– A lakást a szüleid nevére írtad, és azt várod, hogy én tovább fizessem a jelzáloghitelt? Nem mész egy kicsit túl messzire? – kérdezte Anna a férjét.

 

Azon az estén az új lakásuk konyhájában még mindig ott lebegett a friss felújítás jellegzetes illata – festék, ragasztó és valami alig érezhetően új, szokatlan szag keveréke. Anna elővette a pezsgőt, amelyet a kollégáitól kaptak a lakásavatóra, gondosan jégbe állította, és türelmetlenül várta a férjét vacsorára. A közösségi oldalakon már feltöltött egy tucat képet az új lakásról „A mi meghitt családi fészkünk” felirattal. Öt év együttélés után végre itt volt az első igazán komoly lépés: saját otthon, még ha hitelre is vették, de a sajátjuk, kivívott és régóta várt.

 

Daniël késett. Az utóbbi hónapokban ez szinte megszokottá vált: túlórák, váratlan értekezletek, sürgős feladatok, amelyeket „nem lehet elhalasztani”. Üzenetekben röviden és szárazon válaszolt: „Kések”, „Későn jövök”, „Ne várj vacsorával”. Ma viszont megígérte, hogy időben ér haza – mégiscsak különleges nap volt, az első éjszaka az új lakásban, amire olyan sokáig vártak.

*

Anna megterített, igyekezve nem az időre gondolni. Sem három üzenetére, sem két hívására nem válaszolt. A pezsgő közben felmelegedett. Valamiért ez fájt a legjobban – a meleg pezsgő a lakásavató napján, mint annak jelképe, hogy valami nagyon nincs rendben.

 

Daniël majdnem tízkor érkezett meg. De nem egyedül.

 

– Annuskám, vendégeink vannak – mosolygott feszülten, miközben előreengedett egy idős párt.

– Ismerkedj meg velük, ők a szüleim, Peter és Marta.

 

Anna megdermedt, pohárral a kezében. Öt év házasság alatt egyszer sem találkozott a férje szüleivel. Daniël évente kétszer utazott hozzájuk Lyonba, és szűkszavúan mesélt az utakról: „Rendben”, „Minden a szokásos”. Arról, hogy bemutassa a feleségét a szüleinek, soha nem esett szó, mintha ezt a lépést mindig egy meghatározatlan későbbre halasztotta volna.

 

Daniël apja, egy alacsony, zömök férfi, feltűnően egyenes tartással, lassan végigmérte a lakást értékelő tekintettel.

 

– Szóval így rendezkedtetek be. Nem rossz, egészen elfogadható – mondta hűvösen.

 

Az anya, egy sovány nő vékony ajkakkal és hideg tekintettel, szó nélkül bólintott, kabátját sem vette le, mintha nem is tervezett volna sokáig maradni.

 

Anna kínosan elmosolyodott, érezve, ahogy belül egyre nő a feszültség.

 

– Fáradjanak be, érezzék magukat otthon. Én… nem számítottam vendégekre.

 

– Miféle vendégek? – vigyorgott Peter. – Most már mondhatni, majdnem szomszédok vagyunk.

 

Daniël köhintett, sietve elkapva a tekintetét a feleségéről.

 

– Apa csak azt akarta mondani, hogy gyakran be fognak ugrani. Ugye, Anna, jó, hogy a szüleim végre eljöttek?

 

Marta eközben már kinyitotta a hűtőt, és látható elégedetlenséggel belenézett.

 

– Elég szegényesen éltek. Hol vannak a készletek? Semmi sincs eltéve?

 

– Most költöztünk – felelte halkan Anna. – Holnap akartunk bevásárolni…

 

– Ki választotta a tapétát? – Peter az ujjával megkopogtatta a falat. – Silány. Fél év múlva le fog válni.

 

Anna a férjére nézett. Daniël a bejáratnál toporgott, mint egy rajtakapott iskolás, és nem merte beljebb tenni a lábát.

 

– Daniël, beszélhetnénk egy percre? – intett a balkon felé, igyekezve nyugodt maradni.

