A hagyma már pirulni kezdett, amikor az anyósa benyomta a konyhaajtót, és magyarázatot követelt arra, miért zárkózott be Helén. Helén a kötényzsebébe süllyesztette a telefonját: csak befejezett egy munkahelyi hívást. Klára házában Helén, a férje, Tamás és a kisfiuk laktak, és az anyóstól függött, hogy egyelőre maradhatnak-e egy fedél alatt.

— Nem zárkóztam be, csak hagymát pirítok — mondta Helén.
— És kivel beszéltél?
— Munkaügyben.

Klára belenézett a serpenyőbe, aztán rögtön szólt, hogy vigye ki a fasírtokat: Tamás nővére hosszú út után érkezett, és megéhezett. Az anyós szerint a vasárnap nem volt ok arra, hogy bárki kibújjon a házimunka alól. Helén megtörölte a kezét, és kivitte az ételt a nappaliba, igyekezve, hogy a fia előtt ne kezdjen vitába.

A széthúzott asztalnál Tamás nővére tapétakatalógust terített szét, és arról beszélt, hogyan alakítsák át a szobát: bontsák ki a nappali és a konyha közötti falat, hogy egyterű helyiség legyen belőle. Klára támogatta az ötletet, anélkül hogy megkérdezte volna Helént, aki emlékeztette őket, hogy a fal teherhordó. Az anyós kurtán közölte, hogy a felújításról nélküle döntenek. Helénnek ez nem egyszerűen durvaságnak tűnt: abban a házban, ahol laktak, a véleményét akkor sem vették figyelembe, amikor a biztonságról volt szó.

Ebéd közben Klára kettétört egy fasírtot, és úgy kezdte méregetni, mintha a szakács munkáját ellenőrizné. Több benne a kenyér, mint a hús, jegyezte meg. Tamás némán evett, és nem szólt az anyjának, amikor az azt javasolta, hogy ő maga értékelje az ebédet. Helén az ujjával hozzáért a tálalószekrényhez, az anyósa pedig rögtön rászólt: ne nyúljon a vázához, ne piszkálja az iratokat, és ne törölgesse ronggyal a kristályt. Helén minden szombaton elmosta ezt a nehéz vázát, és tudta, hogy az alján még ott van a gyár nevét és a régi árat feltüntető papírcímke.

Ezután Klára, anélkül hogy halkabbra fogta volna a hangját, azt mondta a lányának, hogy csak Tamás miatt tűri meg Helént. Helén minden szót hallott. A férjére nézett, de az lehajtotta a fejét a tányérja fölé, és tovább rágott. Tamás nővére kijelentette, hogy hat után már nem eszik, noha még húsz perc volt hatig, aztán kiszedte magának a negyedik fasírtot is. Később behozott az előszobából egy táskát és két ételesdobozt.

Az ételmaradékot átpakolta a dobozokba, majd odanyújtotta Helénnek az üres tálat, hogy mossa el. Helén visszavett az egyik dobozból: ezeket a fasírtokat néhány napra Tamásnak szánta, hogy magával vigye a munkahelyére. Klára kapzsinak nevezte, a férje pedig arra kérte, engedjen, és azt mondta, majd eszik az üzemi étkezdében. Helén nem engedett. A nővér elvitte az egyik dobozt, a másik Tamásnak maradt. Az anyós még odavetette neki, hogy úgyis kideríti, kivel suttogott a telefonba.

Este, amikor kettesben maradtak, Helén elmondta Tamásnak, hogy talált egy lakást a Fűzfa utcában: két szoba, harmadik emelet, ablakai az udvarra néznek. Az előleget a fizetéséből utalta át, a megtakarításaikhoz nem nyúlt, az aláírt szerződés pedig péntek óta az éjjeliszekrényben, az ágynemű alatt feküdt. A hónap elsejétől a főbérlő várta őket a holmijukkal. Tamás nem válaszolt rögtön, aztán az anyjáról kezdett beszélni: egyedül van, magas a vérnyomása, nem hagyhatják csak úgy magára.

