Férje telefonjának kijelzőjén egy név nélküli szám jelent meg. Tamás nem vette fel azonnal, Klára azonban észrevette, hogy felismerte a számjegyeket: hat évvel korábban törölte őket a névjegyzékéből. Márk, az öccse hívta. Vasárnapi ebédre invitálta őket – hogy felbontsák anya gombakonzervjeit. Tamás számára, aki a régi veszekedés óta alig beszélt a testvéreivel, ez nem egyszerű meghívás volt. Anyjuk háza is kockán forgott: Márk ott lakott, Tamás pedig úgy gondolta, el kellene adni.

Klára nem próbálta rábeszélni a férjét sem az utazásra, sem arra, hogy mondjon nemet. Csak azt kérdezte, akar-e újra az eladásról beszélni. Tamás azt felelte, egyelőre nem tudja. Vasárnap végül mégis elindultak vidékre. Útközben többször is belekezdett valamibe a bátyjával kapcsolatban, aztán elhallgatott, Klára pedig nem sürgette. Csak annyit tudott, hogy anyjuk halála után a ház miatt vesztek össze a testvérek: Márk nem akart elköltözni, Tamás szerint pedig nem lehet tovább halogatni az eladást.

Az első nyugtalanító jel a kiskapu volt. A törött retesz helyett drótból hajlított hurkot erősítettek rá. Tamás egy pillanatig nézte, de nem szólt semmit. Dániel már a tornácon várta őket. A testvérek kezet fogtak – röviden és ügyetlenül, mintha a hat évnyi külön töltött idő alatt elfelejtették volna, hogyan kell köszönteni egymást. Klára észrevette, hogy Dániel sem lép be elsőként az udvarra, mintha arra várna, ki meri átlépni először a küszöböt.

Márk kilépett a tornácra, és behívta őket a házba. A konyhában szinte minden a régi maradt: az ablak melletti asztal, a hosszú pad, anya kötényének helye a tűzhely melletti szögön. Az ajtófélfán ceruzával húzott magasságjelölések sorakoztak betűkkel és évszámokkal. Tamás rájuk nézett, majd elfordította a tekintetét. Márk krumplit, savanyú káposztát, szalonnát és vastag szeletekre vágott kenyeret tett az asztalra. Eleinte döcögött a beszélgetés, a testvérek csak az időjárásról és a termésről beszéltek.

Később a munkára terelődött a szó. Dániel a műhelyében háztartási gépeket javított, és most a dráguló alkatrészekre panaszkodott; Tamás arról mesélt, hogyan változtak a lakásárak. Az ingatlanokról szóló szavak érzékenyen érintették Márkot. Anyjuk házában lakott, gondját viselte, és nem akarta, hogy nélküle döntsenek az eladásról. Ahelyett azonban, hogy ezt nyíltan kimondta volna, megkérdezte Tamástól, könnyű-e idegenek házát eladni, amikor a saját családi otthonuk kerül szóba.

Tamás letette a villáját. Klára megértette, hogy a beszélgetés megint ugyanabba az irányba tart, mint hat évvel korábban. Akkor Tamás azzal a szándékkal érkezett, hogy eladja a házat, Márk pedig azt felelte, hogy ő maga lakik ott. A veszekedés becsapott kiskapuval és lerepülő retesszel ért véget. Most Márk az asztalnál hozta szóba a dolgot, ahol anya kötényét is látták, és egyikük sem tehetett úgy, mintha valami idegen helyről lenne szó.

Klára nyugodtan azt mondta Márknak, hogy Tamás nem dönthet mindenről egyedül, de őt sem lehet kész tények elé állítani, mintha a ház már csak azt illetné, aki benne maradt. Azt javasolta, először beszéljék meg, mit szeretne mindegyik testvér, és hogyan lehetne úgy eljárni, hogy senki ne érezze becsapva magát. Márk érdemben nem vitatta a szavait. Csak annyit felelt, hogy az eladásról szóló beszélgetések mindig mások kényelméből indulnak ki, és azzal végződnek, hogy neki azt mondják, pakolja össze a holmiját.

