Izabella huszonhat éves volt, amikor megismerkedett Andrissal. Az anyja — Jelena Petrovna — azonnal nekiállt tanácsokat osztani:

— Fogd meg jól ezt a férfit, Szveta. Itt az ideje, hogy férjhez menj. Kérje meg gyorsan a kezed. Ha elszalasztod, örökre vénlány maradsz.

Minden beszélgetés ugyanazzal a monológgal végződött.

— Nem vagy már kislány, — ismételgette Jelena Petrovna a telefonban. — Mikor szülsz? Az idő megy. Egyedül maradsz, megjegyezheted!

Szvetlana édesapja — Mihail Ivanovics — soha nem szólt bele. Úgy gondolta, „ez női ügy”, neki ehhez semmi köze. De azért mindig talált rá alkalmat, hogy félvállról odavessen valami szemrehányást.

Az anyja viszont valósággal gyötörte őt. Mindennap hívta, fél órán át ugyanaz a lemez: férjhezmenés, gyerekek, kor, kötelesség.

Svetlana számára ezek a beszélgetések végtelenül fájdalmasak voltak. Büszke volt arra, amit elért: vezető beosztás egy nagy cégnél, saját lakás, stabil kereset. Soha semmit nem kért a szüleitől — sőt, ő utalt pénzt nekik minden hónapban. De Jelena Petrovna szemében mindez természetes volt, nem pedig érték.

A barátnői előtt pedig nem a lánya karrierjével vagy önállóságával dicsekedett, hanem csak ezzel:

— A Szveta még mindig nincs férjnél… Jaj… elveszett a lány…

Majd irigységgel fűszerezve hozzáfűzte:

*

— Bezzeg Nina lányának már két gyereke van. Igaz, otthon ül, a férje tartja el, de legalább unokák vannak!

Svetlana minden alkalommal mélyet sóhajtott. Úgy tűnt, amit ő maga épített fel, az anyjának semmit sem jelent.

Andris… kedves, nyugodt, figyelmes ember volt. De Svetlana nem mondhatta, hogy őrülten szerelmes belé. Jó volt a társaságában, de a szíve nem dobbant meg gyorsabban, amikor meglátta.

Az anyja azonban úgy tekintett rá, mint mentőövre:

— Ha elszalasztod ezt a férfit, megbánod — jelentette ki határozottan.

Elérkezett a nap, amikor Andris azt javasolta, hogy mutassa be őt a szüleinek — Pavelnak és Ljudmila Andrejevnának.

Svetlana örült… vagy inkább örülni akart. Az anyja viszont már az esküvőt és az unokákat tervezte.
Ő maga viszont furcsa nyugtalanságot érzett. Volt valami Andrisban, ami zavarta. Néha túlságosan takarékosnak tűnt — érzelmileg is, pénzügyileg is.

Svetlana szerette az életet: jó éttermek, szép ruhák, meglepetések a szeretteinek. Andris pedig tízszer is meggondolta, érdemes-e költeni másokra.

Svetlana elhessegette a gondolatot, hogy ez baj lenne, de a kellemetlen érzés újra és újra visszatért.

És amikor először belépett Andris szüleinek lakásába, hirtelen minden a helyére került.

A lakás úgy nézett ki, mintha megállt volna benne az idő. A falakat beépített szekrények borították, a vitrin tele volt kristállyal, a falakon szőnyegek lógtak. Annyi holmi volt mindenütt, hogy alig lehetett átmenni egyik szobából a másikba.

Svetlana azonnal megértette: itt semmit sem dobtak ki. Soha. Még azt sem, ami régi, kopott vagy haszontalan.

— Ez a porcelánkészlet, Szvetocska, még a nagyanyámtól van, — mutogatta büszkén Ljudmila Andrejevna a csorba, kifakult mintájú tányérokat. — Mindent megőrzünk, semmit sem dobunk ki. Minden jó lesz még valamire.

Svetlana udvariasan mosolygott, de belül nyugtalan hullám futott végig rajta.