Helén emlékeztette, hogy Klárának van egy lánya, aki az ételért jár hozzájuk, ő pedig nem akar többé olyan helyen élni, ahol fölöslegesnek nevezik, és rendelkeznek a munkájával. Tamás arra kérte, adjon neki időt, és megígérte, hogy ő maga beszél az anyjával. Helén nem vette el tőle ezt a lehetőséget, de határidőt szabott: elsejéig még tizenkét nap volt hátra. Nem engedélyt kért a költözésre — csak közölte, hogy a döntés már megszületett.

Másnap Klára a konyhaajtóban várta, és megkérdezte, ki adott neki jogot arra, hogy elvigye az unokáját a házból. Helén megértette, hogy Tamás elmondta az anyjának a lakás ügyét, noha megígérte, hogy előbb ő maga beszél vele. Az anyós követelte, hogy maradjanak, és arról kezdett beszélni, mennyi mindent tesz értük: fedél van a fejük fölött, ételt kapnak, segít a gyerekkel. De ezek a szavak nem a megegyezésre való felhívást jelentették, hanem arra emlékeztették őket, hogy a lakhatást és a gondoskodást engedelmességgel kell megfizetni. Olyan természetesen sorolta mindezt, mintha egyszerű családi elszámolásról lenne szó: Helénnek kellett gondoskodnia az ételről, a takarításról és a háláról, a döntés joga viszont Kláránál maradt. Tamás mellettük állt, és hallgatott. Helén azt felelte, hogy a hála nem kötelezi arra, hogy eltűrje a megaláztatást, és a fiát magával viszi.

Klára hirtelen felé lépett, felkapta a tálalószekrényről a vázát, és felé hajította. Helén hátrált, a fiát a testével védve. — Többé nem mész a fiam közelébe, ha még egyszer bármit hozzám vágsz — vágta oda Helén, miközben magához rántotta a fiát…

A váza a falnak csapódott, és az ajtó mellett darabokra tört. Helénnek sikerült hátrálnia, miközben magához szorította a fiát. Az egyik szilánk végigkarcolta az ujját, egy másik az asztal alá gurult. A kisfiú sírni kezdett, Klára pedig először nem rá, hanem a törött kristályra nézett.

— Felfogod, mit műveltél? — kiáltotta Helénnek. — Ez az én házamból való!

Tamás végre megmozdult. Kivette a fiát Helén kezéből, és a szilánkoktól távolabb vitte. Helén észrevette, hogy remeg a férje, de nem állt mellé.

— Anya, te vágtad hozzá a vázát Helénhez — mondta Tamás.

— Csak meg akartam ijeszteni. Ő hozott ki a sodromból. Ne tégy úgy, mintha a gyereket akartam volna eltalálni.

Klára úgy mondta ezt, mintha Helénnek kellene bocsánatot kérnie azért, hogy a váza összetört. Nem kérdezte meg, megsérült-e a menye, és arra sem nézett rá, hogy az unokája jól van-e. Helén még mindig a fia előtt tartotta a kezét, bár Tamás már bevitte a fiút a folyosóra.

— Pakolj össze — mondta Klára. — Ha már elhatároztad, hogy elmész, menj. De eszedbe ne jusson elvinni innen bármit, ami nem a tiéd.

— A mi holminkat, az iratainkat és mindent, amit én vettem, magammal viszem — felelte Helén. — Semmi sem kell tőled.

— És a Fűzfa utcai lakás? Azt hiszed, Tamás majd utánad rohan? Még meggondolja magát.

Tamás visszatért a fiával a karján, és megállt Helén mellett. Hosszan nézte az anyját, aztán megszólalt:

— Elsején költözünk. Én is velük megyek.

Klára úgy fordult felé, mintha nem hallotta volna.

— Őt választod azok után, amit művelt?

— Azt választom, hogy elköltözünk. Ezt már korábban meg kellett volna tennünk.

