— Azt kéred tőlem, hogy átadjam a helyemet a rokonaidnak? Ez már egy kicsit sok, drágám.

Valéria fáradtan nyújtózott a fotelben, megmozgatva a munka után elgémberedett nyakát. A képernyőn ünnepi levél világított a vezetőségtől, jókívánságokkal. Már sokadszor olvasta végig a sorokat a megnyert tengerparti utazásról. Még mindig alig hitte el.

— Két jegy egy üdülőhelyre… — suttogta Valéria mosolyogva. — Tenger decemberben… maga a mese.

Képzeletében már látta magukat Markusszal a parton sétálni, a hullámokat hallgatni, kézen fogva, élvezve a nyugalmat a karácsony előtti rohanástól távol. Három év házasság után egy kis romantika igazán rájuk fért.

Felkapta a telefont és felhívta a férjét:
— Markus, fantasztikus hírem van! — kiáltotta, amint meghallotta a hangját.
— Mi történt? — hangjában enyhe aggodalom csengett.
— Nyereményt kaptam! Utazást! Kettőnknek! El tudod képzelni? A tengerparton fogjuk ünnepelni az újévet!
— Tényleg? — kérdezte Markus bizonytalanul. — És mikor?
— Valamikor december húszadika után van a repülés. Tíz nap! — Valéria összevonta a szemöldökét: volt valami furcsa a hangjában. — Nem örülsz?
— Dehogy nem, persze, csak… váratlanul ért. — Markus habozott. — Jó, megbeszéljük este, rendben?

Amikor Valéria letette, már ott motoszkált benne egy kis csalódottság. Egészen más reakciót várt. De végül is Markus mindig visszafogott volt.

Este ünnepi vacsorát készített — ilyen alkalomra. A férfi későn jött haza, fáradtan, elgondolkodva.

— A kedvenc sztéketed csináltam, — fogadta őt mosolyogva. — Ünnepeljünk?
— Mit is ünneplünk? — kérdezte szórakozottan, miközben a konyhába lépett.

*

Valéria dermedten állt meg a borosüveggel a kezében:
— Az utazást, természetesen… Ne mondd, hogy elfelejtetted?
— Á, azt… — Markus zavartan a tarkójához kapott. — Figyelj, arra gondoltam… Talán nem kéne elsietni ezeket a terveket.

Lassan letette az üveget az asztalra:
— Mire gondolsz pontosan?
— Tudod, év vége van, rengeteg a munka… — kerülte a tekintetét. — Meg… tengerhez menni télen… kicsit furán hangzik…
— Furán? — Valéria értetlenül felvonta a szemöldökét. — Nem gondolod, hogy ezt korábban kellett volna mondanod? Egész nap ezzel az álommal éltem!

Markus félrenézett, mintha a munkapult mintázatában keresne valamit, ami megmentheti ettől a beszélgetéstől.
Valéria érezte, ahogy belül a szorongás egyre nő — nehéz, ragadós, fojtogató. Közelebb lépett.

— Markus… mondd ki őszintén. Mi történik?

A férfi mély levegőt vett, mint aki jeges vízbe készül ugrani.
— Lera… a szüleim jönnek.

Valéria pislogott egyet.
— Jó… és? Jöhetnek azután is, hogy visszajövünk a nyaralásról.
— Pont azokra a napokra jönnek. — Markus még mindig nem emelte rá a tekintetét. — Anyám régóta szeretné látni a várost télen, apámnak pedig… rossz az egészsége. Nem tudni, lesz-e még alkalma.

*

Valéria úgy érezte, mintha kirántották volna alóla a széket.
— És te mit javasolsz… pontosan? — kérdezte lassan, bár a választ már tudta.

Markus összeszorította az ajkát:
— Hogy add át nekik az egyik helyet. A te jegyedet.

A csend hangosabb volt, mint bármilyen kiáltás.

Nézte őt, képtelenül elhinni.
A férfit, akivel megosztotta az életét.
Azt az embert, akinek támasznak kellett volna lennie, nem annak, aki elsőként engedi el a kezét.

— Vagyis azt kéred, maradjak itthon… és az anyád repüljön helyettem? — kérdezte halkan, szinte suttogva.
— Hát… úgyis ingyenes az utazás… — próbált mosolyogni, de a mosolya félresikerült. — És a szüleim… tudod, mennyire fontosak nekem…
— És én? — kérdezte Valéria. — Én fontos vagyok?

Ez a kérdés úgy lógott a levegőben, mint egy izzó tű.

Markus végre felnézett — és a szemében nem volt sem harag, sem elszántság. Csak egy felnőtt kisfiú zavara, aki megint nem mert dönteni, ezért a legrosszabb döntést hozta.

— Lera… kérlek… próbálj megérteni…
— Én mindent értek, — vágott a szavába. — És éppen ez a legijesztőbb.

Megfordult, és a hálószoba felé indult.
Markus utána lépett:
— Lera, várj…

De ő már a szekrényből vett elő egy kis bőröndöt.
Nem azt, amivel repülni szoktak.
Azt, amelyiket akkor viszi magával az ember, amikor „a barátnőjénél alszik”, bár legbelül tudja, hogy sokkal tovább marad.

— Mit csinálsz? — Markus hangja kissé berekedt.
— Összepakolok. Hogy mindketten átgondoljuk a dolgokat. Külön-külön.

Markus elsápadt.
— Csak nem emiatt a semmiség miatt…

*

Ő hirtelen megfordult:
— Semmiség? Annak nevezted, hogy először három év alatt tényleg úgy éreztem, mi ketten vagyunk egy pár. Hogy álmodhatok valamiről, és te ott leszel mellettem.

A férfi kinyitotta a száját, de szavak nem jöttek.

Valéria felhúzta a bőrönd cipzárját.
— Emma-hoz megyek. Néhány napra. Hívj fel, amikor rájössz, hogy a feleséged nem tartalék utas.

Elment mellette, mintha csak egy árnyék lett volna.

Az ajtónál megállt, és még egyszer hátranézett.
A hangjában nem volt se hiszti, se szemrehányó pátosz.
Csak annak a csendes fáradtsága, aki végre tisztán lát.

— És tudod, Markus… ha egyszerűen csak azt mondtad volna: „Lera, veled akarok menni”, én magamtól javasoltam volna, hogy hívjuk meg a szüleidet később.
De te még csak meg sem próbáltad.

Kattant a zár.
Az ajtó túl halkan csukódott be ahhoz képest, mi zajlott odabent.

Csak amikor kilépett az utcára, érezte Valéria, hogy a levegő szinte égeti a tüdejét.
A lámpa alatt állt, próbálva eldönteni: sírjon? kiabáljon? nevessen?
Nem sikerült semmi.

*

A kezében a telefon hirtelen megremegett.
Üzenet Markustól:
„Kérlek, gyere vissza. Beszéljünk.”

Sokáig nézte a szöveget. Nagyon sokáig.
Ujjai enyhén remegtek.

Valéria választ írt. Rövidet. Kíméletlenül őszintét:
„Amikor úgy beszélsz velem, mint a feleségeddel, visszajövök. Addig — nem.”

Rányomott a „küldés” gombra, mélyen belélegezte a csípős, hideg levegőt, és elindult előre.
Hosszú idő óta először — nem más tervei szerint.
Hanem a sajátja szerint.