Az abrosz foltos volt. A szék recsegett alatta. Andris egy régi, opálos felületű üvegből töltött kompótot.

— Köszönöm, inkább vizet kérek, — mondta Svetlana óvatosan.

— Bravo! — legyintett Pavel Ivanovics. — Az ilyen takarékos meny mindig jól jön a családba.

Svetlana megint mosolygott, de a gyomra görcsben állt.
Amikor korábban benézett a konyhába, a mosatlan edények hegye még rászáradt zsírfoltokkal borzolta az idegeit.

A vacsora végén előkerült a torta, amit ő hozott. Végre valami ehető…
De mihelyt Ljudmila Andrejevna elé helyezte, Svetlana felismerte a tányért: ugyanaz volt, amin a tegnapi zsírfoltok száradtak meg.

Minden étvágy elillant.

— Köszönöm, most inkább kihagyom, — ismételte.

Ljudmila megemelte a szemöldökét, de nem szólt semmit. Pavel azonban odavetette:

— Annál több marad nekünk.

Svetlana már csak azt számolta, mikor mehet haza.

Aztán jött az a kérdésözön:

— Van lakásod? Hány szobás? Egyedül laksz? Tartozásod nincs? Melyik városrészen?

Andris pedig, büszkén ragyogva, rátett még egy lapáttal:

— Mama, papa, látnotok kellene! Tágas, nyolcvan négyzetméter, parkra néző kilátás, friss felújítás, drága bútorok…

Svetlana meg sem tudta állítani.
Ám Ljudmila Andrejevna már össze is fonta a karját, és kimondta a mondatot, amelytől Svetlana megdermedt:

— Remek! Ha összeházasodtok, hozzátok költözünk. A mi lakásunkat eladjuk, a pénzt félretesszük öregkorunkra.

Svetlana elsápadt.
Lelki szemei előtt megjelent a képe: az ő világos, tágas lakását elárasztó régi szekrények, szőnyegek, dobozok, kacatok… és vadidegen emberek, akik minden nap ott ülnek.

Hányinger öntötte el.

*

Felkelt:

— Ne haragudjatok, nem érzem jól magam. Hazamegyek.

Andris felugrott:

— Elkísérlek.

— Nem, — vágta rá Svetlana. — Maradj a szüleiddel.

Kilépett a lakásból, és úgy érezte, mintha a saját mellkasa szorítaná.

Aztán felhívta az anyját.
Elmondott mindent.
De Elena Petrovna csak ennyit mondott, hidegen:

— És akkor mi van? Csak nincs sorban álló kérőid. Örülj, hogy valaki el akarna venni. Tűrj. Majd férjhez mész és szülsz.

Svetlanának elakadt a szava.

Letette a telefont, és könnyek csorogtak végig az arcán.

Három napig nem válaszolt Andrisnak.
Látta az üzeneteket, a hívásokat. Minden alkalommal fájt a szíve, mintha ő lenne a hibás. Mint mindig.

Mindig mások kívánságai szerint élt — soha a sajátjai szerint.

De amikor a főnöke magához hívta, és ezt mondta:

— Svetlana Mihajlovna, szeretnénk, ha ön vezetné az új kirendeltségünket. Egy másik városban. A projektet ön irányítaná az alapoktól. Nagy előrelépés. Természetesen a fizetés is ennek megfelelő.

Svetlana megmerevedett.

Ez volt a lehetőség.
A szabadság.
Az új élet kezdete.

És a szíve először mondta ki egyértelműen:

