Marco hat óra harminckor ébredt fel az ébresztő kíméletlen csörgésére. A szíve megremegett egy pillanatra, mintha nem is aludt volna, csak egy nyugtalan, felszínes álomba zuhant volna bele. Mellette — üres volt az ágy. Hideg, szokatlan üresség. Clara már fenn volt — természetesen a konyhában ült a laptop előtt. A munkája csak kilenckor kezdődött, de szeretett előre „bemelegíteni”.

 

Marco a plafont nézte. Fehér volt. Közönyös. Még egy nap. Még egy reggel, amikor óvatosan elkerülik egymást a lakásban. Mint két idegen.

 

— Apa, kelj fel! — Lucy benézett a szobába. — Te viszel ma oviba.

 

— Megyek, kicsim.

 

Clara háttal ült. Gépelni hallatszott. Marco kávét öntött magának.

 

— Jó reggelt.

 

— Reggelt.

 

Lucy fecsegett. Marco bólogatott. Clara hallgatott.

*

Hat év házasság. Gyerek, hitel, közös élet. És már rég nem emberek egymásnak.

 

— Hogy vagytok Clarával? — kérdezte Thomas a garázsban.

 

— Jól.

 

— Ne hazudj.

 

— Két éve semmi — mondta Marco csendesen.

 

Este Clara megint késett. Marco etette Lucyt, fürdetett, altatott.

 

— Apa, miért szomorú mindig anya?

 

— Csak fáradt.

 

— Te miért vagy szomorú?

 

— Én is fáradt vagyok.

 

— Miért nem ölelitek meg egymást?

 

Marco megcsókolta a homlokát.

 

— Holnap állatkertbe megyünk.

 

— Anya is jön?

 

— Majd meglátjuk.

 

Clara este tizenegykor jött haza.

 

— Lucy alszik?

*

— Régóta.

 

— Jól van.

 

— Eszel?

 

— Étteremben voltunk.

 

— Aludni megyek.

 

— Jössz?

 

— Később.

 

Tíz perc múlva már aludt.

 

Marco eszébe jutott a fél évvel ezelőtti vita. A telefon csattanása. Lucy sírása. Clara tekintete.

 

Éjjel Lucy bejött hozzá.

 

— Apa, félek.

 

— Mi történt, kicsim?..

 

Lucy remegett a sötétben, apró ujjai a pólója szélét markolták.

 

— Azt álmodtam, hogy elmentél, és nem jöttél vissza — suttogta, arcát Marco vállába temetve.

 

Marco felült, és magához ölelte. Mögötte Clara egyenletesen lélegzett — hogy valóban aludt-e, vagy csak tettette, lehetetlen volt eldönteni.

*

— Nem megyek sehova, érted? — mondta halkan. — Itt vagyok.

 

Lucy bólintott, szipogott, majd megnyugodott. Marco visszavitte a gyerekszobába, betakarta. Szinte azonnal elaludt, úgy kapaszkodva az ujjába, mintha álmában is félt volna elengedni.

 

Amikor visszatért a hálószobába, Clara ébren volt.

 

A plafont nézte — ugyanúgy, ahogy ő reggel.

 

— Megijedt — mondta Marco.

 

— Hallottam — felelte Clara csendesen.

 

Hosszú, nyomasztó csönd telepedett közéjük.

 

— Clara — kezdte, hangja megremegett. — Ez így nem mehet tovább.

 

Lassan felé fordult.

 

— Nem mehet… mi? Hogy úgy teszünk, mintha család lennénk? Vagy hogy sosem érünk rá?

 

— Nem élhetünk bútorokként. Tárgyakként egy szobában.

 

Keserűen elmosolyodott.

 

— Most akarsz beszélni? Fél év hallgatás után?

 

— Próbáltam. Te nem hallottál meg.

 

— És te meghallottál engem? — vágott vissza hirtelen. — Amikor azt mondtam, félek? Hogy egyedül vagyok, pedig nem kellene annak lennem?

*

Marco a háló szélére ült.

 

— Nem tudtam, mit érzel.

 

— Pontosan — mondta Clara. — Nem tudtad. És nem is akartad tudni. Haragudtál, elbújtál a garázsba, a munkába — bárhová, csak nem hozzám.

 

Marco összekulcsolta a kezét.

 

— És te? Te előbb tűntél el. Csak ürességet hagytál.

 

— Menekültem — hangja meggyengült. — Mert melletted megszűntem létezni.

 

Sokáig nézték egymást. Túl sokáig két emberhez képest, akik valaha képtelenek voltak betelni egymással.

 

— Nem akarom, hogy Lucy ebben nőjön fel — mondta Marco fojtott hangon. — A csendben. A hidegben. A félelemben.

 

Clara hirtelen levegőt vett.

 

— Én sem.

 

— Akkor döntsünk — nézett a szemébe Marco. — Vagy megpróbáljuk újra… igazán. Vagy külön megyünk. Színjáték nélkül. Hazugság nélkül.

 

Clara nem szólt. Aztán mellé ült, karjait önmaga köré fonta.

 

— Elfáradtam abban, hogy a csodát várjam, Marco.

 

— Én is. Nem csodát kérek — döntést kérek.

 

Váratlanul csordultak ki a könnyei.

 

— Még mindig szeretlek — suttogta. — De már nem tudok a feleséged lenni.

 

A mondat erősebben ütött, mint bármilyen kiáltás.

 

Marco lassan bólintott.

 

— Akkor jó szülők leszünk. Külön.

 

Clara arcát eltakarva sírt.

 

— Bocsáss meg.

*

— Te is nekem.

 

Nem ölelték meg egymást. Mégis több közelség volt ebben az őszinteségben, mint az elmúlt két évben bármikor.

 

Reggel Lucy a kávé illatára ébredt. Hármasban reggeliztek — csendesen, őszintén. Clara először nézett rájuk úgy, hogy nem bújt el a képernyő mögé.

 

— Eljöttök velem az állatkertbe? — kérdezte Lucy, köztük ülve.

 

— Mindketten eljövünk — mondta Marco.

 

Clara bólintott.

 

Az állatkertben Lucy kacagott, kecskéket etetett, sikított a majmoknál az örömtől. Marco és Clara egymás mellett mentek — nem házastársként, hanem két emberként, akik már nem akarnak fájdalmat okozni.

 

Egy hónap múlva Marco kibérelt egy kis lakást a közelben. Esténként elhozta Lucyt, mesét olvasott neki, kakaót készített. Clara eljárt az iskolai ünnepségekre, fényképeket küldött, és már nem rejtette el a mosolyát.

 

Egy nap Lucy azt mondta:

*

— Apa, már nem vagy szomorú.

 

Marco elmosolyodott.

 

— És te sem.

 

Clara pedig, amikor látta őket elhajtani, sírni kezdett — először nem a fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől.

 

Néha a szeretet nem múlik el. Csak formát vált, hogy többé ne legyen seb.