Az érdeke világos volt: amíg nem adják el a házat, Márk megőrizhette az otthonát és a megszokott életét. Klára azonban mást is látott: Márk hozzászokott, hogy úgy tekintsen a ház körüli mindennapi teendőkre, mintha azok feljogosítanák arra, hogy mindenki helyett döntsön. Tamás azt javasolta, ne hevesen vitassák meg az eladást, hanem egyezzenek meg egy újabb találkozóban. Márk témát váltott, mintha csak azt hallotta volna meg, hogy senki sem kényszeríti költözésre.

Ekkor előhozott az előszobából egy háromliteres üveg tuskógombát. Azt mondta, a gomba az övé, de anya füzetében leírtak szerint készítette el. Az asztalra került a kockás közös füzet, amelyet meggylekvár maszatolt össze. Klára látta, hogy Tamás azonnal felismeri: anyjuk recepteket, vetési időpontokat és születésnapokat jegyzett fel bele. Márk felbontotta az üveget, és tányérokra szedte a gombát. Ropogós volt, fokhagymával és babérlevéllel. Dániel megjegyezte, hogy kevés benne a szegfűszeg. Márk azt felelte, a füzetben az áll, hogy „érzésre”, az ő érzéke pedig nem olyan, mint anyjáé volt.

Tamás váratlanul elmosolyodott, és Dániel is vele nevetett. Néhány másodpercre könnyebb lett a hangulat az asztalnál. Márk megkérte Tamást, hozzon fokhagymát a kamrából: ott hagyta a hálót a polcon. Tamás felállt. Klára ülve maradt, de hamarosan észrevette, hogy férje késlekedik. Utána indult – nem gyanakvásból, hanem hogy segítsen megtalálni a megfelelő polcot a szűk, sötét kamrában.

A sárga villanykörte fényénél filctollal feliratozott üvegek sorakoztak: uborka, paradicsom, lecsó. A fokhagymás háló jól látható helyen feküdt. Tamás a felső polcnál állt, amely mögött üres ládák tornyosultak. Amikor Klára belépett, nem fordult meg. A ládák között észrevett valamit elrejtve, de nem volt ideje kivenni, mi az. Tamás kissé odébb húzott egy ládát, Márk pedig megjelent az ajtóban. Klára a polchoz lépett, és magára rántotta a kamra ajtaját.

Amíg meg nem mutatod, mit rejtegetsz a ládák mögött, ne merd azt hinni, hogy anyáék háza a tiéd, Klára magára rántotta a kamra ajtaját…

Márk megállt az ajtóban, nem engedve, hogy Klára elálljon a polctól. Megkeményedett az arca.

– Ne nyúlj hozzá, Klára. Ez nem a te dolgod.

– Akkor magyarázd meg, miért rejtetted el a ládák mögé – felelte.

Tamás már ott állt mellettük. A bátyjára, aztán a felső polcra nézett. Az üres ládák között egy szürke mappa látszott, amelyet kifakult gumiszalag fogott össze. Márk kinyújtotta a kezét, de Tamás hamarabb elvette.

– Azt kérted, hozzak fokhagymát – mondta. – Megtaláltam. Ezt pedig véletlenül vettem észre.

– Véletlenül, persze – vetette oda Márk. – Ti mindig találtok valami ürügyet arra, hogy olyasmiben turkáljatok, amibe senki sem hívott.

Klára hátralépett egyet. Szűk volt a kamra, és nem akarta, hogy a beszélgetés azon veszekedéssé fajuljon, ki ért előbb a mappához. Márk azonban úgy nézett rá, mintha tényleg azzal a szándékkal jött volna ide, hogy elvegyen tőle valamit.

– Nem én döntöm el, kié a ház – mondta. – De Tamás a testvéred. Ha idehívod, ne rendezz próbát abból, hogy van-e joga belépni a kamrába.

– Gombázni hívtam, nem családi tanácskozásra.

– Akkor nem kellett volna elrejtened a mappát.

Márk összeszorította a száját, de nem folytatta a vitát. Tamás letette a mappát egy ládára, és lehúzta róla a gumiszalagot. Néhány anyagvásárlásról szóló számla, kézzel írt lapok és egy ingatlanközvetítő névjegykártyája volt benne. Legfelül egy félbehajtott, előzetes házérték-becslés feküdt. Márk a lap szélére feljegyezte, hogy ősszel meg kell javítani az ereszcsatornát, a verandánál pedig ismét beázik a tető.