„Akarom.”
Izabelle még tíz percig ült az autóban az iroda előtt, anélkül hogy beindította volna a motort.
A gondolatai úgy csapódtak egymáshoz, mint madarak, amelyek belegabalyodtak egy hálóba: anyja, Richard, a férfi szülei, a lakás, a végtelen „kell”, „ideje van”, „így szokás”…
És hirtelen — az az ajánlat. Egy város négyszáz kilométerre. Új csapat. Új irány.
„Mikor választottam utoljára valamit saját magamért?”
Este a telefon újra rezgett.
Richard hívta. Megint.
Izabelle a kijelzőre nézett, érezte a mellkasában a nehezedő súlyt.
Felvette.
— Iza! — a hangja feszült volt, majdnem pánikszerű. — Hol vagy? Megőrjítettél! Haragszol rám? Nem tudom, mit gondoljak!
Az ő csendje élesebb volt minden szemrehánynál.
— Beszélnünk kell, — mondta nyugodtan.
— Remek! Akkor indulok is!
— Nem, Richard. — behunyta a szemét. — Holnap. Valahol nyugodt helyen.
Tiltakozni akart, de ő bontotta a vonalat.
Másnap egy kis kávézóban találkoztak.
Richard kimerültnek tűnt — táskás szemek, zilált haj, összegyűrt szalvéta a kezében.
— Iza, mondj már valamit! Szörnyű volt így! Három nap! Azt hittem, megőrülök!
Ő ránézett — és végre megértette: igen, őt bántotta… de nem azért, mert szereti.
Hanem mert így „nem szabad”.
Mert neki kötelessége volt ott lenni.
Mert így volt kényelmes.
— Richard, — kezdte halkan, — sokat gondolkodtam. És rájöttem, hogy mást akarunk.
— Mit beszélsz?! — csattant fel. — Te megint túlgondoltad! Tudod, hogy jól működik köztünk minden! A szüleim imádnak, anyám már…
— …arra készült, hogy hozzám költözik.
Megmerevedett. Aztán erőltetett mosolyt próbált.

*

— Csak vicc volt.
— Nem, — rázta meg a fejét Iza. — Láttam a szemükben. Ez terv volt. És te… te ebben semmi rosszat nem láttál.
Richard fújtatva kifújta a levegőt:
— Iza, túlzásba viszed. A szülőknek segíteni természetes! Nem élnek örökké! A lakásod meg elég nagy…
— Az én lakásom. Érted? — hangja kemény maradt. — Nem a miénk. Az enyém.
— Tényleg ez a problémád? — de a hangja megingott.
— Igen. És nem csak ez.
A férfi hirtelen felrobbant:
— Gúnyt űzöl belőlem?! Akkor hiába pazaroltam rád az időm?! Hiába nyugtattam a szüleimet?! Hiába tűrtem mindent?!
— Én…
— Igen, kellett a lakásod, érted?! — üvöltötte — aztán elnémult, mintha maga is megrémült volna saját szavaitól.
A csend pengeélesen hasított közéjük.
Izabelle lassan levegőt vett.
— Köszönöm, — mondta halkan. — Most már mindent értek.
— Iza, nem úgy értettem! Csak…
— Őszinte voltál, Richard. És az őszinteség fontos.
— Akkor… vége?
Felállt.
— Igen, Richard. Vége.
A férfi visszahanyatlott a székre.
— Meg fogod bánni…
— Talán. De ezek az én hibáim lesznek.
Izabelle kisétált. Nem nézett vissza.
Két nap múlva aláírta az áthelyezési papírokat.
Volt egy hónapja felkészülni.
Amikor elmondta a szüleinek, anyja sikoltozni kezdett:
— Megőrültél?! Egyedül mész?! Hova?! Mit fogsz ott csinálni?! Most férjhez kell menni, nem városról városra rohangálni!
Apja csak sóhajtott:
— Ha így döntöttél… hát legyen.
Élete során először nem engedte, hogy az anyja visszatartsa.
— Anya, felnőtt vagyok. És megyek.

*

Az utolsó hetek csomagolással, papírmunkával, szervezéssel teltek.
Egyetlen pillanatra sem bánta meg.
Az indulás napján ott állt a peronon, bőrönddel a kezében, és nézte a várost, amely túl szűkké vált számára.
A könnyei csillogtak — de nem fájdalomból.
Megkönnyebbülésből.
A vonat elindult.
Izabelle lehunyta a szemét — és hosszú évek után először érezte, hogy szabad levegőt vesz.
Előtte egy új város állt.
Új munka.
Új élet.
És ő készen állt rá.