— Azt hiszed, hogy egész nap itthon ülök és semmit sem csinálok?! 🤨 Akkor mától gondoskodj magadról! Betelt a pohár.
— Na, mit csináltál ma megint? — Christian hangja durván csengett a folyosóról, tele utcai hideggel és fáradtsággal. — Fejezd be a kis játékaidat, éhes vagyok.
Marianne nem válaszolt. Csak jobban a fülére szorította a headsetet, miközben a képernyőn négy arcot figyelt. Az otthoni irodája, milliméterre rendezett bútorokkal, az ő erődje volt. Fehér asztal, erős számítógép, katonás rendben sorakozó dokumentumok, frissen főzött kávé illata — ez volt az ő világa. Egy világ, amelyet most megrázott férje nehéz lépteinek dübörgése.
Hallotta, ahogy a férfi lerúgja a csizmáit, ahogy a kulcscsomó a földre csattan. A lakás levegője megváltozott — terjengett a jellegzetes építkezési szag: cementpor, izzadság és olcsó dohány keveréke. Ez számára jelzés volt. Jelzés, hogy a munkaideje, amely Christian szemében csak „kattintgatás”, most azonnal véget kell érjen.
Az ajtó csapódva vágódott be, Christian belépett, cipőben, szürke foltokat hagyva a világos padlón. Az arcán a fizikai munka minden nyoma: vörös, szélcserzett bőr, körmei alatt fekete kosz, hunyorgó szemek. Kezében gyűrött, poros munkaruhát tartott.
— Nem hallasz? Csinálj valami kaját, Marian, reggel hat óta talpon vagyok — morogta, túl hangosan ehhez a kis szobához.
Marianne felemelte a kezét — halk, kérő, leállító mozdulat. A szája hangtalanul formálta: „Konferenciám van.” Látta a mérnökök zavart tekintetét a monitoron, erőltetett mosolyt villantott feléjük.
De Christian sértésnek vette a gesztust.
Egy dühös, rövid morgással odalépett, és a koszos munkaruháját rádobta a papírjaira. Nem a székre. Nem mellé. Hanem pont a hófehér tervekre és számításokra.
*
A poros anyag nehéz puffanással ért az asztalra. Szürke porfelhő szállt fel, leülve a billentyűzetre, a monitorra, a kezére. A szag fullasztóvá vált.
Marianne meg sem mozdult. Csak egy apró izom rándult meg az arcán — és ez elég volt, hogy a képernyőn lévő kollégák megértsék: valami nincs rendben.
Az egyik mérnök óvatosan megszólalt:
— Marianne asszony… áttesszük holnapra a megbeszélést…
Ő finoman bólintott, megőrizve a profi mosolyt.
— Igen, folytassuk holnap. Küldjék el az új terveket, este átnézem…
Kilépett a konferenciából és levette a fejhallgatót. A szoba egy pillanatra elnémult — aztán megtelt a düh alacsony, vibráló morajával.
Christian előrelépett, az asztal fölé hajolva:
— Komolyan? Hazajövök a munkából, te pedig figyelmen kívül hagysz? Kinek kellenek egyáltalán a papírjaid? Otthon ülsz egész nap és semmit sem csinálsz.
Marianne lassan felállt. Kezén por — az ő munkaruhájából. Ujjai remegtek, de a tekintete kemény volt, akár az üveg.
— Piszkot dobtál a munkámra — mondta halkan. — Hónapok munkájára. A projektre, amely kettőnket tart el.
Christian felhorkant:
— Ugyan már. Ki tart el kit? Én dolgozom rommá, cement a kezemen, fáj a hátam. Te meg a meleg szobában ülsz, kávéval. És még főzzek is neked?
*
— Tényleg azt hiszed, hogy itthon pihenek? — hangjában fémes keménység volt. — Tényleg azt gondolod, hogy projektjeim, határidőim, a csapatom… semmit sem jelentenek?
Christian legyintett.
— Ugyan. Én vagyok a férfi. Én dolgozom. Te csak kattintgatsz.
És akkor valami eltört benne. Csendesen, de visszafordíthatatlanul.
Két ujjal felemelte a munkaruháját — mintha döglött patkányt fogna — és a lábai elé dobta.
— Ettől a perctől kezdve, Christian — mondta nyugodtan, szinte gyengéden — gondoskodj magadról.
Ő ledermedt.
— Micsoda?
— Amit hallottál. Főzz magadnak. Moss magadnak. Takaríts magad után. És a legfontosabb: bánj magaddal úgy, ahogy te bántál velem.
Christian ökölbe szorította a kezét:
— Hisztizel egy rohadt rongy miatt?
Ő nyugodtan a szemébe nézett.
— Nem a ruha miatt. A tiszteletlenség miatt.
— Ezeket a barátnőid dumálták beléd? Vagy a főnöknős szereped ment az agyadra? Otthon nő kell, nem projektkirálynő!
Marianne nem válaszolt. Egyszerűen kiment.
A konyhában letette a tányérját az asztalra:
— Ez az utolsó alkalom, hogy kiszolgállak.
Christian gúnyosan felnevetett:
— Majd meglátjuk. Két nap és könyörögni fogsz vissza. Nélkülem semmi vagy.
Ő lassan megfordult.
— Majd meglátjuk, Christian.
Múltak a napok.
- nap — jégcsendes némaság.
- nap — minden ott maradt, ahol ő hagyta.
- nap — szándékos kávéömlés — nulla reakció.
- nap — zoknik a dolgozószoba ajtaja előtt — semmi.
És ez jobban fájt neki, mint bármelyik veszekedés.
Az ötödik napon megtört.
*
— Marianne… — rekedt volt a hangja. — Nem tudom így. Nem megy. Nem akarom, hogy ellenem legyél.
Ő nyugodtan kilépett a dolgozószobából.
— Nem ellened vagyok. Magam mellett állok.
Christian a szemére tette a kezét.
— Azt hittem… neked kellene…
— Nem tartozom neked semmivel — szakította félbe halkan.
Hosszú csend után ő mondta ki:
— Szeretném… ha újra próbálnánk. Másképp. Ha még lehet.
Marianne sokáig nézte.
A szemében félelem volt. És vágy a változásra.
— Megpróbáljuk. De másképp. Egyenlő félként. Tisztelettel. Vagy sehogy.
Christian bólintott.
*
— Rendben. Másképp.
Az éj csendes volt.
A tervei tisztán feküdtek az asztalon — Christian csendben letörölte róluk a port.
Apró lépés.
De néha éppen az ilyenek változtatnak meg mindent.