Klára nem válaszolt rögtön. Aztán közölte vele, hogy ne számítson a segítségére, és emlékeztette, hogy magas a vérnyomása, mostantól senki sem főz majd vacsorát a házban, Tamás nővérének pedig szintén szüksége van rá. Tamás nem vitatkozott minden egyes szavával, és nem ígérte, hogy bármi megváltozik. Csak annyit mondott, hogy ő maga felhívja a nővérét.

Helén bevitte a fiát a szobába, becsukta az ajtót, és megnézte a kezét meg az arcát. A kisfiú már abbahagyta a sírást, de folyton azt kérdezgette, miért dobta el a nagymama azt a tárgyat. Helén azt mondta, hogy a felnőttek néha helytelenül viselkednek, és ő nem tehet semmiről. Amikor a fiú arra kérte, hadd maradjon vele, Helén maga mellé ültette, és megvárta, amíg megnyugszik a légzése.

Tamás nem jött utána azonnal. Helén hallotta, ahogy összeszedi a szilánkokat, miközben Klára tovább beszélt a konyhából: a tönkretett tárgyról, a hálátlanságról, arról, hogy nélküle nem boldogulnak. Tamás csak ritkán válaszolt. Ezúttal a hallgatása nem jelentett egyetértést, de Helén már nem várta tőle, hogy a korábbi elszántsággal kiálljon mellette.

Este Helén elővette a szerződést az éjjeliszekrényből, és mellétette az irataikat. Ellenőrizte a dátumot, írt a főbérlőnek, hogy elsején érkeznek, és rövid választ kapott: várni fogja őket. Ezután összeírta, mit kell elvinniük: ruhákat, gyerekholmikat, az általa vásárolt edényeket, a munkahelyi laptopot és az iratmappát. Nem akarta magával vinni Klára házának kulcsait, sem a tálalószekrényben tartott iratok közül bármit.

Tamás akkor lépett be a szobába, amikor Helén a fiuk holmiját pakolta egy dobozba.

— Reggel beszélek anyával — mondta.

— Ma már beszéltél vele. Meghallotta.

— Azt hiszi, úgyis meggondolod magad.

— Higgye csak. Nem fogom.

Tamás leült az ágy szélére, és a szerződést nézte. Megkérdezte, lesz-e elég pénzük az első hónapra és a költöztetésre. Helén elmondta, hogy az előleget a fizetéséből fizette, a megtakarításukhoz nem nyúlt, a többit pedig majd együtt kiszámolják. Tamás nem javasolta, hogy halasszák el a költözést. Hosszú idő óta először nem az volt a kérdés, hogy Klára megengedi-e, hanem az, hogyan szervezzék meg az egészet.

Reggel Klára a konyhában várta őket. A szilánkokat már eltakarították, de a falon ott maradt egy karcolás. Tamás elé tett egy csészét, Helén elé viszont semmit. Amikor a kisfiú kását kért, Klára azt mondta, Helén is megfőzheti magának, ha már el akarja vinni a gyereket.

Helén csak a fiának és magának főzött kását. Tamás kávét töltött magának, és kenyeret vett elő. Klára figyelte őket, arra várva, hogy Helén, mint korábban, mindenkinek elkészítse a reggelit. Helén elmosta az edényt, de csak a saját tányérját és a gyerek tálkáját.

— Most már enni sem lehet? — kérdezte Klára.

— Van étel a konyhában. Többé nem főzök mindenkire.

— Én adtam neked enni, amíg itt laktál.

— Én pedig főztem, takarítottam, és vigyáztam a fiunkra. De ez nem jogosít fel arra, hogy tárgyakat dobálj hozzám.

Klára félretolta a csészéjét. Azt mondta, nincs szüksége sajnálatra, és egyedül is remekül boldogul. Aztán felhívta a lányát, és hangosan felsorolta, hogy mostantól nem lesz kész étel a házban. Tamás nővére válaszolt valamit, amit Helén nem értett, és a beszélgetés gyorsan véget ért.

