— Ellen, tényleg nem akarod eladni azt a házat? — Daniel letette a villát, és úgy fordult a felesége felé, mintha bármelyik pillanatban össze akarna törni valamit.

— Még nem döntöttem, — Ellen tovább kavarta a levest, mintha semmi köze nem lenne a történtekhez. Nem nézett fel, kezei gépiesen mozogtak. — Túl hirtelen történt minden.

— Hirtelen? Már egy hónap eltelt! Minden vasárnap odamész, mintha nyaralnál, — Daniel vállai megfeszültek. — Mi pedig még mindig albérletben élünk, és az előlegre sincs pénzünk!

Ellen lassan felnézett. Tekintetében ott volt a végtelenül ismétlődő vita fáradtsága.

— Értem, Daniel. De ez Lena néni öröksége. Nem adhatom el csak úgy.

— Egy néni öröksége, akit kétszer láttál életedben! — Daniel felugrott, karjait széttárta. — Nem is gondoltál rá az utóbbi években!

Ekkor megvibrált a telefon. A kijelzőn: „Natalia Viktorovna”. Az anyósa. Ki más.

— Most ne, kérlek… — Daniel látta, hogy Ellen arca megváltozik.

De ő felvette:

— Jó estét, Natalia Viktorovna.

*

— Ellen, drágám! — az anyós csilingelő hangon szólt. — Mi van a házzal? Találtunk egy remek ingatlanost, már holnap el tud menni!

„Hát persze…” — gondolta Ellen, és férjére pillantott, aki a terítő szélét bámulta.

— Köszönöm, de egyelőre nem szeretném eladni, — mondta nyugodtan Ellen.

— Hogyhogy nem szeretnéd? — a hang azonnal élessé vált. — Ti és Daniel lakást akartok venni. Ez egy fantasztikus lehetőség!

— Később beszélünk. Most vacsorázunk. — Ellen lefordította a telefont.

Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a másik szobában ketyegő órát.

— Mintha az anyád itt ülne velünk, — jegyezte meg Ellen, alig visszatartva a dühöt.

Daniel megvonta a vállát:

— Csak elmondtam neki az örökséget. Nem mondtad, hogy titok.

— Persze, hogy nem mondtam, — Ellen felállt és elkezdte összeszedni a tányérokat. — Csak éppen úgy tűnik, hogy az én házamról mindenki más dönt.

*

— Mert ez ésszerű! — Daniel ismét felpaprikázódott. — Eladjuk a régi házat, és a pénzt lakásba tesszük. Három éve spórolunk! Ez tökéletes alkalom!

Ellen megmerevedett egy pillanatra, olyan szorosan fogva a tányérokat, hogy majdnem kicsúsztak.

— Tehát az én örökségem a tökéletes lehetőség a számodra?

— A számunkra! — Daniel az asztalra csapott. — Család vagyunk. Közös jövőt építünk!

„Közös jövő…” — gondolta Ellen. Három éve ez ígéret volt. Most inkább kötelezettségnek hangzott.

— Hétvégén elmegyek oda. Egyedül. — mondta határozottan.

— Megint egyedül? — Daniel összehúzta a szemét. — Mit csinálsz ott egész nap?

— Átnézem a dolgokat, a papírokat. Ez az én örökségem, Daniel. Jogom van dönteni.

Daniel felállt, karba tette a kezét és a szemébe nézett:

— És mikor akarsz végre dönteni? Egy év múlva? Kettő? Vagy amikor anyám teljesen kikészít a hívásaival?

Ellen nem válaszolt. De a tekintetében megjelent valami új — egy szilárdság, amit Daniel addig sosem látott benne.

Marco idegesen végighúzta a kezét a nedves haján, tekintete össze-vissza járt — a padlóról a falra, a falról Eliza arcára. Nem bírta a nő nyugalmát — azt a jeges, természetellenes nyugalmat, amely többet mondott bármilyen kiabálásnál.

— Eliza, ez nem az, amire gondolsz… — kezdte, de elhallgatott, mert ő maga is hallotta, milyen üresen hangzik.

A nő ránézett — fáradtan, távolságtartóan, mintha már régen eltávolodott volna tőle.

*

— Marco, — mondta halkan, — nincs erőm kifogásokat hallgatni. Ma biztosan nem. Nem azután, amit láttam.

Lépések zaja hallatszott a folyosóról. A fürdőszobából kijövő nő törölközőbe csavarva állt előttük, olyan arckifejezéssel, mint aki nem érti, mekkora tüzet gyújtott.

— Marco… talán mennem kellene? — próbált játékosan szólni, de hangja remegett. — Írsz majd?

Eliza nem fordította felé a fejét.

— Menj. Öltözz fel. — morogta Marco.

Néhány perc múlva becsapódott az ajtó. A csend visszatért — nehéz, ragadós, fojtogató.

Marco leült az előszobai padra, lehajtott fejjel.

— Eliza… — szólalt meg újra, — értened kell, ez nem tegnap kezdődött. Régóta tart. Ostoba voltam. Én…

— Voltál? — Eliza keserűen elmosolyodott. — Amit ma láttam, arra utal, hogy még mindig az vagy.

Marco nem válaszolt.

Eliza felállt, az ablakhoz sétált és ujjait a hideg üveghez érintette. Az eső lassan csorgott lefelé — pont úgy, ahogy benne is lassan folytak le a kimondatlan szavak.

— Marco, mondd el őszintén, — nézett rá. — Szereted őt?

*

— Nem! — ugrott fel. — Nem, Eliza. Ennek semmi értelme. Csak… hiba volt.

— Hiba? — ismételte. — Milyen hosszú hiba? Egy hónap? Kettő? Fél év?

Álla megfeszült.

— Fél év.

Eliza lehunyta a szemét. Többet nem kellett hallania.

— Tehát amíg én dolgoztam, a gyerekünket neveltem, a házat tartottam… te kettős életet éltél?

— Eliza, kérlek… — próbált közelebb lépni, de ő hátrált egyet.

— Ne gyere közelebb. — hangja kemény volt. — Szükségem van térre. Levegőre. És először hosszú idő után őszintének kell lennem magammal.

Marco megdermedt.

— El akarsz menni? — suttogta.

— Azt akarom, hogy te menj el. — felelte határozottan. — Ma. Ma este. Amíg kell. Nem bírom rád nézni, és látni, amit láttam.

— Ennyi? Kidobsz?

— Hívd, aminek akarod. A táskád az ajtó mellett van. Úgy tűnik, már tudod, hogyan kell gyorsan összepakolni.

Marco némán öltözött. Aztán megállt az ajtóban.

— Eliza… én tényleg… szeretlek.

— Te a kényelmet szeretted. Nem engem. A szeretet nem árul el, Marco.

Nem talált válaszokat. Csak becsukta az ajtót — lassan, fájdalmasan.

Eliza egyedül maradt. Az eső dobolt az ablakon, és benne apránként terjedt szét a csendes üresség.

A hálószobába ment, leült az ágy szélére, és hagyta, hogy a mellkasa végre ellazuljon — csak hogy kifújja a levegőt.

*

Könnyek nélkül.
Kiáltás nélkül.
Csak… kilégzés.

— Többet érdemlek. — suttogta.

És ez nem kétségbeesés volt.
Ez döntés volt.
Csendes. Erős. Végleges.