Tamás nem kezdte el rögtön olvasni a papírokat. Felnézett a bátyjára.

– Már kihívtál egy ingatlanügynököt?

– Nem. Telefonon beszéltem vele. Megkérdezte, milyen házról van szó és milyen állapotban van. Nagyjából megmondta, mennyit érhet. Ez nem szerződés és nem hirdetés.

– Ezt nekem nem tudtad volna elmondani?

– Te jöttél ide hat éve úgy, hogy már készen volt a döntésed. Nem akartam aztán neked magyarázkodni, hogy miért kérdeztem meg az árat.

Márk hangjában sem zavar, sem megértésért esdeklés nem volt. Dühösen beszélt, és továbbra is úgy viselkedett, mintha a mappa önmagában igazolná, hogy joga van eldönteni, kinek mit mutat meg. Tamás átlapozta a kiadásokról szóló lapot. Dátumok, üzletnevek és rövid megjegyzések szerepeltek rajta: deszkák a verandához, egy darab cső, a kályha huzatának javítása. Nem minden bejegyzéshez tartozott nyugta.

– El akartad adni a házat? – kérdezte a küszöbön megjelenő Dániel.

– Tudni akartam, miről vitatkozunk egyáltalán. Egyesek szerint a ház semmit sem ér, mások szerint tisztességes összeget lehetne kapni érte. Én itt lakom, és látom, hogy egyre többe kerül a javítás. Tudnom kellett, mi lesz, ha nem bírom tovább.

Márk az utolsó szavakat halkabban, de nem kevésbé keményen mondta. Elvette az asztalról az ereszcsatornáról szóló számlát, és visszatette a mappába.

– Ezt nem mondtad nekünk – mondta Tamás.

– Te valaha is megkérdezted, mennyibe kerül megjavítani a tetőt? Azt kérdezted, mennyiért lehet eladni.

Tamás a papírokat nézte. A régi veszekedésben valóban az árról, az ingatlanügynökről és arról beszélt, hogy néhány év múlva már senkinek sem kell majd a ház. Azt nem kérdezte meg, mennyit költött Márk a javításokra. Akkor úgy gondolta, a bátyja csak azért makacskodik, mert hozzászokott az anyjuk házában élni. Most olyan feljegyzések feküdtek előtte, amelyeket nem vitához készítettek, hanem saját magának.

– Ez még nem jelenti azt, hogy egyedül dönthetsz arról, mi legyen a házzal – mondta Tamás.

– Te pedig nem jöhetsz ide, hogy elrendeld az eladást csak azért, mert ismersz egy ingatlanügynököt.

Dániel fogta a mappát, és a polcra tette, immár nem a ládák mögé. Nem olvasta el a feljegyzéseket.

– Pont ezért kell abbahagynunk, hogy a konyhában, krumpli és gomba mellett vitatkozzunk erről. Kérjünk fel egy független értékbecslőt. Ne Tamás ismerősét, és ne azt, akivel Márk telefonon beszélt. Nézze meg azt is, mi az, amit valóban meg kell javítani.

– Nem kértem, hogy fizessétek ki a vásárlásaimat – mondta Márk.

– Senki sem ajánlja fel, hogy megtérít mindent, amit valaha vettél – felelte Dániel. – De a tető és az ereszcsatorna az egész házat érinti. Még azt sem tudjuk, mennyi munka vár ránk.

Tamás nem egyezett bele azonnal. Szerette volna azt mondani, hogy nem ezért jöttek, de ez a kifogás már nem hangzott meggyőzően. Megkérdezte Márkot, beengedné-e az értékbecslőt a házba, és megmutatná-e neki a papírokat. Márk a mappára nézett, majd így felelt:

– Ha az első beszélgetés után nem kezdtek vevőt keresni.

– Az értékbecslés előtt nem lesz hirdetés – mondta Tamás. – De azt nem ígérem meg, hogy soha nem adjuk el.

– Én nem is kértem ilyen ígéretet.

Visszamentek a konyhába. A gomba kihűlt, a tűzhelyen a vízforraló pedig időközben kikapcsolt. Klára Tamás mellé ült, Dániel velük szemben foglalt helyet. Márk behozta a mappát, és az asztal szélére tette, de nem nyitotta ki. Senki sem tért vissza a régi vitához, ahhoz, hogy ki kezdte, vagy ki csapta be a kiskaput. Ehelyett megegyeztek, hogy együtt felhívnak egy értékbecslőt, és kiválasztanak egy olyan napot, amikor mindannyian ráérnek.