Néhány napig még jelentkezett a régi beidegződés. Klára üres lábasokat hagyott az asztalon, és odahívta Helént, amikor segítségre volt szüksége. Helén nem kelt fel. Tamás munka után bevásárolt az anyjának, de többé nem kérte a feleségét, hogy főzzön, pakoljon el vagy adjon át valamit. A nővére egyszer eljött az ételesdobozokkal; amikor meglátta az üres tűzhelyet, megkérdezte az anyját, miért nem főzött semmit. Klára azt felelte, hogy most már mindenki csak magával törődik a házában.

A negyedik napon Tamás újra beszélt az anyjával. Helén nem állt az ajtó előtt, és nem próbált minden szót kihallgatni. Később a férje elmondta neki, hogy Klára nem akarja, hogy elvigyék a holmijukat, és követeli, hogy hagyják nála a kulcsot. Ő azt felelte, hogy visszaadja a kulcsot, de csak a saját holmijukat viszik el. Klára nem fogadta el a költözést, de a dátumon már nem vitatkozott.

A hátralévő napokban esténként csomagoltak. Tamás rendezte a könyveit és összehajtotta a ruháit; Helén felcímkézte a dobozokat, és ügyelt rá, hogy a kisfiú ne játsszon a közelükben. Amikor Klára meglátta a gyerekágyat az ajtónál, azt mondta, a kisfiúnak hiányozni fog a megszokott otthon. Helén azt felelte, hogy az új lakásban saját ágya és csendes szobája lesz. Klára az ablak felé fordult.

Pakolás közben Helén igyekezett távol tartani a fiát a családi vitáktól. Egyszerű szavakkal elmagyarázta neki, hogy hamarosan új otthonuk lesz, ahol a játékai és az ágya a helyükre kerülnek. A kisfiú megkérdezte, hogy a nagymama is velük megy-e. Helén nem beszélt rosszat Kláráról, csak azt felelte, hogy a nagymama a saját házában marad, ők pedig találkoznak majd, ha a felnőttek megegyeznek. Tamás némán hallgatta a beszélgetést, aztán maga is segített a fiának kiválasztani néhány játékot, amit magával akart vinni az útra.

Elsején Tamás rendelt egy kisebb furgont a holmiknak. Kivitték a dobozokat, a táskákat és a gyerekágyat. Klára nem jött ki segíteni. Az ajtóban azt mondta a fiának, hogy bármikor meglátogathatja, amikor csak akarja, Helénhez viszont ismét azzal fordult, hogy tönkreteszi a családot. Tamás megállt közöttük.

— Tartjuk majd a kapcsolatot — mondta az anyjának. — De külön fogunk élni.

Klára nem kért bocsánatot, és sok szerencsét sem kívánt nekik. Helén egyikre sem várt tőle. A kisfiú az anyja kezét fogta, miközben a furgon elindult, Tamás pedig elöl ült, és az utat nézte. Helén hátrafordult, és látta, ahogy Klára háza lassan eltűnik a kanyar mögött. Nem érzett azonnal megkönnyebbülést — csak fáradtságot és aggodalmat amiatt, amit még rendbe kellett tenniük. De a döntés már nem attól függött, hogy az anyósa jóváhagyja-e.

Az új lakásban kipakolták a legszükségesebbeket: az ágyneműt, a csészéket és a gyerekjátékokat. A dobozok még a fal mellett álltak, de az ajtó már becsukódott mögöttük, és senki sem lépett be kopogás nélkül. Helén ellenőrizte, hogy nem maradt-e csomagolófólia vagy éles darab a fia szobájában, aztán az alsó polcra rakta a könyveit, hogy a kisfiú maga is elérje őket.

Este a fiuk elaludt a saját szobájában. Tamás teát hozott Helénnek, és hosszú idő óta először arról beszélgettek, mit kell venniük az otthonukba. Szóba került az asztal, a lámpa és a függöny, aztán összeírták a következő hetek kiadásait. Helén tudta, hogy a nyugalom nem jön el egyik pillanatról a másikra, és még nehézségek várnak rájuk. De most már együtt dönthettek az otthonukról — anélkül, hogy attól kelljen tartaniuk, valaki azt mondja nekik, nincs ott helyük.