani a tévét. Anna tudta, hogy nélküle néha kényelmetlenebb lesz az élet. De nem vitatkozott, és nem ajánlotta fel cserébe, hogy kifizeti a benzint.

– Ha elromlik valami, megkérlek, hogy segíts. Ez nem jelenti azt, hogy köteles vagyok pénzt adni neked.

Thomas szó nélkül megette a levest, majd elment. Korábban egy ilyen beszélgetés után Anna akkor is hagyott volna néhány bankjegyet az asztalon, vagy este írt volna neki, hogy egy keveset mégis kölcsön tud adni. Most elővett egy jegyzetfüzetet a konyhai fiókból, és felírta azokat a kiadásokat, amelyeket többé nem akart magára vállalni: telefon, üzemanyag, személyes vásárlások. Nem azért, hogy számon kérje a fiát, hanem hogy ő maga se hátráljon meg, amikor a fiú legközelebb elégedetlenkedik.

Másnap Anna bekopogott Emmához. Az nem nyitott ajtót rögtön; a háta mögött ott állt a kislány, a rózsaszín bicikli pedig látszott az előszobában, az ajtó mögött.

– A folyosóról szeretnék beszélni – mondta Anna. – Én engedtem meg, hogy a biciklit a fal mellé tegyék. Ha útban volt, Thomas szólhatott volna nekem, vagy nyugodtan megkérhette volna, hogy tegye arrébb. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ebből az legyen, ami történt.

Emma nem válaszolt azonnal. Az ajtót tartotta, és figyelmesen nézett Annára, a korábbi óvatos mosoly nélkül.

– Nem akarok összeveszni a szomszédokkal – mondta. – Csak a lányom kérdezi meg most már minden alkalommal, hogy fog-e kiabálni. Ezért egyelőre bent marad a bicikli.

– Megértem. Ellenőrzöm, hogy szabad legyen a folyosó, és beszélek vele. Nem kell visszatenniük a biciklit oda, ahol nem érzik magukat biztonságban.

A kislány előbújt az anyja mögül, a kulcskarikán lógó piros szalagra nézett, és megkérdezte:

– Megint le fogja szidni anyát?

– Nem – felelte Anna. – Anyukád nem tett semmi rosszat azzal, hogy a fal mellé tette a biciklit.

A kislány bólintott, majd újra elbújt Emma mögé. Anna nem tartotta fel őket további beszélgetéssel. A lépcsőházban Thomasszal találkozott. A fiú a szemközti ajtóra, majd az anyjára nézett.

– Már ki is békültek?

– Beszéltem Emmával. A bicikli egyelőre a lakásában marad.

– És most már nekem kell előre köszönnöm?

– Köszönni nem kötelező. Kiabálni és sértegetni az embereket nem házszabály.

– Azt mondtam, amit akartam. Ne tegyél úgy, mintha valami szörnyűséget követtem volna el.

– Nem akarom megmondani neked, mit kell érezned. De a szomszédokkal sem fogok helyetted elintézni semmit.

Thomas elfordult, és elindult lefelé. Anna nem szólt utána. Nem szokott nevelő célzatú beszélgetéseket tartani a lépcsőházban, és nem akarta egy idegen ajtó előtt családi vita helyszínévé változtatni a folyosót.

Este Thomas ismét szóba hozta a raktárba vezető utat, de ezúttal nem kért pénzt. Azt mondta, utánanézett a menetrendnek, és ha megerősítik a műszakot, megpróbál busszal bejutni. A hangja továbbra is ingerült volt, mintha Anna nehezítette volna meg az életét, de az anyja csak annyit felelt, hogy rendben. Azt nem ígérte meg, hogy elviszi.

Néhány nappal később Thomas elkezdte maga megvenni azokat az élelmiszereket, amelyeket enni szeretett, és többé nem hagyott cetliket a konyhaasztalon, amelyeken kisebb kiadásokra kért kölcsön. Ez nem jelentette azt, hogy hirtelen figyelmesebb lett az anyjával. Továbbra is előfordult, hogy köszönés nélkül ment el mellette, a szomszédról szóló beszélgetést pedig egy rövid „Ne kezdd már”-ral szakította félbe. Anna nem kezdte.

A lakógyűlésen emlékeztetett mindenkit, hogy a lépcsőház folyosóját szabadon kell hagyni, és arra kért mindenkit, hogy ha akadályt észlel, neki szóljon, ne emelt hangon próbálja rendezni a nézeteltérést. Senkit sem nevezett meg külön. A gyűlés után Emma megköszönte neki, hogy mindkét felet meghallgatta. Anna azt felelte, hogy ezt korábban kellett volna megtennie.

Thomas nem kért bocsánatot Emmától. Egyszer a postaládáknál találkoztak, a fiú bólintott neki, aztán továbbment. Ez kevés volt a kibéküléshez, de ahhoz elég, hogy a kislány ne kapaszkodjon az anyja kezébe. A bicikli még sokáig a lakásban maradt, a fal melletti hely pedig üresen állt.

Anna többé nem adott pénzt. Amikor Thomas egyszer megkérdezte, maradt-e egy kevés személyes kiadásokra, becsukta a jegyzetfüzetet, és azt felelte, hogy nem. A fiú morgott valamit, aztán elment műszakot keresni. Anna ezúttal nem hívta vissza, és nem ajánlott fel pénz helyett másfajta segítséget.

Továbbra is egy lakásban éltek. Thomas a közös asztalnál evett, Anna pedig félretette neki a vacsorát, ha késett, de az a régi ígéret, hogy minden kellemetlenség esetén kisegíti, már nem volt meg közöttük. A piros szalagos kulcsok ismét Anna előszobájában lógtak, a pénztárcáját pedig most már az íróasztal fiókjába tette.