Hétfőn Tamás nem az ismerősén keresztül keresett szakembert, hanem egy olyan ember ajánlására, akivel Dániel együtt dolgozott a műhelyben. Márk beleegyezett, hogy a következő szombaton találkozzanak vele. Addig a testvérek megkérték, hogy gyűjtse össze a megmaradt számlákat, ők pedig úgy döntöttek, nem vitatkoznak a korábbi kiadások megtérítéséről. Először azt kellett kideríteniük, mi szorul azonnali javításra, és mi várhat.

Az értékbecslő csaknem két órát töltött a házban. Megnézte a szobákat, benézett a tető alá, és megkérte Márkot, mutassa meg, hol szivárgott be a víz eső után. Nem ígérte, hogy könnyű lesz eladni a házat. Olyan állapotban volt, amennyire Márk egyedül rendben tudta tartani, de a tetővel és az ereszcsatornával foglalkozni kellett. Másnap elküldte az írásos értékbecslést és a munkálatok külön listáját; az utóbbi nélkül nem lehetett pontosan megbecsülni a későbbi javítások költségét.

A testvérek ismét összegyűltek a konyhaasztalnál. Ezúttal a mappa nyitva feküdt az értékbecslés mellett. Márk nem próbálta elrejteni a lapokat, de úgy sem tett, mintha közömbösen nézné, ahogy idegenek járkálnak a házban és az értékéről beszélnek. Tamás alaposan elolvasta a dokumentumot. Az ár alacsonyabb volt annál, mint amekkorának annak idején képzelte, a ház állapota pedig nem tette lehetővé, hogy egyszerűen meghirdessék, aztán megfeledkezzenek róla.

– Ha el akarjuk adni, előbb rendezni kell a javításokat – mondta.

– Ha nem adjuk el, a javítás akkor sem fog magától eltűnni – felelte Márk.

– Igaz. Akkor állapodjunk meg abban, hogy tavaszig nem hirdetjük meg a házat. Addig te itt laksz, mi pedig együtt döntjük el, mit javítunk meg először. Minden nagyobb vásárlás előtt megbeszéljük a költségeket, nem utólag, amikor már minden elkészült.

Márk nem felelt rögtön. Végighúzta az ujját az értékbecslés lapjának szélén.

– És ha tavasszal megint kész döntéssel jöttök?

– Akkor itt beszéljük meg mindhárman – mondta Dániel. – Nem telefonon, és nem Klárán keresztül.

Tamás a bátyjára nézett.

– Nem keresek vevőt a hátad mögött. De te sem döntheted el, hogy a ház csak a tiéd, mert benne laksz. Megegyeztünk?

Márk hallgatott egy darabig, aztán bólintott. Ez még nem volt kibékülés, amelyben egyszerre eltűnik minden régi sérelem. Továbbra is haragudott Tamásra a korábbi sietsége miatt, Tamásnak pedig nehezére esett elfogadnia, hogy a bátyja annyi éven át a házban maradt, és megszokta, hogy nélkülük boldogul. Most azonban voltak határidők, munkálati lista és egyértelmű szabály: senki sem dönthet egyedül.

Néhány nappal később Tamás maga hívta fel Márkot. Röviden megbeszélték az ereszcsatorna ügyét, és abban egyeztek meg, hogy Dániel odamegy, megnézi, ki lehet-e cserélni anélkül, hogy szakembereket hívnának. A beszélgetés nem nyúlt hosszúra, de egyikük sem tette le a telefont búcsúzás nélkül.

Amikor Tamás legközelebb elment az anyjuk házába, a mappa már a kamra alsó polcán állt, az üvegek mellett. Márk többé nem rejtette el a ládák mögött, Tamás pedig nem tett úgy, mintha most már tudná, mit kell kezdeni a házzal. Tavaszig mindent úgy hagytak, ahogy volt: Márk ott lakott, a testvérek együtt döntöttek arról, mit javítsanak meg, az eladásról pedig nem beszéltek egymás háta mögött.