 

A balkonon hűvös volt. Anna átölelte magát, ahogy a hideg a bőre alá kúszott.

 

– Magyarázd el, mi történik. Miért nem szóltál, hogy elhozod a szüleidet?

*

Daniël összekulcsolta az ujjait – mindig ezt tette, amikor ideges volt, és nem tudta, hogyan kezdjen bele.

 

– Érted, most van egy helyzet… A lyon-i ház… Nem egyszerű. Bank, papírok, örökség…

 

– És? – Anna nem vette le róla a szemét.

 

– Lakniuk kell valahol. Egy ideig. Átmenetileg.

 

– Nálunk? – Anna belül megdermedt. – Az új lakásunkban? Hiszen mi magunk is most költöztünk be!

 

Anna hirtelen az ablak felé fordult, amelynek sötét üvegében a saját feszült arca tükröződött.

 

– Az „átmeneti” mit jelent? Egy hetet? Egy hónapot? Egy évet? – halkan beszélt, de minden szava vágta a levegőt. – Egyáltalán felfogod, mit tettél?

 

Daniël végigsimított a haján, és kifújta a levegőt.

 

– Nem így akartam. Tényleg. Kész helyzet elé állítottak. Eladták a házat, mindent elintéztek… Erről csak ma tudtam meg.

 

Anna lassan felé fordult.

 

– Eladták? – kérdezte vissza. – Vagyis nincs hova visszamenniük?

 

A férfi némán bólintott.

 

– És te úgy döntöttél, hogy egyszerűen idehozod őket – remegett Anna hangja. – Egy olyan lakásba, amit hitelre vettünk. Amit még hosszú évekig fizetnünk kell. Vagy… – összeszűkítette a szemét – már nem „mi”?

 

Daniël lesütötte a szemét.

 

– A lakást a nevükre írtam – préselte ki végül. – Így volt helyes. Idősek, stabilitásra van szükségük.

 

Anna mellkasában mintha valami elszakadt volna.

 

– És én? – lépett közelebb hozzá. – Nekem őszinteségre lett volna szükségem. Beszélgetésre. Választásra. Te mindezt elvetted tőlem.

 

A balkon felől Marta hangja hallatszott:

 

– Daniël, sokáig tart még? Hideg van, és úgy tűnik, a vacsora is kihűlt.

 

Anna keserűen felnevetett.

 

– Hallod? – mondta. – Már most otthon érzik magukat.

 

Elment a férje mellett a szobába. Peter az asztalnál ült, és kérdés nélkül töltötte a pezsgőt a poharakba.

 

– Nos – mondta –, ezt meg kell ünnepelni. Új lakás, új élet.

 

Anna megállt.

 

– Elnézést – mondta határozottan –, de ez az én otthonom. És nem vagyok hajlandó megosztani a beleegyezésem nélkül.

 

Marta összeszorította az ajkát.

 

– Asszony – válaszolta hidegen –, a családban a férfi hozza a döntéseket.

 

Anna Daniëlre nézett. Ő hallgatott.

 

Abban a pillanatban minden kristálytisztává vált.

 

– Akkor ez az én döntésem – mondta nyugodtan. – Nem fogom fizetni a jelzáloghitelt egy olyan lakásért, ahol nekem nem hagytak helyet. Holnap ügyvédhez megyek. Vagy mindent tisztességesen rendezünk, vagy elválunk.

 

Peter felhorkant, de Anna már nem figyelt rá. Bement a hálószobába, becsukta az ajtót, és a hátával nekidőlt. Belül ürességet és fájdalmat érzett, de ezzel együtt furcsa megkönnyebbülés is érkezett.

 

Később, az éjszaka közepén hallotta, ahogy Daniël pakol. Nem kopogott.

 

Reggel a lakás szokatlanul csendes volt. Anna kávét főzött magának, és hosszú idő óta először nyugodtan itta meg. A felújítás szaga már nem nyomasztotta – egyszerűen csak háttér lett.

 

Ez a fészek nem lett családi. De kiindulóponttá vált.

 

És Anna pontosan tudta: innentől a saját szabályai szerint fog élni.